A direkttermő borokról itthon az ember elsősorban az Uhudlerre gondol. Tehát egy olyan borra, amelynek meglehetősen szerény érzékszervi tulajdonságai vannak, és amelynek létjogosultsága legfeljebb a dél-burgenlandi autentikus hegyi borozókban (Buschenschank) található meg. Vagy az úgynevezett Piwi-fajtákról beszélünk, azaz olyan hibrid fajtákról, amelyeknek olyan homályos nevük van, mint a Roesler, Souvignier gris, Johanniter, Maréchal Foch vagy Lucie Kuhlmann, és amelyek a szőlőbetegségekkel szembeni erős ellenállóképességük ellenére is nehezen törnek be a borpiac felső árszegmensébe. Annál meglepőbb, hogy a világ legdrágább pincészetből értékesített bora is a direkttermők kategóriájába esik.
Ennek megértéséhez szükség van egy rövid kitérőre a szőlőtermesztés történetében. Európában évszázadokon keresztül a Vitis vinifera szőlőfaj egyetlen nemzetségébe tartozó fajtákat termesztettek. A tudósok szerint már néhány évezreddel Krisztus születése előtt termesztették a Dél-Kaukázusban, az idők során nemesítették és keresztezték, és ez adta az összes ismert és ma világszerte elterjedt fajtát, mint például a Cabernet Sauvignon vagy a Zöld Veltelini.
Ezzel egyidőben az amerikai kontinensen más, vad szőlőfajok is léteztek, köztük a Vitis riparia, a Vitis rupestris és a Vitis berlandieri. Mivel ezeket soha nem termesztették, következésképpen emberi beavatkozás nélkül kellett érvényesülniük, sokkal erősebb ellenállóképességet fejlesztettek ki, mint a Vitis vinifera, többek között a gombás fertőzésekkel, például a peronoszpórával, vagy az olyan kártevőkkel szemben, mint a filoxéra. Amikor aztán a 19. század közepén mind a peronoszpórát, mind a filoxérát behurcolták Amerikából, megtámadták a hazai, nem ellenálló szőlőket, és néhány éven belül szinte valamennyi európai borvidéken elterjedtek. Ez volt az európai szőlőtermesztés őskatasztrófája, amelynek több millió hektár szőlőültetvény esett áldozatul.
A régi fajták pótlására az európai borászok kezdetben a filoxérának ellenálló amerikai szőlők kiültetésével reagáltak. Ilyenek például azok, amelyek az említett Uhudler előállításához szükségesek. De azok hamar alacsony minőségűnek bizonyultak, nemkívánatos íz- és illatjegyekkel. Mígnem megváltoztatták a stratégiát, és áttértek a megszokott európai fajták amerikai alanyra történő oltására. Az eljárás sikeres volt, a szőlők ellenállóbbá váltak, az európai fajták és velük együtt egy évezredes kultúra megmenekült.
De a technikának volt hátulütője is. Legalábbis akkoriban így látták, és ma is így látja néhány borász és borkritikus. „Az akkori összes szöveg egyetért abban, hogy az átállás előtti boroknak több karakterük, kifinomultságuk, intenzívebb aromájuk és kifejezettebb, teltebb szájérzetük volt” – mondja Loïc Pasquet –, „ami annyiban logikus is, hogy az alanyok egyfajta szűrőként működnek a terroir és a bor között.”
Pasquet maga is borász, bár viszonylag későn kezdte. A ma 48 éves férfi korábban anyagtechnológus mérnökként dolgozott Dijonban, Burgundia szívében. Ott kapott rá a helyi borok ízére, és 2001-ben borkereskedelmi céget alapított, mielőtt 2006-ban Bordeaux-ba költözött volna, hogy – ahogy fogalmaz – alkalmazza a burgundi dűlőszelektált borok elvét Bordeaux-ban. „Mindenki a legendás 1855-ös bordeaux-i osztályozásról beszél, és ezzel együtt az akkori bordeaux-i borok ízéről. De ezt valójában senki sem ismeri, szóval én ezt akartam újjáéleszteni” – mondja Pasquet.
A Graves borvidéken, Landiras község közelében talált egy, a céljaira ideális szőlőültetvényt, amelyet kizárólag direkttermőkkel ültetett be; mégpedig elsősorban régi helyi szőlőfajtákkal, mint a Saint-Macaire, Tarnay és Marselan, amelyek ma – hogy megkapják az Appellation d’Origine Contrôlée (AOC) eredetvédett megnevezést – részben már nem is engedélyezettek. „A klímaváltozás miatt folyamatosan új fajtákat engedélyeznek Bordeaux-ban, tavaly még a portugál Touriga Nacional szőlőt is. De a Tarnay, amely 1855-ben még a szőlőterületek 20 százalékán állt itt, továbbra is ki van zárva. Mi értelme lehet ennek?” – kérdezi Pasquet, akinek borát következésképpen nem szabad Gravesként, sőt még bordeaux-iként sem forgalmaznia, hanem csak Vin de France-ként, tehát többé-kevésbé asztali borként.
Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy a Liber Pater borát 2015 óta 30 000 eurós mesés rekordon adja el palackonként. Amivel a bor, amelyet a római termékenységistenről neveztek el, olyan árat ér el, amely mellett a legtekintélyesebb bordeaux-i châteauk borai, mint a Haut-Brion, Mouton Rothschild, Latour, Pétrus, sőt a kultikus burgundi Romanée-Conti is valóságos diszkont-akciós terméknek tűnnek.
Pasquet hangsúlyozza, hogy az ára miatt biztosan nem szégyenkezne. Ezek a piac törvényei, mondja vállrándítással és elégedett mosollyal. „Rossz években egyáltalán nem készítek bort, jó években éppen 500 palackot egy rendkívül különleges borból, aminek egyáltalán nem okoz gondot vevőket találni, mégpedig sajtóreferens vagy kereskedelmi tanácsadó nélkül. Az értékesítés kizárólag pincészetből történik, hogy közvetlen kapcsolat alakuljon ki a vásárlóimmal.”
A direkttermő borok árérzékenyebb szerelmeseit örömmel tölti el, hogy a borász egy másik bort is készít. Ennek Denarius a neve, és már viszonylag csekély 500 euróért elhozható palackonként. Ezt is biológiailag tanúsított, öszvérrel művelt szőlőültetvényen termesztik. A Liber Paterhez hasonlóan ez is spontán erjesztésű, élesztő vagy kén hozzáadása nélkül készül, és három évig tárolják homokkő amforákban, mielőtt palackoznák. A Bordelais-ban szokásos barrique hordókról ugyanis a borász egyáltalán nem tart semmit. Véleménye szerint azok fájának sincs más hatása, mint a terroir ízének meghamisítása.
És mi a különbség a borok között, amelyek mindkét esetben cuvée-k? „Egyedül a fekvés” – válaszolja Pasquet –, „olyan borokat készítek, amelyek kifejezik azt a helyet, ahonnan származnak. Ezért nem érdekel – és a vásárlóimat sem érdekli –, hogy pontosan milyen fajtákat tartalmaznak és milyen arányban. A szőlőfajtákat kizárólag aszerint választom ki, hogyan illeszkednek a szőlőültetvényhez, a mikroklímához, a talaj minőségéhez.”
Az elegáns châteauk és manikűrözött szőlőskertek konzervatív világában, Bordeaux városa körül, Pasquet éppen hogy forradalmi elképzelései és szokatlan módszerei természetesen kellő figyelmet váltottak ki. Nem is telt el sok idő, mire a másként gondolkodó a hatóságok látókörébe került. Például az INAO, a nagyhatalmú Institut national de l’origine et de la qualité (Nemzeti Eredet- és Minőségvédelmi Intézet), amely Franciaországban az élelmiszer-előállítást felügyeli, több eljárást is kezdeményezett ellene. Ráadásul néhány évvel ezelőtt egy téli napon kénytelen volt szembesülni azzal, hogy ismeretlenek az egyik szőlőjében több mint 500 tőkét egyszerűen elvágtak.
Az is vitatott kérdés, hogy a direkttermők kiültetése egyáltalán törvényesen engedélyezett-e. Európa néhány szőlőtermelő országában, például Németországban vagy Ausztriában, ez kifejezetten tilos (még az amerikaiaké is; az említett Uhudlerben használt szőlőkre kivételek vonatkoznak). Mégpedig azért, mert attól tartanak, hogy a filoxéra, amely soha nem halt ki, és amely ellen a mai napig nincs szer, újra aktívvá válhat. Az azonban nyílt titok, hogy nem egy borász szegi meg a törvényt.
„Valójában csak azok a szőlők veszélyeztetettek, amelyek agyagos talajban állnak” – magyarázza Pasquet –, „vulkáni vagy homokos talajban például alig van probléma, mert a filoxéra ott nem tud elterjedni.” Ez magyarázza azt is, hogy miért élt túl néhány direkttermő a csapást a 19. század második felében. Köztük például a vulkanikus kőzetű talajokon lévő szőlőskertek, mint a görögországi Szantorini és Naxosz szigetén, vagy az Etnán Szicíliában, valamint a Mosel menti mészkő- és palatalajokon. Az, hogy bizonyos országok tiltják az ilyen saját gyökerű szőlők termesztését, szintén az egyik oka annak, hogy hasonló gondolkodású borászokkal együtt megalapította a Les Francs de pied egyesületet, amelynek célja, hogy a régi direkttermőket az UNESCO kulturális örökség listájára juttassa.
A tagok között több csengő név is megtalálható, köztük a németországi Domaine Egon Müller, a svájci St. Jodern Kellerei, a chianti Fattoria di Lamole, valamint a champagne-i Maison Bollinger. Bár az utóbbi a Vieilles Vignes Françaises-szel még időnként (bár utoljára több éve) piacra dob egy olyan évjáratos pezsgőt, amely egy bekerített szőlőültetvény saját gyökerű tőkéiről származik. Osztrák tag egyelőre nincs. Az esetleges érdeklődőket és jelentkezőket azonban tárt karokkal várnák. Mert biztosan vannak Ausztriában is érdeklődő borászok, akik lelkesednek a direkttermő szőlőkért, vagy szívesen termesztenének ilyeneket, véli Pasquet. Amivel azonban aligha az Uhudlerre gondol. —

© The Vineyard by Loïc Pasquet

© The Vineyard by Loïc Pasquet
