A-La-Carte

Cheers, Charles (2016/3)

75 évesen Charles Schumann naponta ellenőrzi a dolgokat abban a bárban, amely 1982 óta viseli a nevét. Eközben a határozott véleményű müncheni japánul tanul és bokszol. Vagy a gasztronómián gondolkodik.


Szöveg Roland Graf ∙ Fotó Klaus Norris Nather

Nem, a 75. születésnapját nem fogja nyilvánosan ünnepelni. Charles Schumann, a legismertebb német ajkú csapos a Schumann's napsütötte kerthelyiségében ül és belemelegszik a mondandójába: mi bosszantja, mi ízlik neki, és miért zárkózik el a gasztro-franchise-tól.

Néha könnyű dolga van a bajornak. Ha a müncheni Hofgartenben jobbra indul, az Augustiner sör várja a fák alatt, ha balra tart, világhírű bárterületre lép. Bőrnadrág és laptop a szomjasoknak, úgymond. A Schumann's névadója már az eszpresszóját issza. „Ha a városban vagyok, délben mindig itt lehet megtalálni.” A Schumannról, a mogorva fickóról, a Baldessarini-modellről és a kulináris modorosság örök kritikusáról szóló sok történet közül ma főleg egy igaz: a férfi nyugodt. Kék öltönyében, a Dressman-korszakából („Még mindig mindegyik jó rám.”) arról a gasztronómiai életről cseveg, amely méltán tekinthető egyedülállónak.

„Apám nem tudott főzni, de évente egyszer volt házi tészta” – emlékszik vissza Schumann az egyszerű élelmiszerek korai megbecsülésére. „Terített egy fehér terítőt, és azon szárította a tésztát.” Az 1941-ben a Felső-Pfalzban felnőtt fiú étrendjét a hiány határozta meg. „Még emlékszem, amikor hazajöttem a bentlakásos iskolából, és először volt kolbász reggelire!” Ebben sejti a mai napig szenvedélyes szalámi- és chorizo-rajongó a korai bevésődést. „Az evés is nevelés” – véli Schumann, és felidézi, hogy a tanyán évente kétszer vágtak disznót. „A gabona egy részét a betakarítás után leadtuk a malomban, és kenyérjegyet kaptunk érte.”

A francia hatás
Bármilyen szokatlanul is alakult a Karl Georg Schuhmann (akkor még „h”-val) néven született pfalzi férfi bári karrierje – egy ponton sok fiatalabb életúthoz hasonlít. Ugyanis Schumann számára sem a bár volt az első munkahelyválasztás. Csak a határőrségnél töltött idő és a külügyminisztériumi konzulátusi titkári képzés után találta meg az utat a vendéglátóipari iskolába. Szocializációja azonban Dél-Franciaországban történt, ahol 1971-től 1973-ig klubokban dolgozott, és mellette Montpellier-ben franciát tanult. A Charles név akkor ragadt rá, amikor Münchenben csapos lett a legendás Harry's New York Barban.

Amikor visszatért
Franciaországból, az Isar partján éppen gasztronómiai pezsgés uralkodott. „Nem volt minden arany abban az időben” – véli ma Schumann, a visszapillantó tükörbe nézve. „A müncheni első olaszt azonnal elözönlötték, és mindannyian jónak találtuk. A kérdés csak az: ma is ugyanilyen nagyszerűnek találnánk?” Aztán, immár 1982-t írtunk, a Maximilianstraße 36. alatt megnyílt a „régi” Schumann's American Bar. A többi történelem, beleértve a Hofgartenbe költözést is. A Bajor Rádió külön televíziós dokumentumfilmben dolgozta fel. Marieke Schröder készítette a Schumannról szóló portréfilmet, amelyhez olyan régi harcostársakat interjúvolt meg, mint Eckart Witzigmann vagy Stefan Gabanyi, aki ma a saját bárját vezeti. „Ecki” – emlékszik vissza Schumann – „nemrég elvitt tőlünk egy salátát vacsorára, mert annyira ízlett neki.”

Ételek, amikre emlékezni lehet
A bartenderként elért sikerek láttán könnyen elfelejtik, hogy a Schumann's-ban naponta kétszáz adag ételt is eladnak. „Minden nap főzünk egy levest, tegnap például borlotti bablevest sült polippal” – vallja be a hosszú ősz hajú főnök az „ételek, amikre emlékezni lehet” elvét. A legendás sült krumpli, amelynek zöldségeit Schumann gyakran maga tisztítja meg, a legjobb példa erre. A pástétomreceptet is, „amelyet a régi rizottós szakácsunk készített, aki Gualtiero Marchesinél tanult, még mindig magam csinálom – sok csirkemájjal”. Bár Schumann maga is „keveset értett a főzéshez” egészen 15 évvel ezelőttig, amikor megnyitotta a második éttermét, a nappali bárt. Mára azonban a bárfőnök pontosan tudja, ki készíthet neki omlettet a csapatból.

„Megtanultam, hogy az azonos összetevőkből akkor lesz valami nagyszerű, ha valaki valóban ért hozzá.” Példaként Schumann a bárban kínált sonkát említi, amelyet a bécsi Roman Thumtól hozat, és amely szerinte egyszerűen „nagyszerű”. És természetesen megint szóba kerülnek a franciák: „Ha beülsz a bordeaux-i borászszövetség bárjába, egyszerűen kapsz egy kis tányér kocsonyát, és az tökéletes!”

Szalámival a pohárból ki!
Ideje a konyhai bűnökről is beszélni. Schumann kulináris értelemben is minőségmániásnak számít; a Maximilianstraße-i bár számára személyesen járta végig a pékségeket, hogy megtalálja a legjobb kenyeret. „Nagyon fontos volt számomra mindig a jó kenyér, a tészta és a burgonya” – dicséri ma is az egyszerű élvezeteket. A fiatal csaposoknak az öreg mester szívesen adja azt a tanácsot, hogy tartsák visszafogottan a díszítést: „Kérlek, ne tegyetek szalámit az italra vagy a pohárba, inkább kínáljatok mellé három szelet szuper szalámit. Vagy egy jó kenyeret sós vajjal, többre nincs is szükség.”

A fiatalosan karcsú 75 éves úrnak természetesen határozott véleménye van arról, milyennek kell lennie kedvenc ételeinek ízének. „Véleményem szerint sok szakács rosszul süt: túl erősen, túl sokáig, túl olajosan, vagy hagyja a húst túl keveset pihenni.” Végül is az élelmiszerek iránti szeretetről van szó: „Igazán örülök, ha hallom bugyborékolni a bolognai mártást. Oda – még ha nem is helyes – sok olajat teszek, csak hogy szépen bugyborékoljon.” E fáradozások eredményét maga is lakonikusan értékeli: „Néha szuperjók vagyunk, de sosem vagyunk teljesen rosszak. És ez a lényeg.”

Kérjük betiltani: a 300 grammos steaket
Eközben Schumann, a bokszoló még bevisz egy találatot az aktuális – „húsból, húsból, húsból álló” – konyhai divat ellen. „Úgy gondolom, hogy egy bizonyos súlycsoport felett nem is szabadna húst kínálni. 300 gramm felett minden egyszerűen túl sok. Idegesítenek ezek az őrült adagok.” De Schumann szerint csak idő kérdése, hogy ezek mikor tűnnek el újra az étlapokról.

Ennek megfelelően a Campari-bár üzemeltetője nem sokat tart az „Aperitivo Lungo” fejlődéséből sem. „Régebben ez egy apróság volt az ital mellé” – dicséri Schumann az olasz találmányt –, „de ma telepakolnak pizzakenyérrel, hideg tésztával és ki tudja még mivel. Szóval rossz olasz konyhával, ami után már nem is akarsz és nem is tudsz vacsorázni.” Megtalálni a megfelelő adagnagyságot a konyhában viszont nehéz, „ezt megbeszéltem a 22 éves konyhafőnökünkkel is”. Mert az ebédnek laktatónak kell lennie, és idézi egy tokiói barátja szavait a japán konyháról: „Nálunk a kevesebb több, ez igaz. De a túl kevés az egyszerűen túl kevés.”

A koncepciókat írják mások
Schumann klasszikus könyvét, az American Bar-t még New Yorkban is kiadták, a német változat idén jelent meg az x-edik kiadásban. De a gasztronómia más nagy neveivel ellentétben Schumann Münchenre korlátozta tevékenységét. Franchise nincs, leszámítva a kézenfekvő pohársorozat ötletét. „Az ételes történeteim csak az én jelenlétemmel működnek. Ezért nem tudok koncepciókat írni másoknak.” Ilyen egyszerű ez. És ha ma mégis kérdezné valaki? „Ha csinálnék valamit Németországban, csak Berlin jöhetne szóba. Az a legizgalmasabb város számomra – bár ez nem jelenti azt, hogy csinálok is ott valamit. Minden pusztán hipotetikus. De nemrég hajnali egykor sétáltam végig a városon hétfőn, és ott minden élt.”

A 75 éves úr a munkamorálját emlegeti akkor is, amikor arról kérdezik, miért ad alig-alig interjút: „Ha 30 vagy 40 embernek ugyanazt meséled, mindenki hamar azt kérdezi: nincs jobb dolga?” Charles, a kultúra ismerője, röviden flörtöl Greta Garbo és Marlene Dietrich emlékével, akiknek hírneve azzal nőtt, hogy ritkán mutatkoztak. Max Schmeling német bokszoló is, akit Schumann, az ökölvívó természetesen ismert, így cselekedett – „és ő mindenkinek bokszolóként maradt meg az emlékezetében”.

Best of Schumann – a film
Ahelyett, hogy örökké ugyanazokra a kérdésekre válaszolna, Schumann továbbra is sokat utazik. Ezért tervben volt egy televíziós sorozat is, amelyben bemutatja a világ legkedvesebb bárjait. Jelenleg úgy tűnik, a tévécsatornák finanszírozásának hiánya miatt ez filmmé alakul. Bécsben Marianne Kohnt és a Loos-Bart mutatták be, New Yorkon és Tokión, a kedvenc városán már túl van. Párhuzamosan várnak a bár-show-k – legutóbb Párizsban – és a kevés koktélverseny, amelyeken zsűritagként vesz részt.

A müncheni legenda komolyan veszi az utánpótlás-nevelést; szinte szeretettel vette át a shakert egy malagai koktélversenyen a legfiatalabb résztvevőtől, és megmutatta neki, hogyan kell a darabos italokat önteni anélkül, hogy mellé folyna. De nem lenne Schumann – aki saját magáról azt mondja, „Charlesnak mindig kritizálnia kell” –, ha nem említené meg az érem másik oldalát is. „Problémám van azzal, hogy ma túl fiatalok a márkanagykövetek. Ott áll fél éve a bárban, és hirtelen Brand Ambassador lesz. Akkor arra gondolok, nincsenek más emberek? Vagy amikor valamilyen fiatal természetesnek veszi, hogy elmagyarázza nekem, ő most XY márka – én meg harminc éve dolgozom velük.”

Szerelem és az osztrák módszer
A kulináris tájkép változásait Schumann egyébként sztoikusan fogadja. Bár éles szemmel az abszurditásokra. „Mára még nálunk, a Felső-Pfalzban lévő faluban is, amely olyan kicsi, hogy el sem tudod képzelni, van egy csillagos étterem. És az még Soul Foodnak is hívja magát” – nevet. Általánosságban azonban az éttermekben egyre jobb az étel. „Vannak fiatal szakácsok – és ez igaz a csaposokra is –, akik természetes módon bánnak az összetevőkkel.” A vendégek is sokkal jobban képben vannak, mint régen. „Csak remélem, hogy van elég jó ember, aki kibír egy szakácsképzést” – aggódik Schumann. „Ezt hallom mindenkitől, hogy ezzel van a legnagyobb gondjuk. Annak ellenére, hogy a sok főzőműsor vonzóvá teszi a szakmát, és mindenhol szakácsokat látsz.”

Mi a jó étel titka, kérdezzük még Schumantól. A válasz gyorsan érkezik, és bölcsen hangzik: „Ez sok dologgal így van: nem szabad szeretetlenül dolgozni! Ami gyakran össze van csapva egy tányéron, az elfogadhatatlan. Természetesen a szezonális kínálatról is szó van, de abban Ausztria mindig is jó volt. Egyszerűen jön a pincér, és azt mondja: 'Ez van ma!' Csodás!”

A japán tankönyv, amelyből naponta egy órát magolja a szavakat, nincs ma Charles Schumannnál. „Kíváncsinak lenni és változni fontos” – ez a mottója. Sok éve lenyűgözi a japán kultúra, Tokió bárjaiban pedig csodálják a németet. „Talán átveszem egy barátnőm lakását itt” – tekint a jövőbe Schumann. Legalább gondolatban már megtervezte, hogyan legyen a vége. „Az utolsó báromat két emberrel csinálom: valakivel, aki jobban tud mixelni nálam, és magammal a konyhában. Azt senki sem tudja jobban.” A Hofgartenben elhangzott zárószavak tele vannak önbizalommal. És másként 75 évesen sem lehet elképzelni Schumant.

Odeonsplatz 6-7, 80539 München
Tel.: +49/(0)89/22 90 60
www.schumanns.de

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!