Testreszabott kenyér
Szöveg: Claudia Schemerl-Streben Fotók: rendelkezésre bocsátott
A kenyér igazi finomsággá vált. Erről nemcsak néhány pék gondoskodik, akik elkötelezték magukat a kézművesség és a kiváló minőségű alapanyagok mellett, hanem a molekuláris szakács és trendkutató Heiko Antoniewicz is: ha belelapozunk a „Brot” (Kenyér) című könyvébe, nemcsak cseresznyés kenyér receptjét találjuk tasmán borssal, sült Raz-el-Hanout süteményt fekete és fehér szezámmaggal, vagy rozsos-búzalisztes rudakat goji bogyóval és korianderrel. A német alkimista az alapvető élelmiszert főzési alapanyagként is felfedezte magának: szeletelve, reszelve, morzsolva vagy porítva építi be az ételekbe. Antoniewicz a borjúmirigyet például hajszálvékony briós-turbolya burokba csomagolja és paradicsomkompóttal tálalja, a karfiolt lime-os vajjal és krémes kenyéremulzióval kombinálja, az ecethabot és az olívapresztót pedig krémes kenyérfagylalttal és ropogós ánizsos kenyérmorzsával társítja. Még a „Bircher müzli” vagy „pisztácia és pimentón” nevű nyalókákat is látnoki módon tálalja, a molekuláris textúrákat olyan összetevőkkel ötvözi, mint a feketeköményes, lapos, szürke vagy kókuszos kenyér, és a gasztronómiai elegyet mustármaggal, curryvel vagy muscovado cukorral félig átlátszó, ehető műalkotásokká varázsolja pálcikán.
Hasonlóan látványos kreációk – bár molekuláris megközelítés nélkül – születnek a bécsi Brigittenauban található „Mraz & Sohn” étterem konyhájában. Míg a csúcsgasztronómia más képviselői általában csak egyetlen házi kenyeret kínálnak vendégeiknek, és a választék többi részének elkészítését a kenyereskocsin a profikra bízzák, Markus Mraz naponta saját maga készíti a tésztákat. A kenyereskocsin található teljes választék házi készítésű és saját receptúra alapján született. A kreatív séf pszichológiai egyensúlyához elengedhetetlennek tűnik, hogy minden pékárura rányomja az „egyedi” bélyeget. Kompromisszummentességéből születtek a briósok, a rozskenyér – amely egyszer tisztán, egyszer aszalt gyümölcsökkel kerül a kocsira –, és a fehér kenyér, amelyet paradicsommal, füstölt paprikaporral, csípős paprikával és articsókával tölt meg, vagy tepertőkrémmel ken meg és csigaként felteker. Markus Mraznál minden kenyér rúdfomájú – az egyetlen kivétel: a fokhagymás focaccia. A tésztát cipóformára alakítja, lyukakkal látja el, bőven meglocsolja olívaolajjal, tengeri sóval megszórja, majd egy serpenyőben betolja a sütőbe, amely egyesíti a sütési és gőzölési funkciókat. A tészta 40–50 percet tölt ott, amíg aranysárga kérget nem kap, és az intenzív fokhagymás íz enyhe, szinte édes aromává nem válik.
Mennyire bonyolult otthon kenyeret sütni? „Igazából semennyire, ha az ember rájött, hogyan kell csinálni.” Több évet töltött azzal, hogy olyan kenyeret alkosson, amely megfelel az elvárásainak. A mindennapi termelést a maximalista séf folyamatos tanulási folyamatnak tekintette: „Az első kenyereket annak idején (a ’Mraz & Sohn’ étteremben 16 éve készül kizárólag saját készítésű kenyér) kis virágcserepekben kelesztettük, sütöttük, és azokban is szolgáltuk fel az asztalnál. A két fiamat azzal csábítottam, hogy öt schillinget adtam nekik, ha kivajazzák és kilisztezik nekem a cserepeket.” A motiváció nem tartott sokáig. 14 nap és több száz virágcserép után a pénz már nem volt ösztönző erő. Markus Mraz is hamar búcsút intett a miniatűr edényeknek. Ennek oka kevésbé a munkaigény volt, mint inkább a sütési eredmény: „Bár szép kéreg képződött, belül a kenyér nekem túl puha volt.” Ami évekkel ezelőtt recept nélkül nem ment volna, azt a csúcsséf mára a vérébe ivódott. A tapasztalat súgja neki, mikor igényel a liszt több vizet és mikor kevesebbet. „A mennyiségi arányok évszakonként változnak, még akkor is, ha mindig ugyanazt a lisztet használjuk – alkalmazkodni kell a tésztához.” Arra is rájött, hogy a minőségromlás elkerülése érdekében naponta kétszer kell kenyeret sütnie. „Valamikor rájöttem, hogy délben sokkal jobban ízlik, mint este, és azonnal reagáltam rá.” Mraz minden nap tízféle kenyeret tol be a sütőbe – azt, hogy nem minden tészta bírja ugyanazt a hőmérsékletet és sütési időt, ugyanúgy elfogadja, mint azt a fáradságot, amivel az olyan különleges pékárukat készíti, mint a lúgos vizes zsemle rukkolával és mogyoróval, a mini-magvas zsemle extra hosszú végekkel, a diós ropogós és a mákos finomság. A négyes kombináció egy mákolajjal töltött kémcsővel és az erdei negyedből származó vajjal együtt egy speciálisan erre a célra konstruált, mélyedésekkel, résekkel és lyukakkal ellátott diófahasábra kerül, amely a dizájnos pékáru platformjaként szolgál, és minden vendégnek a menü kezdetén szolgálják fel. A diós ropogós a legendás szereplők közé tartozik, és már egy évtizede készül a Mraz-konyhában. Mraz egy éven át kísérletezett a recepttel, amíg az alapmasszából – amelyet folyékony állagban kennek a tepsire, és tökmaggal, napraforgómaggal, aprított földimogyoróval, mákkal és szezámbal szórnak meg – egy ropogós hatású lapos kenyér nem született.
Ilyen hosszú fejlesztési fázisok Helmut Grackernél nincsenek. A kaotikus frizurájú, a szemében hóbortos csillogással bíró pék éjszakánként találja ki az új recepteket. Ilyen például a Darwin-kenyér, amelyhez 25 különböző gabonafajtát őröl össze, amelyeket a Mühlviertelben és az felső-ausztriai Vorchdorfban szerzett be. A fajták sokfélesége vonzotta.
„Másnak van 5-gabonás kenyere, nekem meg van 25-gabonás kenyerem” – állapítja meg nevetve Gragger, aki megszállottságát nemcsak a saját pékségében éli ki. A torinói „Salone del Gusto” Slow Food vásáron azzal keltett feltűnést, hogy egy két és fél tonnás, előmelegített fatüzelésű kemencét szállított Olaszországba egy utánfutón, hogy élőben bizonyítsa tudását. A bécsi belvárosban található fatüzelésű pékségében egy speciálisan Gragger számára épített, több mint három méter magas és 10 tonnás kemencében naponta 120 darab kétkilós cipó készül, amelyeket 240 fokon, fenyőfán sütnek, mert a fenyőfa „jobban kiégeti a sütőteret, és olyan parázsréteg keletkezik, amely nem füstöl”. A péknek reggel négy órától ötféle kenyere van itt: köztük a Mühlvierteli teljes kiőrlésű cipó, a rozs-tönköly és a P-kenyér, amelynek receptúrája francia mintára született. A különleges kenyér a többihez hasonlóan élesztő nélkül készül, bio-tanúsítvánnyal rendelkezik, és búzalisztből, valamint 15 százaléknyi rozskovászból áll. A tészta 24 órát pihen, mielőtt a sütőtérbe tolnák, ahol gyorsan kéreg képződik rajta, ami a P-kenyérnek szaftos belsőt és jellegzetes fűszeres ízt kölcsönöz. Amit Gragger, a különc gondolkodó mind a kemencéjéből kihúz, annak tulajdonképpen tetszenie kellene Heiko Antoniewicznek, aki állítólag egyszer azt mondta, hogy egy jó kenyérért vajjal és sóval mindent otthagy.
A kenyér igazi finomsággá vált. Erről nemcsak néhány pék gondoskodik, akik elkötelezték magukat a kézművesség és a kiváló minőségű alapanyagok mellett, hanem a molekuláris szakács és trendkutató Heiko Antoniewicz is: ha belelapozunk a „Brot” (Kenyér) című könyvébe, nemcsak cseresznyés kenyér receptjét találjuk tasmán borssal, sült Raz-el-Hanout süteményt fekete és fehér szezámmaggal, vagy rozsos-búzalisztes rudakat goji bogyóval és korianderrel. A német alkimista az alapvető élelmiszert főzési alapanyagként is felfedezte magának: szeletelve, reszelve, morzsolva vagy porítva építi be az ételekbe. Antoniewicz a borjúmirigyet például hajszálvékony briós-turbolya burokba csomagolja és paradicsomkompóttal tálalja, a karfiolt lime-os vajjal és krémes kenyéremulzióval kombinálja, az ecethabot és az olívapresztót pedig krémes kenyérfagylalttal és ropogós ánizsos kenyérmorzsával társítja. Még a „Bircher müzli” vagy „pisztácia és pimentón” nevű nyalókákat is látnoki módon tálalja, a molekuláris textúrákat olyan összetevőkkel ötvözi, mint a feketeköményes, lapos, szürke vagy kókuszos kenyér, és a gasztronómiai elegyet mustármaggal, curryvel vagy muscovado cukorral félig átlátszó, ehető műalkotásokká varázsolja pálcikán.
Hasonlóan látványos kreációk – bár molekuláris megközelítés nélkül – születnek a bécsi Brigittenauban található „Mraz & Sohn” étterem konyhájában. Míg a csúcsgasztronómia más képviselői általában csak egyetlen házi kenyeret kínálnak vendégeiknek, és a választék többi részének elkészítését a kenyereskocsin a profikra bízzák, Markus Mraz naponta saját maga készíti a tésztákat. A kenyereskocsin található teljes választék házi készítésű és saját receptúra alapján született. A kreatív séf pszichológiai egyensúlyához elengedhetetlennek tűnik, hogy minden pékárura rányomja az „egyedi” bélyeget. Kompromisszummentességéből születtek a briósok, a rozskenyér – amely egyszer tisztán, egyszer aszalt gyümölcsökkel kerül a kocsira –, és a fehér kenyér, amelyet paradicsommal, füstölt paprikaporral, csípős paprikával és articsókával tölt meg, vagy tepertőkrémmel ken meg és csigaként felteker. Markus Mraznál minden kenyér rúdfomájú – az egyetlen kivétel: a fokhagymás focaccia. A tésztát cipóformára alakítja, lyukakkal látja el, bőven meglocsolja olívaolajjal, tengeri sóval megszórja, majd egy serpenyőben betolja a sütőbe, amely egyesíti a sütési és gőzölési funkciókat. A tészta 40–50 percet tölt ott, amíg aranysárga kérget nem kap, és az intenzív fokhagymás íz enyhe, szinte édes aromává nem válik.
Mennyire bonyolult otthon kenyeret sütni? „Igazából semennyire, ha az ember rájött, hogyan kell csinálni.” Több évet töltött azzal, hogy olyan kenyeret alkosson, amely megfelel az elvárásainak. A mindennapi termelést a maximalista séf folyamatos tanulási folyamatnak tekintette: „Az első kenyereket annak idején (a ’Mraz & Sohn’ étteremben 16 éve készül kizárólag saját készítésű kenyér) kis virágcserepekben kelesztettük, sütöttük, és azokban is szolgáltuk fel az asztalnál. A két fiamat azzal csábítottam, hogy öt schillinget adtam nekik, ha kivajazzák és kilisztezik nekem a cserepeket.” A motiváció nem tartott sokáig. 14 nap és több száz virágcserép után a pénz már nem volt ösztönző erő. Markus Mraz is hamar búcsút intett a miniatűr edényeknek. Ennek oka kevésbé a munkaigény volt, mint inkább a sütési eredmény: „Bár szép kéreg képződött, belül a kenyér nekem túl puha volt.” Ami évekkel ezelőtt recept nélkül nem ment volna, azt a csúcsséf mára a vérébe ivódott. A tapasztalat súgja neki, mikor igényel a liszt több vizet és mikor kevesebbet. „A mennyiségi arányok évszakonként változnak, még akkor is, ha mindig ugyanazt a lisztet használjuk – alkalmazkodni kell a tésztához.” Arra is rájött, hogy a minőségromlás elkerülése érdekében naponta kétszer kell kenyeret sütnie. „Valamikor rájöttem, hogy délben sokkal jobban ízlik, mint este, és azonnal reagáltam rá.” Mraz minden nap tízféle kenyeret tol be a sütőbe – azt, hogy nem minden tészta bírja ugyanazt a hőmérsékletet és sütési időt, ugyanúgy elfogadja, mint azt a fáradságot, amivel az olyan különleges pékárukat készíti, mint a lúgos vizes zsemle rukkolával és mogyoróval, a mini-magvas zsemle extra hosszú végekkel, a diós ropogós és a mákos finomság. A négyes kombináció egy mákolajjal töltött kémcsővel és az erdei negyedből származó vajjal együtt egy speciálisan erre a célra konstruált, mélyedésekkel, résekkel és lyukakkal ellátott diófahasábra kerül, amely a dizájnos pékáru platformjaként szolgál, és minden vendégnek a menü kezdetén szolgálják fel. A diós ropogós a legendás szereplők közé tartozik, és már egy évtizede készül a Mraz-konyhában. Mraz egy éven át kísérletezett a recepttel, amíg az alapmasszából – amelyet folyékony állagban kennek a tepsire, és tökmaggal, napraforgómaggal, aprított földimogyoróval, mákkal és szezámbal szórnak meg – egy ropogós hatású lapos kenyér nem született.
Ilyen hosszú fejlesztési fázisok Helmut Grackernél nincsenek. A kaotikus frizurájú, a szemében hóbortos csillogással bíró pék éjszakánként találja ki az új recepteket. Ilyen például a Darwin-kenyér, amelyhez 25 különböző gabonafajtát őröl össze, amelyeket a Mühlviertelben és az felső-ausztriai Vorchdorfban szerzett be. A fajták sokfélesége vonzotta.
„Másnak van 5-gabonás kenyere, nekem meg van 25-gabonás kenyerem” – állapítja meg nevetve Gragger, aki megszállottságát nemcsak a saját pékségében éli ki. A torinói „Salone del Gusto” Slow Food vásáron azzal keltett feltűnést, hogy egy két és fél tonnás, előmelegített fatüzelésű kemencét szállított Olaszországba egy utánfutón, hogy élőben bizonyítsa tudását. A bécsi belvárosban található fatüzelésű pékségében egy speciálisan Gragger számára épített, több mint három méter magas és 10 tonnás kemencében naponta 120 darab kétkilós cipó készül, amelyeket 240 fokon, fenyőfán sütnek, mert a fenyőfa „jobban kiégeti a sütőteret, és olyan parázsréteg keletkezik, amely nem füstöl”. A péknek reggel négy órától ötféle kenyere van itt: köztük a Mühlvierteli teljes kiőrlésű cipó, a rozs-tönköly és a P-kenyér, amelynek receptúrája francia mintára született. A különleges kenyér a többihez hasonlóan élesztő nélkül készül, bio-tanúsítvánnyal rendelkezik, és búzalisztből, valamint 15 százaléknyi rozskovászból áll. A tészta 24 órát pihen, mielőtt a sütőtérbe tolnák, ahol gyorsan kéreg képződik rajta, ami a P-kenyérnek szaftos belsőt és jellegzetes fűszeres ízt kölcsönöz. Amit Gragger, a különc gondolkodó mind a kemencéjéből kihúz, annak tulajdonképpen tetszenie kellene Heiko Antoniewicznek, aki állítólag egyszer azt mondta, hogy egy jó kenyérért vajjal és sóval mindent otthagy.