Az Adria csillogó vize és az Albán-Alpok drámai csúcsai között kulináris forradalom zajlik. Az albán Slow Food mozgalom visszanyúl az ország őshonos konyhájához, és erősíti az elszegényedett parasztságot.
Amikor az albán televíziós szakács, Armand Kikino képviselte országa konyháját a 2015-ös milánói világkiállításon, az albán politikusok egyfajta haute cuisine-t vártak, amellyel megmutathatják, hogy Albánia ma már több, mint egy balkáni parasztállam. Állítólag nagy volt a döbbenet, amikor Kikino feltálalta azt, amit évszázadok óta főznek és kínálnak az albán falvak konyháin: polentát és bárányt, padlizsánrakottast joghurttal, erdei gombákat, vadhagymákat, sajtot és kenyeret. Kifinomultan, rafináltan, igen, de erős hagyományos reminiszcenciákkal. Az, hogy a televíziós szakács még egy kifejezést is alkotott rá, ami minden volt, csak nem finom, állítólag végképp kiverte a biztosítékot az odalátogató albán mezőgazdasági miniszternél. Cucina Povera, azaz a szegények konyhája – így nevezte el Kikino kulináris törekvéseit.
A kiállítás óta eltelt három évben a Cucina Povera lett az alapja egy olyan Slow Food mozgalomnak, amely még nem az egész országot, de annak szakácsait már meghódította. Az Albán-Alpok csúcsaitól az Adria csillogó vizéig olyan éttermek születnek, ahol ősi albán receptek alapján főznek, és ahol újjáéled a vendéglátás – kis vendégszobákkal, kevés vendéggel és spártai, többnyire kézzel készített berendezéssel. Cserébe személyes kiszolgálás és olyan ételek várják az érkezőket, amelyek évszázados történelmet hordoznak.
2016-ban olasz mintára megalakult az albán Slow Food Szakácsszövetség (Aleanca e Shefave me Slow Food), amely ma 41 tagot számlál. Mindegyikük elkötelezi magát a mozgalom elveinek megvalósítása mellett: eredeti receptek szerint főzni, kizárólag helyi termékeket használni, erősíteni a kisgazdaságokat és láthatóvá tenni az albán konyha gyökereit.
Az egyik szakács, akinek ez a láthatóvá tétel annyira jól sikerült, hogy hírnévre tett szert vele, Bledar Kola. 2017 őszén az albán fővárosban, Tiranában található „Mullixhiu” éttermét egy amerikai magazin a világ tíz legjobb étterme közé választotta. A világ legjobb éttermeinek listájára való felkerülés váratlanul érte Kolát. A „Mullixhiu” csak 2016 februárja óta létezik, még nem nyereséges, és a tulajdonosa rengeteg időt tölt azzal, hogy régi könyvekben kutat hagyományos receptek után. „Nem is tudom, van-e már időm a sikerre” – mondja nevetve Kola.
A 33 éves szakács lazán ül étterme egyik asztalánál, friss gránátalmamagból készült levet iszik, és régi ételek reneszánszáról, valamint a hagyományokhoz való visszatérés erősödéséről mesél. Kola termékeit kizárólag helyi gazdáktól vásárolja, az étlap az évszakokhoz és a hozzávalók elérhetőségéhez igazodik. „Hús, sajt, hal, kenyér – ezek a fő összetevőink. Ezekkel kísérletezünk: epercsatni, gnocchi vadhagymával, kecskehús zöldséglében.”
Kola 15 éves volt, amikor kölcsönkért pénzt a nagybátyjától, és vett egy jegyet Londonba. Ott mosogatóként kezdte az éttermekben, elvégezte az iskoláit, szakácsképzőbe járt, majd 2009-ben visszatért Albániába. Amit a fővárosi éttermekben látott és tanult, az nem elégítette ki. A 2011-es és 2012-es nyarat gyakornokként töltötte a világhírű koppenhágai „Noma” étteremben – és felismerte célját. „A Noma megváltoztatta az életemet. Szabadnapjainkon mindannyian kimentünk az erdőbe, és bogyókat, leveleket, mohát gyűjtöttünk, majd felhasználtuk őket a konyhában. Akkor értettem meg, hogy a jó ételnek egyszerűnek kell lennie.”
A „Mullixhiu” egy 1970-es évekbeli többszintes ház pincéjében kapott helyet, de belül úgy néz ki, mint egy albán parasztház. A falak lambériázottak, az asztalok és székek újrahasznosított fából készültek, a mennyezet durva vászonból van, az edények pedig kerámiából. Egy üvegfal mögött dekorációként kukoricacsövek sorakoznak, az előtérben pedig négy különböző keménységű gabonaőrlő malom áll, amelyekben Kola búzát, kukoricát, árpát és zabot őröl azzá a lisztté, amelyből a „Mullixhiu”-ban a kenyeret sütik. „Az árpa- és zab lisztje szinte feledésbe merült nálunk. Dolgozunk azon, hogy ez a két gabona újra az albán konyha része legyen.”
Az a tény, hogy az albán Slow Food mozgalom célja nemcsak az, hogy a kisgazdálkodást minden étel forrásának tekintse, hanem hogy erejéhez mérten támogassa is azt, többé teszi egy kulináris divatnál; politikai szintre emeli. Úttörők voltak és maradnak a Prenga testvérek, Aitin és Anton. Ők is elhagyták Albániát, mint több tízezer honfitársuk a 90-es években, amikor a kommunista diktatúra bukása után nagy volt a munkanélküliség és kevés a remény. Főleg a paraszti réteg szegényedett el, és ami a hagyományos albán konyhát jellemezte, az ínség miatt már nem került az asztalra. A parasztok keservesen próbáltak megélni önellátó gazdálkodásból, vagy tömegesen menekültek el a falvakból.
A testvérek több mint egy évtizeden át alkalmi munkákból éltek külföldön, mígnem a honvágy és az Albániában ébredő új reménysugár haza nem csábította őket. 2011-ben a világvégi, elszegényedett Fishtë faluban, az ország északi részén, megnyitották a „Mrizi i Zanave” éttermet, és tucatnyi kisgazdálkodót szerződtettek beszállítóként. Az étlapra olyan őshonos ételeket tettek, mint a Fli sajtkrém vagy a Tavë kosi, amely bárányhúsból, joghurtból, lisztből, rizsből és vajból készült rakottas. Lassan rábeszélték a környékbeli gazdákat, hogy fogadjanak turistákat, és megtanították őket újra a régi ételek elkészítésére. Ma Fishtë az agroturizmus albán mintapéldája.
„Kenyér, só és a mi szívünk.” Ded Nika rakival tölti meg vendégei poharát, és az albán vendégszeretet három összetevőjére emeli a sajátját. Így volt ez mindig, és így is kell maradnia – mondja –, még ha ma már nem is lehetséges az albán parasztoknak ingyen vendégül látni az utazókat, akkor is mindenki ugyanolyan szívesen látott vendég, mintha a családhoz tartozna.
Észak-Albániában, egy hosszú völgyben, amelyet magas, még nyáron is havas csúcsok vesznek körül, fekszik Theth faluja. A falu végén, ahol az út már újra felvezet a hegyekbe, ahol éjjel látni a Tejútrendszert, és a csendben hallani a folyami kövek egymáshoz koccanását, áll Ded Nika, a felesége, az édesanyja és négy gyermeke parasztháza. Fehérre meszelt falak, zsindelytető, körülötte buja kert, amelyben paprika, paradicsom, sütőtök, burgonya, uborka és fűszernövények nőnek.
Ded Nika és családja sosem hallott a Slow Food mozgalomról. Amit a vendégeiknek főznek, az nem más, mint amit már az anyák, nagymamák és előttük száz generáció főzött. De ha nem lenne a hagyományok reneszánsza, a visszatérés minden régihez, Ded Nika ma is egy szegény paraszt lenne egy szinte lakatlan faluban. Mert ez az idilli Theth a rétjeivel és patakjaival, csúcsaival és vízeséseivel tíz éve még egy elfeledett hely volt. Alig tíz család élt ott, és ők is csak májustól októberig, mert az év hátralévő hónapjaiban a völgybe vezető egyetlen út havas, és senkinek nem volt elég zöldsége a kertjében, elég állata a legelőn ahhoz, hogy télire tartalékoljon. Így a thethiek a városba mentek dolgozni.
Egészen addig, amíg meg nem nyitották a „Peaks of the Balkans” túraútvonalat, és a túrázók meg nem érkeztek Thethbe. Ők nem vágytak kényelemre, csak a táj szépségére, a jó ételekre, az albán vendégszeretetre és a természet csendjére. Nika fürdőszobát építtetett a házába, ágyakat és matracokat vásárolt, rakut főzött, felesége visszatért a régi receptekhez és megnagyobbította a zöldségeskertet. Szinte minden, ami a Nika család asztalára kerül, a saját kertjükből, saját vágásból származik, vagy Ded Nika fogta ki.
A vendégekkel együtt a szegénység is megszűnt. Akik egykor elmentek, visszatértek Thethbe, és ma agroturizmusból keresik a pénzüket. „Az édesanyám ugyan azt mondta, szégyen pénzt kérni a vendégektől, de mégis örül, hogy már nem vagyunk szegények” – mondja Nika, és újra tölt egy kis rakit.
Restaurant Mullixhiu
Shëtitorja Lasgush Poradeci, Hyrja e Parkut tek Diga e Liqenit Artificial
Tirana 1019, Albánia
Tel.: +355 69 666 0444
www.mullixhiu.al