Christian Seiler szövege · Markus Roost illusztrációja
Ezt mondtam: „Nem, ezt nem gondolhatod komolyan.“ De a patikus nagyon is komolyan gondolta, és ki vagyok én, hogy valakinek, aki valamire nagyon-nagyon vágyik, visszautasítsam a szíve vágyát?
Így hát ezen a hibátlan, fémesen kék napon másodszor is ebédelni indultunk, miután pontosan tizenkettőkor, a La Morra melletti Osteria Veglio teraszán elfogyasztottunk egy visszafogott adag tajarin-tésztát, amely sárga volt, mint egy kanári, és olyan érzéki állagú, hogy egy pillanatra arra gondoltam, szabadalmaztatom a piemonti tojásos tészta afrodiziákumként való használatát, de ezt gyorsan elfelejtettem, mert rögtön utána felszolgálták ezt a tányér Carne cruda-t, késsel apró darabokra vágott nyers marhahúst, amelyet alkímiai trükkökkel a legfenségesebb ízvilágú anyaggá változtattak, s amely felett a patikus és én is elmélázva bámultuk a Langhe-dombok feletti légteret. Kívülről nézve talán kissé részegnek tűnhettünk, főleg, hogy a tésztát egy könnyű, hűvös verdunói „Pelaverga“-val kísértük, ami önmagában is egy olyan ital, amelynek szárnyalást segítő erőt tulajdonítanak, a crudo-t pedig egy némileg erősebb, helyi borral, de mi a dologra koncentráltunk, és semmi másra.
Mit jelent az, hogy az ember Piemontban a dologra koncentrál, vagy pontosabban fogalmazva ebben az áldott földterületen Alba és Bra között, ahol a borokat szabad Barolónak és Barbarescónak hívni, és a vendéglősök hozzászoktak ahhoz, hogy az ember többet rendel, mint egy fitnesztálat? Azt jelenti, hogy az ország felülmúlhatatlan termékeit megfelelően értékeljük, és mit állít elő rendkívüli módon Piemont, ha nem ételeket és italokat?
Ezzel vissza is térnénk a tajarin-hoz, ezekhez az étvágygerjesztő tojásos tésztákhoz, amelyeket a trattoriák konyháján a szakácsnők kézzel készítenek, majd elegáns csíkokra vágnak, röviden a forró vízben megforgatnak, és fényesen, a vajtól csillogva tálalnak fel, sárgán, mint a Kelet, magabiztosan, mint Garibaldi, lágyan, mint egy beszélgetés éjfél előtt. Hagyományosan húsos ragu vagy vargánya jár hozzá, és ez a „vagy“ volt az, ami a patikust gyötörte.
Végül is piemonti mércével mérve rendkívül korán ebédeltünk, ami a tiszta éhségnek volt köszönhető, amely egy szerencsétlen reggeli helyzetből fakadt. Erre a rendkívüli éhségre a pár szem tészta és a kevés hús elfogyasztása a Veglio-ban valójában nem volt méretre szabott válasz, és amikor a patikus meglátta, hogy a nem is olyan messzi Bovio teraszán még ültek emberek, akiket nyilvánvalóan kiszolgáltak, a szemembe nézett.
„Ráadás“ – parancsolta, és az orrcimpái úgy feszültek meg, mint egy bikáé, amelyik a legelőjén megpillantja az FC Liverpool egyik játékosát, mire én félénken azt feleltem: „nem, ezt nem gondolhatod komolyan“, de aztán a patikus pupillái oly módon szűkültek össze, ami nem tetszett nekem, mert nem tudtam, milyen magas az adrenalinszintje valójában. De csak annyit kellett sziszegnem, hogy „rendben, rendben“, és máris ellazult a rágóizma, és befordultunk az elegáns trattoria behajtójába, ahol egy olyan időpontban, amelyet otthon egyértelműen délutánként azonosítanánk, még mindig nagy volt a nyüzsgés, amibe a szibarita rajongói klub képviselőiként úgy döntöttünk, belevetjük magunkat.
Mindenki barátságos volt. Arra a patikus által sebesülten előadott kérdésre, hogy szabad-e mindent megrendelnünk, ami az étlapon szerepel, egy mosolygós „Természetesen“ volt a válasz, amire vitatkozni kezdtünk, hogy a második ebédünk előételből, tésztából vagy főételből, vagy esetleg előételből, tésztából és főételből álljon-e. Ez a vita a fizikai állapotunk és az étlapon szereplő lélegzetelállító kínálat közötti ellentmondás közepette izgalomban tartott minket, és vitákhoz vezetett – a szóváltás azonban abban a pillanatban elhalt, amikor a pincérnő megkérdezte, kérünk-e borlapot.
Talán mégis jobban be kellene mutatnom a patikust. Nem azért hívják így, mert farmakológiailag annyira képzett lenne, hanem azért, mert szinte orvosi szintű szaglása van. Imádja a bort. A témában való jártasságát csak az a szenvedély múlja felül, amellyel kóstolja, és az a képessége, hogy bármilyen eredetű bort analitikusan felmérjen és megmagyarázzon. Hogy én biztosítottam-e
a jelenlétét Piemontban, az puszta önvédelem volt. Végül is néhányat szerettem volna felkeresni a bolygó legjobb borászai közül, akiknek a földi tartózkodási helye nem volt túl messze ettől a terasztól, és ezt a patikus szélárnyékában tenném, akinek a földön tett útjai megmagyarázhatatlanok voltak, de bizonyára Olaszország, Franciaország és Spanyolország legértékesebb pincéibe vezettek, nem beszélve Németország, Ausztria és Magyarország pincéiről.
De már nem láttam őt. Csak a borlapot láttam, mögötte valami úgy mozgott, mint egy öreg zsidó a Tóra felett. Hallottam, határozott csámcsogásokkal megszakítva, amelyek bizonytalanná tettek abban, hogy vajon kaptunk-e már előételt, egy kárpáti medve morgását, aki épp most ürített ki egy kaptárt.
„Te“ – nyögte a patikus (morgott, morgott), „itt jó helyen vagyunk!“
És mivel meg kellett ünnepelnünk, hogy jó helyen vagyunk, rendelt, brumm brumm, egy üveg pezsgőt, amelynek az eredete ugyan semmilyen kapcsolatban nem állt ezzel a vidékkel, de a tartalma nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elégedettek lehessünk a világgal általában és magunkkal különösen. Ez – hogy jegyzőkönyvbe legyen véve – egy üveg Egly-Ouriet Grand Cru volt, és megkönnyítette a döntést az „és“ mellett, az „vagy“ ellenében. Ezért is tulajdonított a patikus akkora jelentőséget annak, hogy a '98-as „Cascina Francia“ palack, Giacomo Conterno legendás dűlőszelektált Barolója, szintén készenlétben álljon a, brumm brumm, főételhez.
Egyébként nem mi voltunk az egyetlenek, akik az esti szervizig ott maradtunk. Mi sem voltunk az egyetlenek, akik a vargányás tajarin után még egy apró adag Crudo-t rendeltünk, mielőtt végül megérkezett az a mindent megkoronázó tányér a, brummmmm, főtt borjúnyelvvel, amelyet szardellából, főtt tojásból és mindenféle fűszerből készült zöld mártás ölelt körül, egy olyan kombináció, amelyet egy reneszánsz ember minden további nélkül „tiszta harmóniának“ nevezett volna – és mivel nem volt ott senki, nekem kellett megtennem.
Egyébként nem csak úgy ittunk. A következő napra készültünk. Terveink ugyanis – és egy jókora adag szerencse és pártfogás – azt eredményezték, hogy olyan nap állt előttünk, amely összehoz minket a borvilág Billie Holiday-ével, Ella Fitzgeraldjával és Keith Jarrettjével: reggel a Maria-Teresa Mascarellóval való találkozó volt betervezve, délben Gaia Gajával voltunk megbeszélve ebédre, a délutánt és az estét pedig Roberto Conternóval való találkozóra tartogattuk. Ki ne öltöztette volna a várakozást egy behunyt szemmel élvezett tüzes, ugyanakkor elegáns Barolo illatába, és hagyta volna elhalni az idegességet, mint egy zongoraverseny utolsó akkordját? …
Piemont híres borvidék, de nem egyszerű. A legfontosabb szőlőfajta – a Dolcetto és a Barbera mellett, amelyekből egyszerűbb borok készülnek – a Nebbiolo. A Nebbiolo szőlőből – a mindenkori dűlő fekvésétől függően – azok a borok születnek, amelyek Barolo vagy Barbaresco néven kerülnek forgalomba. A termesztési terület szigorúan korlátozott. A Barolo körzetben, Barolo, Monforte d’Alba, La Morra, Serralunga d’Alba és Verduno települések körül körülbelül 1200 hektár szőlő található. A Barbaresco régió Barbaresco, Neive és Treiso körül valamivel kisebb.
A Nebbiolo szőlőből nem készül könnyen hozzáférhető bor. A fiatal Nebbiolo-borok gyakran zárkózottak és nehezek, mondhatni: makacsok. Időre van szükségük ahhoz, hogy kibontakoztathassák sokrétű aromáikat és elegáns szerkezetüket, valamint beépítsék az erős kesernyés anyagokat. A Barolót ezért legalább két évig hordóban és egy évig palackban érlelik, mielőtt piacra kerülne, néha még tovább is. A Barbarescónál az átlagos érlelési idő egy évvel rövidebb.
A piemonti borok összetettsége és darabossága sokáig akadályozta a nagy karriert. A vásárlók teltebb, édesebb borokat akartak, amelyek nem jelentenek rejtvényt. A nyolcvanas évek végén alig tizenkét termelő volt, akik összesen körülbelül 100 000 palack Barolót töltöttek le. Amikor Robert Parker bor-guru felfedezte a régiót és néhány 1990-es évjáratú Barolót a legmagasabb pontszámmal értékelt, a bortermelés elképesztő fellendülésen ment keresztül. A termelés a tízszeresére nőtt. Megkezdődött a „Barolo-fiúk“ (Barolo-Boys) diadalmenete.
Monforte d’Albában a Barolo-Boys ma is legendák, amikor a Trattoria della Postát kerestük, ilyen feliratú transzparensek mellett haladtunk el. Történelmileg a „fiúk“ olyan tettrekész férfiak generációját jelentették, akik tudták, hogyan használják ki a Parker-értékelések által rájuk vetített fényt. Korszerűsítették a termelést, a hagyományos nagy fahordók helyett kis barrique hordókkal dolgoztak, amelyek azonnal másfajta selymességet adtak a bornak, és hozzáférhetőbbé tették, édesebbé, kerekebbé, lecsiszolt élekkel, a csersavat szerkesztve. Olyan nevek, mint Domenico Clerico, Elio Altare, Paolo Scavino és Luciano Sandrone váltak ismertté, és lettek a Barolo-borászok új, menő generációjának kódjai.
Alig elképzelhető, hogy ezek a mára globálisan ismert borászok húsz éve még kis, rögtönzött borászatokat vezettek. A kilencvenes évek rusztikus sufnijai mára tetszetős chateau-kká (Sandrone) vagy valóságos repülőtéri terminálokká alakultak át, ahol bort termelnek és értékesítenek (Clerico).
De az inga visszalendül. A Barolo-borok nagy boomja véget ért, mert a sikerrel együtt az árak is az egekbe szöktek, méghozzá olyan tartományokba, amelyekre még a bordeaux-i és burgundiai borászok is elismerően bólinthatnak.
Ugyanakkor azonban a közönség tudatváltozása is kirajzolódott. Míg a nehéz, mélyvörös borok, amelyek elsősorban bogyós lekvárra és dzsemre ízlenek (hogy kissé sarkítottan fogalmazzunk), a piemonti borászat megalapítása idején a jó eladások garanciáját jelentették, mostanában ismét azok a gazdaságok kerülnek a borbarátok fókuszába, amelyek nem hagytak fel azzal a munkamódszerrel, ahogyan mindig is dolgoztak – kulcsszó a „tradicionalitás“.
Aki a Barolo régióban hagyományos módon dolgozik, már a szőlőben első pillantásra felismerhető: a szőlő fiatal hajtásait a hagyományos tanításnak megfelelően nem vágják le, hanem a legfelső huzal köré tekerik, amely összeköti az egyes tőkéket, és irányt ad a sornak. A tőke ezt – az indoklás szerint – kevesebb stresszel és a szőlőfürtök jobb ellátásával hálálja meg – egy részlet a tőkegondozásban, amiben hinni lehet, vagy nem.
A modern és a hagyományos borkészítés közötti döntő különbség a különböző pincefilozófiákban rejlik. Hagyományosan a szőlőből nyert mustot spontán erjesztik, például fából vagy betonból készült erjesztőkádakban, hogy aztán nagy, régi fahordókban érlelődjön, amíg el nem jön az ideje. A modern Barolo-borok sűrűségüket és állagukat mustkoncentrálással (bár ez, ahogy a pincelátogatásaink során megtudtuk, mindig csak a szomszédok csinálják, az ember saját maga természetesen nem) és az ezt követő, új vagy csak ritkán használt fában történő érleléssel kapják, amely a vaníliás jegyekért felelős (vagy, ahogy a patikus néha teljesen objektíven mondta, a gumicukros aromákért).
A különböző filozófiákban az a zavaró, hogy a „tradicionalitás“ retorikailag egyre több teret nyer, vagyis eladási érvvé válik. Egyre több vásárló kíván – legalábbis elméletben – olyan borokat, amelyek eszményi módon fejezik ki annak a földnek a karakterét, amelyen teremnek. De csak kevés bor teszi pontosan ezt, miközben termelőik a legszebb szavakat és szófordulatokat találják ki, hogy a terméküket valami olyannak magyarázzák, ami a valóságban egyáltalán nem az.
„Terroir“-t mondani és „technikát“ érteni nemcsak Piemontban elterjedt bűvészjáték, amely közelebbről nézve azonban csak egy dologra apellál, mégpedig a fogyasztó önbizalmára, hogy kiválassza azt a bort, amit valóban szeret, és ne higgyen az ígéreteknek, amelyek a címkén vagy a tájékoztató szövegben állnak. Végül is a végén egész egyszerű a dolog, még ha az iparág ködbombákat dobál is, és hosszadalmasan kreált imázsokkal operál: a pohárban mindig csak egy kis bor van, és akinek a helyén van az esze, és nem kapitulál a híres címkék iránti tiszteletből, az pontosan azokban a borokban fog örömét lelni, amelyek megfelelnek neki.
Reggel kilenc órakor Barolo település központjában, a kis ház előtt álltunk, amelynek homlokzatára a kis réztábla volt rögzítve a jól csengő névvel: Mascarello, Maria Teresa. Ő maga nyitott ajtót, egy apró, szikár asszony, megnyerő mosollyal és kíváncsi barátságossággal. A kíváncsiság nem fejezett ki mást, mint laza visszafogottságát: jó, hogy itt vagytok. De mit is akartok valójában tőlem?
Mindjárt a bejárati ajtó mögött állt egy nagy faasztal, amelyen néhány palack és néhány pohár volt elhelyezve. Egy palack kiemelkedett a többi közül. A Mascarello-borok címkéi nem különösebben figyelemfelkeltőek, az egy kivételével, amely az öreg Bartolo Mascarellónak, Maria Teresa időközben elhunyt apjának, hírnevet és botrányt is hozott. 1999-ben a mogorva öreg filctollal a „NO BARRIQUE NO BERLUSCONI“ feliratot írta a címkéjére, és kérdésre dacosan azt felelte, úgy nevezheti a borait, ahogy akarja, például úgy is, hogy Nyald-ki-a-seggem. Akkoriban egyáltalán nem volt divat a Barolót nem új fában érlelni, és a szardónikus Berlusconinak még egy évtized állt előtte Olaszország élén.
Bartolo borászata ezekben az években valami olyasmi volt, mint a kis gall falu. A 30 000 palackot, amit termelt, eladta, de miközben más borászok növelték a termesztési területeiket és sikereiket nehéz autókra váltották, Bartolo Mascarello maradt a kaptafájánál, és úgy készítette a bort, ahogy mindig is csinálta. A négy különböző dűlő szőlőjét együtt erjesztették, ez erősíti a bor karakterét. Bartolo a dűlőszelektált borok külön érlelését is az ördög adományának tartotta Isten művéhez. Ily módon épphogy felszínen maradt, volt mit innia, és mindenkinek, aki hallani akarta, elmondta, mit gondol az új időkről és azok vívmányairól. Amikor 2005-ben az örök borbárba hívták, Maria Teresa átvette az üzletet, és ugyanazzal a következetességgel folytatta a művet, amelyet apja olyan következetesen kezdett el.
„Talán“ – mondta Alan Manley, az amerikai tanácsadója és tolmácsa –, „a borok még következetesebbek is lettek.“ Aztán javította magát: „Nem. Biztosan.“
Aztán megnéztük a parányi üzemet. Láttuk a beton erjesztőkádakat a gyerekes domborművel, amely egy szőlőt és egy poharat ábrázol. Fél szintet lementünk az alagsorba, ahol egy maroknyi nagy fahordó áll, amelyekben a ház borai – némi Dolcetto, némi Barbera, túl kevés Barolo – érlelődnek.
„Akartok kóstolni?“ – kérdezte Maria Teresa.
„Dehogynem. Miért ne?“ – válaszoltam, mire a patikus úgy bámult rám, mint egy életfogytiglanra ítélt gyilkosra – vajon a válaszom nem hagyta-e kétségtelenül nyitva, hogy mi itt, ebben a pincében, esetleg nem akartunk kóstolni?
De kóstoltunk, és nem a nagy asztalnál kóstoltunk, hanem közvetlenül a pincében, Maria Teresa úgy mászott fel, mint egy zerge, a hatalmas szlavóniai tölgyfahordókra, és mintákat vett belőlük olyan borokból, amelyek csak egy, két, három év múlva kerülnek piacra (ami akkor sem jelent többet annál, hogy három palackot vehet belőle az ember. Nagyobb mennyiséget Maria Teresa nem ad ki. Azt mondja, azt akarja, hogy sok embernek jusson a borából, ne csak nagykereskedőknek, akik megengedhetik maguknak egy egész termés felvásárlását. Nem mondhatni, hogy Bartolo halála után jobboldali fordulat ment volna végbe a borászatban).
A bornak tüze és ereje volt, anélkül, hogy az izomzata túl nehéz lett volna. A csersavak dominánsak voltak. De az elegancia, a fűszeresség és a differenciált illatvilág, amely az elkövetkező években a hordóban egyensúlyba kerül a tanninokkal, egyértelműen felismerhető volt.
A pincében hirtelen csend lett. Maria Teresa a három méter magas hordón ült, és behunyt szemmel elemezte a bort. Alan a szfinxmosolyával mosolygott. Megpróbáltam megfejteni a fűszeres aromákat, amelyek a gazdag cseresznyeillat fölött érkeztek hozzám, zsálya, rozmaring, mi volt még ott, amikor a tekintetem a patikusra esett, aki éppen a bor barnásvörös színét vizsgálta a fénytörésben, amely ferdén esett be egy pinceablakon, és a látványtól elbűvölve szívem mélyéből azt kívántam, bár csak nézne így a feleségére valaha is olyan szerelmesen, mint ennek a Barolónak a csillogására, amely kétségkívül a fajtája egyik legjobbja volt.
Aztán mennünk kellett. Barbarescóban voltunk megbeszélve ebédre. Barbaresco harminc kilométerre van Barolótól, de az ugrás Maria Teresa Mascarello borospincéjéből abba a fejedelemségbe, amivé Angelo Gaja üzeme egyetlen generáció alatt vált, nem is lehetne nagyobb. Gaja a Barbaresco szinonimája. Gaja az olasz borok legfelsőbb osztályának szinonimája, olyan boroké, amelyeknek az ára, legyen bármilyen magas, már nem téma. Ahol Gaja van, ott van a csúcs: egy egyenlet, amely Barbarescóban annál szemléletesebben igaz, mivel a Gaja család megvásárolta Barbaresco kastélyát, azt az épületet, amely a torony mellett a hegygerincen fekvő település sziluettjét meghatározza.
De Gaia Gaja, aki időközben átvette az üzletet híres apjától, Angelótól, az ellentéte volt egy sznob fejedelemnőnek, aki audienciát ad. Rövidnadrágot viselt, és legfőképpen jókedvű volt. „Meg akarjátok nézni a borászatot?“ – kérdezte költőien, és már indult is, mert bár jókedve volt, ideje annál kevesebb, Torinó, repülőtér, üzleti út: a mindennapi kenyere, mondta, mint a globalizált borvilág globális játékosa, kénytelen havonta egy-két hetet utazni, prezentációk, kóstolók, vásárok, interjúk. Élvezem. Fiatal vagyok. Van erőm.
„Ott fent“ – mondta Gaia (milyen praktikusan választott keresztnév: Földanya, és semmi összetévesztési veszély) és a Gaja-féle magánépület legfelső emeletének egy kis ablakára mutatott, amely a borászat udvara fölé magasodik –, „született a nagyapám“: az úttörő, aki az impériumot alapította. Az udvar 1859 óta áll ezen a helyen. A Gajáéké volt egy rész, de főleg egy taverna, ahol a saját borukat mérhették ki.
Ez, mondta Gaia, jelentős oka annak, hogy a család nem adta fel a szőlőművelést, mint sok más termelő a faluban.
„És“ – kérdezte a patikus –, „állítottatok-e egy kis oltárt a nagyapa szülőhelyén?“
„Haha“ – válaszolta Gaia –, „ott van most apám magán-vécéje.“
Mintha csak vezényszóra, elcsúszott az óriási fém tolóajtó, amely az utcától elzárja a borászatot, és Angelo Gaja, tükrös napszemüveggel az orrán, hazahozta az Audi-ját.
Barbaresco Gaja előtt mindig Barolo árnyékában állt. Gaia nagyapja azonban nem akart ebbe belenyugodni. Amikor 1958-ban egy palack Barolo először érte el az 1000 lírás rekordárat, Gaja 1200 lírát kért a legjobb boráért. Ebben az időpontban már 100 hektár legjobb dűlőt vásárolt össze. Az eladókkal ellentétben ugyanis hitt abban, hogy a Barbaresco régiónak van jövője. Már 1937-ben gondoskodott arról, hogy a „Gaja“ név a címkéken nagyobbal legyen nyomtatva, mint a „Barbaresco“ eredetmegjelölés.
„Ő hozta létre a Gaja arculatát” – mondta Gaia. „Tudta, mi az a branding, még mielőtt a branding mint fogalom egyáltalán létezett volna.”
Angelo 1961-ben vette át a vezetést. Gondoskodott róla, hogy a klasszikus piemonti szőlőfajták mellett Chardonnay-t és Cabernet Sauvignont is telepítsenek. 1978-ban kezdte el barrique hordókban érlelni borait. A dűlők termését külön dolgozta fel, és Sorì Tildìn, Costa Russi, Sperss, Sorì San Lorenzo néven hozta forgalomba. Nemzetközi hangulatú boraival olyan vásárlók figyelmét hódította meg, akik addig említésre sem méltatták Piemontot. Sikerrel tette. Kiemelte a barbarescói borokat a barolóiak árnyékából. Előbb főszereplővé, majd legendává vált. A Sorì San Lorenzóró könyv született, a Gajáról pedig rögtön több is.
Gaia levezetett minket a pincészet mélyére, több emeletnyit a föld alá, ahová a termelő- és tárolókapacitások az évek során következetesen terjeszkedtek. A következő átalakítás, mondta, már készülőben van: helyszűke, mint mindig.
Klinikailag tiszta volt. Tölgyillat terjengett. Számtalan barrique hordó mellett a felső-ausztriai Stockinger hordógyártó nagy, új hordói is sorakoztak. Fentről a fény rafináltan esett be a pincerendszer szintjeire, megvilágítva egy absztrakt fafaragást, amely úgy festett, mintha Fritz Wotruba iskolájából került volna ki.
A pince lenyűgöző volt. A mérték nagy, nagyobb, legnagyobb. Szabad szemmel is látható volt, mekkora értéket tulajdonítanak a Gaja-házban minden apró részletnek. 70 alkalmazott, saját kísérleti állomás, ragyogó történelem, káprázatos jövő. Gaia egy bonmot-val búcsúzott: „Minden döntést” – mondta –, „a Gaja-házban demokratikusan hozunk meg:”
Mosolyogva tartott egy szünetet a kettőspont után.
„Angeloé az utolsó szó.”
Aztán mennie kellett, a repülőtérre. A borkóstolót a kastélyban készítették elő, az ebédet pedig utána a Trattoria Antica Torréban. Aztán elment, mi pedig szemügyre vettük a kastélyt, amelyet Angelo Gaja a neivei nagymestertől, Bruno Giacosától vásárolt.
„Még sosem láttam ennél látványosabb kóstolótermet” – mondta a gyógyszerész, aki isten bizony sok kóstolótermet látott már. Igaza volt. A kastély kizárólag olyan impozáns szobákból állt, amelyekből csodás kilátás nyílt a falura és a szőlőültetvényekre, és amelyek arra voltak berendezve, hogy nyugodt körülmények között lehessen a ház borait kóstolni.
Megkóstoltunk aktuális és régebbi évjáratokat, lapozhattunk egészen a nyolcvanas évekig, és maradandó benyomást szereztünk arról, miért ünnepel a Gaja borai változatlanul ekkora sikereket.
A boroknak osztályuk van, de nem terhelnek túl. Kitartanak saját értékeik mellett, de nem tévesztik szem elől a fogyasztóik ízlését sem. Nem ellenszegülők, de nem is unalmasak vagy naivak. Saját mércéjüket követik. Betartják, amit ígérnek.
Már elmúlt két óra, amikor megérkeztünk a Trattoria Antica Torréba, és utólag alapot teremtettünk a fergeteges borkóstoláshoz. Igen, Tajarin. Persze, Crudo. A Torre konyhai csapata épp vendégszereplésre repült Amerikába, hogy kiválasztott helyeken, ahol igény volt a piemonti konyha kincseire, bemutassák, mi is lehet a tészta, ha olyan, amilyennek lennie kell.
Nem voltam elégedetlen, de az állagok versenyében a barbarescói Tajarin nem játszott a Serie A-ban, mint a Veglióé. Cserébe a szósz ízletes és karakteres volt, és az adag, amit elénk tettek, nyolc embernek is elég lett volna. Mondanom sem kell, hogy mindet felfaltuk? Gaia még egy 09-es Barbarescót is bontatott hozzá.
„Ennél rosszabbul sose menjen sorunk” – sóhajtott a gyógyszerész, pedig még rengeteg tervünk volt aznapra.
Amikor Roberto Conterno fogadott minket monfortei házában, nem kérdezte, akarunk-e valamit inni. Egyszerűen benyúlt a hűtőbe, elővett néhány üveget kedvenc söréből, a G. Menabrea & Figli-ből, aztán elmosolyodott, keresztbe tette a lábát, nagyot kortyolt belőle, és azt mondta: „Áááááá.”
Ez mottónak az elkövetkezendőkhöz teljesen megfelelő volt.
Roberto Conterno, hogy elég plasztikusan fejezzem ki magam, világsztár. Nagyapja, Giacomo Conterno üzemét a legnagyobb gondossággal vezette a legmagasabb csúcsra, ezzel átvéve azt az elvet, amelyet ő tűzött ki: Giacomonak az az ötlete támadt, hogy a legnagyobb eltarthatóságú és maximális finomságú borokat készítse, amelyek közül a legjobbakat szülőfaluja, Monforte d’Alba után „Monfortino”-nak nevezte el. A „Monfortino” egy olyan Barolót jelöl, amely csak különösen jó évjáratokban kerül egyáltalán ezen a címkén a piacra, egy bor ékes példája, amint azt Giacomo hirdette: a maximum, amit a talaj és az évjárat kihozhat.
1961-ben Giacomo átadta az üzemet fiainak, Giovanninak és Aldónak. Ketten nem tudtak megegyezni abban, hogyan kell a borászatot a jövőbe vezetni. Aldo modernitásra vágyott, Giovanni hű akart maradni apja elképzeléseihez. 1969-ben Aldo különvált, és el is érte azt a sikert, amire vágyott, miközben a családi központ kicsi maradt, és továbbra is a finomságra törekedett. 1988 óta Roberto Conterno Giovanni oldalán dolgozott az üzemben. 2004-ben bekövetkezett halála óta a karcsú, finom alkatú férfi vezeti tovább a Giacomo Conterno borászatot, néhány kisebb, kiváló fekvésű dűlővel bővítette, és teljes gondossággal elkötelezte magát a további finomítás projektje mellett.
Felesleges mondani, hogy a Giacomo Conterno borai olyan drágák, mint a tengerentúli repülőjegyek, de kétszer annyiba is kerülhetnének, akkor sem mondanának le a megrögzött rajongók (szintén megrögzött jövedelemmel) a „Cascina Francia”-ról, az egyik dűlőjéről, vagy a „Monfortinóról”.
Egyszer csak lementünk a pincébe. Roberto elöl ment, és úgy tartotta a három Zalto poharat, mint egy csokor virágot. A pince tágas volt, nagy fahordókkal lazán megtöltve, a legtöbb 50-55 éves. Csend volt. Lépteink olyanok voltak, mint a betolakodóké. A közvetett világítás úgy rajzolta ki a borospincét, mint egy katedrális hajóját, Roberto pedig semmit nem tett, hogy ezt az ünnepélyes érzést eloszlassa. Bort töltött a poharunkba, köszönet, szívesen, a csapot fehér, puha kendővel megtörölte, majd maga is intenzíven elmélyült annak vizsgálatában, amit a bor éppen mesélni tudott.
Ha kérdésünk volt, Roberto válaszolt. Amikor épp azzal voltunk elfoglalva, hogy morogva merüljünk el a kóstolóra kiválasztott borok aromatikájában, hallgatott.
Megkóstoltuk a 2011-es Barberát az új, Cerretta dűlőből és a Cascina Franciából. Megkóstoltuk a 2008-as és 2009-es Nebbiolót a Cascina Franciából. Megkóstoltuk a 2010-es Barolót a Cerrettából és a 2008-ast a Cascina Franciából.
Megkíméllek titeket a borleíró költészettől, csak annyit: főtisztelgés volt. Csend honolt. Semmi kétség nem fért ahhoz, hogy ezek a borok eleganciában, hűvösségben és mélységben felülmúlhatatlanok voltak, még akkor is, ha 14 százalék alkoholt tartalmaztak, ami általában kizáró ok, itt viszont a szőlőben végzett rendkívül finom munka és a pincében tanúsított legnagyobb türelem eredménye.
Körbenéztem. Ez csak egy borospince volt, de az angyalok énekeltek. A gyógyszerész a Zalto pohara felett imádkozta a tizenkettedik rózsafüzért. Az órára néztem. Három órája voltunk azzal elfoglalva, hogy hat bort kóstoljunk, és egyáltalán nem vált unalmassá.
Vacsora után, amit illendően az egykori San Maurizio kolostorban fogyasztottunk el, amelyet mostanra a legendás Guido da Costigliole üzemeltet, Roberto mellesleg hozott még egy üveg 1985-ös „Monfortino”-t, hogy sejtésünk legyen róla, milyen íze van a bornak, ha volt egy kis ideje érni. Tényleg azt mondta: „Egy kis ideje.”
Én azt mondom: elfelejtettem, mit ettünk. De a bor vallási élmény volt.
Másnap a gyógyszerésznek, akinek a „Monfortino” élvezete közben könnyek szöktek a szemébe, támadt egy ötlete, hogy elmehetnénk Albában az ottani csillagos étterembe. Sehol sem tanultam meg meggyőzőbben, hogy az olasz konyha szerkezetileg túlságosan jó ahhoz, hogy a művészet minden szabályával magas konyhává alakítsák. Rosszul sül el. Műolívákhoz és aranyfüstbe burkolt halfilékhez vezet, olyan dolgokhoz, amikre senkinek nincs szüksége, és amiket biztosan senki nem akar megenni.
„Látod” – mondta a gyógyszerész hazafelé menet –, „jó, hogy nem hagytuk ki a Vegliót. De Monfortéban mindenképp el kellene mennünk a Trattoria della Postába, már csak hagyományból is. Mit szólsz?”
Nem is akarta tudni, mit szólok. A della Postába akart menni, ezért aztán, anélkül hogy választ kellett volna adnom, Monfortéba hajtottunk, és az autót a főtéren parkoltuk le.
Egy házfalon a gyászjelentések voltak kifüggesztve. „Aldo Conterno, di 80 anni”. Meghajtottuk a fejünket, és köszöntöttük.
A Trattoria della Posta, amelynek bejárata évekig minden Piemont-útikalauz címlapját díszítette, mellesleg már nem volt ott. Csak a felirat fele maradt meg, és egy barlang, ahol mikrohullámú pizzaszeleteket kínáltak, de ott volt az értékes útmutató is, hová költözött a szép vendéglő: két kilométerrel arrébb, a Roddino felé vezető úton, nem lehetett eltéveszteni.
A ház, olasz hetvenes évekbeli barokk. A vendéglátás, felülmúlhatatlan. A háziasszony hegyes arcunkból azonnal látta, hogy sürgősen ennünk kell valamit.
„Egy salátát” – mondta a gyógyszerész felemelt mutatóujjal. „Én ma salátát eszem. Nem akarok megint” – tekintett aggódva az inge alatti domborulatra – „olyan bőségesen enni.”
„Oké” – értettem egyet. „Én is.”
A saláta egy nagyszerű tányér Uovoli, nyersen pácolt császárgomba után érkezett. Először is félreértésnek bizonyult, mert másodszor is Insalata Russia volt, majonézes saláta, ahogy azt elvétve karácsonykor eszi az ember, viszont anélkül, hogy utána még egy tányér tésztát akart volna elfogyasztani.
Forgattam a szemem.
„Első osztályú saláta” – mondta a gyógyszerész, és megette azt is, amit én a tányéromon hagytam. A szomszéd asztalnál egyébként Giovanni Trapattoni ült. Izgatottan csevegve lapátolt be egy kiló tésztát, nyilvánvalóan az írek Európa-bajnokságra való kijutásáért járó jutalma volt.
Amikor megkérdeztem a főnökasszonyt, tudna-e nekem autogramot szerezni, nevetve válaszolt: „Az úr egy másik személy. De tényleg nagyon hasonlít Trapra.” Bosszankodtam, hogy futballrajongó fiamnak már küldtem egy hencegő SMS-t: „Trapattonival ebédelek.” Azonnal válaszolt: „Kérj tőle autogramot.” Ezt most már magamnak is megírhattam.
A Tajarin: brumm, brumm. Szinte tökéletes. Egy leheletnyivel puhább, mint az ideális tészta La Morrában, de első osztály, kétségtelen, jó esélyekkel az Eb-re való kijutásra.