Írta: Alexander Rabl
A
Hangya
Szorgalmas, ahogy ezek az állatkák felküzdötték magukat. A mi szélességi köreinken a hangyákat legfeljebb intelligens államalkotó képességükért csodálják, költségvetési hiány és választási csalások nélkül. Más országokban viszont már régóta csemegének számítanak, hiszen testükben főleg cukrot gyűjtenek, ami mindig finom, különösen pörköltve vagy csokoládéval. A dán avantgárd René Redzepi bogyószerű jegyeket fedezett fel a hangyákban (bár egy bizonyos fajtáról van szó), és többek között a „Blueberry Sandwich” fogásával gondoskodott a sokat utazott gasztroközösség kellemes borzongásáról. Hogy a hangyák a tányéron ilyen visszhangra találtak, az annak is jele lehet, hogy hamarosan a dél-amerikai konyhák felé fordul a figyelem, ahol egészen más viszonyban állnak a rovarok kulináris élvezetével, mint nálunk Európában.
b
BBQ
A grillezés lassan a fősodor részévé válik a csúcsgasztronómiában, és jó néhány cég elég sok pénzt keresett ezzel. A természethez való visszatérés útján a szakácsok és a vendégek ráéreztek a szén és a füst ízére, és legyen szó a híres Green Egg-ről vagy a valamivel tágasabb Josper grillről, mindent grilleznek és füstölnek, amit a steak, a csirke és a tengeri sügér csak kibír. Csak az nem szerelmesedik bele újra ebbe az aromába, akinek ifjúságában sokat kellett a tűzoltóknál segítenie, pedig ez az aroma néhány évvel ezelőtt még teljesen ismeretlen volt a finomabb gasztronómiában. És kitől tanultuk? Az amerikaiaktól mindenképpen, de az északiaktól is, akiknek mindig is szívélyes viszonyuk volt a fához és ahhoz, ami akkor történik, ha tűzzel találkozik. A Cook it raw mozgalom tavaly októberben Charlestonban egyetlen hatalmas BBQ-t rendezett, amelyen mintegy negyven séf vett részt a világ leghíresebb avantgárd éttermeiből. A Cook it raw, ahol valódi fával dolgoznak, éppúgy, mint a lenyűgöző termelők valódi „nyers” alapanyagaival, a szakácsok egy új generációjához tartozik, akik már nem egymás ellen dolgoznak és őrzik receptjeiket, hanem együttműködnek, cserélnek eszmét, és legfőképpen egy dolgot tudnak: a mai kulináris világban média nélkül semmi sem működik.
c
Kaviár
Semmi újdonság a csúcsgasztronómia étlapjain. Az egyetlen újdonság az, hogy egyre gyakrabban, vagy inkább szinte kizárólag tenyésztett kaviárról van szó. Mivel ez a kaviár gyakran finomabb ízű, mint a vadon élő tokhalak megszokott kaviárja – kevésbé sós, lágyabb és krémesebb –, ez a séfek számára is másfajta bánásmódot igényel az áhított szemekkel. Most már kevésbé arról van szó, hogy a kaviárt kontrapunktként alkalmazzák, inkább arról, hogy egy tányért alkossanak magának a terméknek. Mindenesetre az olyan tenyésztők kaviárjának élvezete, mint a salzburgi Walter Grüll, mindenképpen növeli az élvezeti értéket és csökkenti a bűntudatot. A legújabb őrület egyébként a bio-kaviár, amelyet Nyugat-Kanadában termelnek, de Ausztriába még nem jutott el.
d
Dry Aged Beef (szárazon érlelt marhahús)
Ami az amerikai steakhouse-okban már régóta divatos, az a száraz érlelés úttörőinek, mint Manfred Höllerschmid, néhány okos német csomagküldő szolgálatnak, mint az Otto Gourmet, vagy a brit kult-hentes, Jack O’Shea erőfeszítéseinek köszönhetően minden olyan házban megtalálható, amely ad a hús minőségére. A Dry Aged nem jelent mást, mint csont mellett szárazon érlelt húst; ez valójában egy régi hentes-módszer, amely abban a több évtizedben merült feledésbe, amikor a „gyorsan és helyesen” dogma uralkodott. A marhák húsa egy hónapig lóg és érlelődik a csontján. A jó eredményhez elengedhetetlen a mikroklíma felügyelete (hőmérséklet valamivel nulla fok felett, páratartalom 80 százalék körül). A New York-i Peter Luger steakhouse-tól a mauterni Landhaus Bacherig – egy tisztességes steak már csak akkor képzelhető el, ha a terméken rajta van a Dry-Aged pecsét. Sok steak-rajongó áradozik, és szívesen fizeti meg a szárazon érlelt hús borsos árát. Ugyanakkor egyre többször éri őket csalódás, amikor rájönnek – főleg itthon –, hogy a nem megfelelően kiválasztott szarvasmarhák húsa száz év érlelés után sem lesz ízletes steak. Egyébként: Nemcsak a steakek, hanem a sárgarépák is élvezhetők egy akár többéves szárítási időszak után – kérdezze meg René Redzepit.
f
Fermentálás (erjesztés)
Gurgulázik az üvegben, és néha „blubb” hangot ad. Baktériumok munka közben, vasárnap is. Egy belgiumi, radikálisan természetközeli In De Wulfban tett látogatáskor vagy a híres Jonnie Boernél a zwolle-i De Librijében a kíváncsi vendég megismerkedik a pácolt zöldségekkel teli üvegekkel. Nemcsak az uborkát és a káposztát erjesztik levegőtől elzárva, hanem a póréhagymát, a gombát, a zellert, a sárgarépát, a tejet pedig eleve, egyszerűen mindent. A fermentálás az új párolás. Valójában a tartósítást szolgálja, és a közelmúltban sok olyan konyhafőnök számára, aki a természet körforgásában, a természettel együtt dolgozik, egy régi és bevált módszer arra, hogy a nyár gyümölcseit eltegyék télire. Így jönnek létre csodálatos tányérok, mint például a fermentált és erősen grillezett újhagyma, saját mártásával, amelyben egy fürjtojás úszik – ahogy azt a fiatal Kobe Desramaults séf kóstoló menüjében kanállal fogyasztják és csodálják Belgium mezőin. A savanyú vidámít. A sommelier-nek viszont nincs könnyű dolga.
g
Gillardeau
Az osztrigák SUV-jai a Gillardeau családtól származnak. Ők a kagylók Mangalica-sertései, igazán nagyok, ha nem is annyira zsírosak. Melegen tálalni az osztrigát nem új keletű dolog. De valahogy mégis: valamikor egy tengerparti hely konyhafőnöke – valószínűleg Jonnie Boer vagy Sergio Herman, vagy talán mindketten együtt – arra a gondolatra jutott, hogy Gillardeau-kkal főzzön. Azóta a tenyésztő biztosan keresett már annyit, hogy garázsnyi SUV-t vegyen, azóta az érzékeny ínyenceknek gurgulázik a gyomra, amint megérzik a gratinírozott, párolt, sütött, főzött vagy egyéb módon melegített Jurassic Park osztrigák illatát. Kicsit nehéz az egész. Franciaországban, az osztrigaevés hazájában inkább a finom és kis osztrigákat kedvelik, a kövér példányokat az oroszokra és más turistákra hagyják. Hogy osztrigából is lehet igazán jó ételt készíteni, azt már régen bizonyította apa és fia, Pierre és Michel Lorraine az észak-burgundiai La Cote Saint-Jacques-ban. Az ő Signature Dish-ük az osztriga tengervizes zselében volt. G.-ről akkor még nem lehetett tudni.
h
Holland zsázsa
Amszterdamban dolgozik Európa egyik legnagyobb zsázsatermelője, akinek standjaival a kontinens fontosabb ínyenc vásárain, például a kölni Chef-Sache-on is találkozni lehet. A zsázsa egyike a top-séfek által jelenleg különösen kedvelt fűszereknek és összetevőknek, és igen, a zöld hullám tányérdíszének nevezhetnénk, amely éppen elterjedt az éttermekben. A zöld szín nélkül úgy tűnik, alig létezik tányér. A zsázsa előnye a sokrétű felhasználhatóság. Jól mutat almával és lazaccal, marhahúsleves-raviolival (Copyright Dorfer) vagy kecskesajttal, citromkrémmel és marhaínnal (Copyright Konstantin Filippou). A vízitorma a zöldek között a legszebb, a forrászsázsa, ahogy Andreas Döllerer március elején szedi a Bluntauban, a legcsípősebb. Egy nem csillagos szakácsnak is jut valami a zsázsa-felhajtásból. Otthon ezzel szórja meg a reggeli kenyeret, miután reggel előbb fél órát autózott a választott pékjéig a kenyérért, majd újabb fél órát a választott biogazdaságig a vajért. Az ökológiai lábnyom szégyenkezve húzódik meg.
i
Iberico
Szerencsésnek kell lenni. Szerencsésnek kellett lenni. Ez volt a nagy konyha hitvallása szerte a kontinensen, mióta egy spanyol séf (Joan Roca volt? Santi Santamaria?) feltalálta az alacsony hőmérsékleten és/vagy vákuumban főtt sertéshast. De a has egy idő után telítődött, és azóta az étel már a múlté. De maga a sertés már egy ideje visszatérőben van. Most már luxuskivitelben is, úgymond a Dél-Spanyolországból származó Louis Vuitton-malac. A spanyolok egyszerűen a sertés mesterei, az orrától a farkáig, a malacoktól a Jabugóig. A boldog malacok vidáman szaladgálnak, és turbótakarmány helyett makkot kapnak. A boldog sertések sonkája egyébként is régóta kultusz, a Ferrari a város különféle kulináris piacain. Újabban az Iberico-sertés karaját és gerincét is megfőzik és átsütik. Például Konstantin Filippou-nál, a kulináris Bécs egyik újítójánál. Húsuknak több és másfajta aromája van, minden falatnál érezni, hogy ezek az állatok különleges fajtához tartoznak.
k
Borjúmirigy
A hetvenes években a borjúmirigynek rövid ideig megadatott az a megtiszteltetés, hogy az akkori egyik legjobb német konyhafőnök egy „Kalbsbries Rumohr” nevű étellel nemesítette. Wolfram Siebeck dokumentálta ezt. Később a mirigy körüli élet lecsendesedett. Míg a francia csúcsszakácsoknál a mirigynek természetesen fix helye volt az étlapon, gyakran főételként is a menüben, addig Németországban és Ausztriában inkább a százezredik bárányfilét szolgálták fel, a borjúmirigy-rajongókat pedig sírva hagyták az étterem ajtaja előtt. Franciaországban legszívesebben a „Pomme de ris de veau”-t, tehát a középső részt használják, amiből tisztességes étel készíthető. Nálunk beérjük kisebb darabokkal is. Legkésőbb azóta, hogy René Redzepi a menüjében rénszarvas vagy kacsa helyett néha borjúmirigyet is kínál, elmondható, hogy a borjú növekedési mirigye nemzetközileg, és nemcsak Franciaországban, elnyerte azt a helyet, amely ezt a finomságot megilleti. Ausztriában a mirigyes ételek legjobbjai közé kétségtelenül a gollingi Andreas Döllerer és a mauterni Thomas Dorfer tartozik. A többiek még várnak egy kicsit.
l
Póréhagyma
A franciák bisztróikban póréhagymát kínáltak vinaigrette-tel, csodálatos leveseket, néha fekete szarvasgombával is, de ez nálunk senkit sem érdekelt. Amióta azonban a Nordic Cuisine-ben a póréhagymát fermentálják, grillezik, hamuban sütik vagy egyéb módon tálalják, az osztrák kulináris kritikus és konyhafőnöke is vágyakozik a hagymára emlékeztető szárak után.
m
Takarmánykáposzta
Heinz Reitbauer zöldség-archeológus nemrég a Gollingban megrendezett első Kochcampuson két ételt mutatott be egy olyan növényből, amelynek takarmánykáposzta a neve, és eddig csak állati takarmányként használták. A Steirereck-csapattal közösen fejlesztett ki olyan eljárásokat, amelyekkel ebből az egy méter magasra nőtt zöldségből kecses ételeket készíthettek. Ez a fajta azért érdekes, mert a kora téli időkben, amikor egyébként nem sok zöld terem, alternatívát kínál, és mert egy ideje a tűzhelyek néhány csúcsának képességei közé tartozik, hogy triviális, úgynevezett „shitty products” (Redzepi idézete) számára is előkelő porcelánon nyújtson fellépést. Hagyjuk a fősodornak a thai spárgát és a zöldbabot, az avantgárd takarmányon él, a világ legjobb szakácsai által elkészítve.
n
Nugát
Akár a tömegtermék Nutella, akár a Marseille környékéről származó kézműves finomság, a Nougat de Montélimar – az édesszájúak körében a nugát már ősidők óta kedvelt függőséget okozó szer. De hogy a mogyoró, a nugát alapanyaga, a csúcsgasztronómia sós ételeibe is belekeveredjen, az viszonylag új. A Taubenkobelben Alain Weissgerber fekete kelkáposztával, savóval és mogyoróval kínál vadpontyot. Ismét az északiakra gyanakszunk, mint tettesekre, de nem vagyunk benne biztosak, és gratulálunk minden éttermi vendégnek, aki éppen nem szenved allergiától.
o
Eredeti
Ha a világ konyháiban létezne szerzői jogi szabályozás, mint például a zenében, egyes szakácsok milliomosok lennének, mások szegény kutyák. Azokban az időkben azonban, amikor a neten a szellemi tulajdonért egyébként is alig fizetnek, az ötletek és receptek egyszerűen kulináris kalózkodásra szabadultak fel. Egyszer egy tányéron Sergio Herma-nál, hamarosan az összes csillagos étterem összes tányérján. Bár ez egy tisztán akadémiai vita, amely az átlagos éttermi vendéget eléggé hidegen hagyja. A kulináris ötletek forrásmegjelölése azonban mindkettőnek a becsületére válna, az eredetinek és a másolatnak is.
p
Ló
Olaszország egyes részein csemege, de a csikóhús vagy lóhús valószínűleg sosem fog nagy népszerűségre szert tenni Ausztriában. Nem esszük meg azt, amit meglovagolunk, és amivel egész régiók turisztikai identitását megalapozhatjuk (nevezetesen a Wolfgangsee-i Weisses Rösslben). Bécsben egyedül a lómájashurka rendelkezik megingathatatlan rajongótáborral, míg csak olyan kulináris határátlépők, mint Max Stiegl, teszik itt-ott serpenyőbe a pacit. A lóhús édeskés ízű, néha emlékeztet kicsit a Wagyu-ra, de inkább fogyókúrás, mert szinte nincs benne zsír.
q
Quinoa
Ban Ki-moon ENSZ-főtitkár 2013-at a „Quinoa évének” nyilvánította. Most már minden világos. Az inkák gabonájának, vagyis a rizsparéjnak a halmozott megjelenése az étlapjainkon tehát az ENSZ-nek köszönhető. Bár Quinoát enni kifejezetten szórakoztató, diós íze és a vízben vagy levesben főtt szemek kellemes állaga egy kicsit a rizsre vagy a kuszkuszra emlékeztet. A Quinoa azonban valójában inkább zöldség, mint gabona. Az inkák gabonája valószínűleg az Egyesült Államokon keresztül találta meg az utat az európaiak tányérjaira. Az USA-ban vágynak az egészséges, aminosavakkal teli, de gluténszegény szemekre. Jól kombinálhatók hússal, hallal és zöldséggel, ezért különösen az amerikai városi éttermekben alakítanak jó, mert karcsú formát. Európában a Quinoa először a baszkföldi kreatív szakácsoknál bukkant fel. Andoni Luis Aduriz a Mugaritzban népszerűvé tette a fekete, különösen tápanyagdús és kissé drága Quinoát, és ahogy az a fehér ruhás nagyfiúkkal lenni szokott – hirtelen mindenkinek kellett. Így vagy úgy, egy bolíviai alapélelmiszerből a csúcsgasztronómia összetevője lett. Talán egy jel arra is, hogy a kulináris világ hamarosan egyre inkább a dél-amerikai konyha felé fordul. A pápa, aki ugyan nem Bolíviából, hanem Argentínából származik, szintén köztudottan nagyon nyitott a kulináris élvezetek iránt.
r
Velőscsont
Vegánok, vegetáriánusok és más kulináris „előre-beparkolók”, fedezékbe vonulni! A velőscsont, amelyet 15 éve a BSE-pánik miatt betiltottak, teljesen visszatért. Minden húsevő boldogságdrogának nevezhető. Először csak szeletenként jelent meg a luxuséttermek étlapjain, kaviáros csontszeletek formájában (Copyright Reinhard Gerer), később aztán magas fényűre polírozott csontokban, esetleg csigákkal és fűszernövényekkel, ahogy Alain Weissgerber csinálja a Taubenkobelben. Fergus Henderson a St. John-ban lett híres középen hosszában vágott velőscsontjával, gratinírozva, petrezselyemsalátával. Ez Párizsban mostanra minden második bisztróban megtalálható, és nemcsak Párizsban. Thomas Dorfer a Côte de bœuf mellé tálalja a csontot, a bécsi Mochi-ban a velőt bonito-pehellyel kombinálják – ez sem rossz.
s
Szardínia
A tengerektől már nem sokat várhatunk. A rombuszhal és a nyelvhal már csak ritkán jut el Európa szárazföldi országaiba, mióta az ipari tömeges halászat lassan végzett a Földközi-tengerrel és az Atlanti-óceánnal. Ha az osztrák étlapokat nézzük, a halak világa már csak szaiblingból áll. Szaibling az Alpokból, az előalpokból vagy a karintiai tavakból. Forduljunk egy másik halhoz. A szardínia szegényember-halként ismert, ezért nem is keresett a csúcsgasztronómia beszállítói körében. A konzervszardíniák boomja már kissé eljárt az idő felett. De frissen, lelkiismeretesen kibelezve, sütve, gratinírozva vagy grillezve izgalmas kiegészítője lehetne a néhány, mindig visszatérő összetevőre koncentráló kínálatnak. A csúcsszakácsoknak csak merniük kellene. Bár a vendégeiknek is.
t
Tea
Egy bőséges étkezés után, amely állítólag a legjobb házakban is előfordul, a gyomor nagyon örül egy Verveine teának, az ízletes citromos frissítőnek, amely az emésztőrendszer újjászületését idézi elő. De itt most nem erről van szó. A tea a konyhában végzett munkára is alkalmas, különösen a zöld tea divatos, és nemcsak a klasszikus japán desszertkonyhában. A vasfű például jól harmonizál a folyami rákkal, a fekete tea viszont tanninjai miatt kiválóan illik bizonyos sajtfajtákhoz, amint azt nemrég a francia Le Monde egyik nagy cikkében olvashattuk.
u
Aljnövényzet
A moha és a fakéreg már egy ideje díszíti a haladó, de visszahúzódó konyha tányérjait. Különösen kedveltek az izzó és füstölgő fenyőágak, amelyeket a tányéron hús vagy más étel mellé tálalnak. Az orr örül. Az éttermi füstjelző szobafogságban van.
w
Wagyu
A sörrel és szakéval szinte halálra kényeztetett marhát Japánból nem lehetett exportálni. Nem ok arra, hogy a leleményes tenyésztők Ausztráliában, és legutóbb már Ausztriában is, ne foglalkozzanak a kényeztetett állattal. A Wagyu-marhák olyan húst adnak, mint a mesekönyvben, Damien Hirst-i árakat érnek el, és a csúcskonyha Non-Plus-Ultra marhahúsának számítanak. Az Umami-tól duzzadó részeket azonban tudással és tisztelettel kell kezelni. Kis darabok ajánlottak, nehogy az evőnek az élvezet után megrepedjen az epéje. A régi iskola szerinti vajas mártás kevésbé ajánlott a Wagyu-hoz, és a libamájjal való kis kombináció sem. Sokkal szebb egy tiszta Consommé citromos aromákkal, amely frissíti és örömmel tölti el az ínyenc szájpadlását és máját, ahogy Stefano Baiocco konyhafőnök készíti a Garda-tó melletti híres Villa Feltrinelliben.
x
Xantán
Ez a cucc szigorúan véve már kissé démodé, de néhány vidéki vendéglőben még mindig felbukkan, ezért adományozzuk neki itt az X betűt. Mindazoknak, akik az elmúlt éveket a virsliárusnál töltötték: a xantán a vegyipar terméke. Többek között síkosító anyagokhoz használják. Bon appetit mellesleg. A molekuláris konyha (buta név) Ferran Adrià (nagy név) alatt fedezte fel a xantánt, mint síkosítót a nagy konyha és a nagy művészet között. Így születtek az avantgárd egyes klasszikusai. A szer tájékoztatóját Rosasban talán nem mindig tanulmányozták olyan alaposan, hiszen azon esetleg utalások találhatók a bélperisztaltikára gyakorolt hatásról a túlzott élvezet esetén. Az elBulli-vendégekről szóló történetek, akik egy 40-fogásos menü után úgy szaladtak a vécére, mint a tehenek a legelőn, mindenestre nem akarnak véget érni. A nullás évekből a kulináris világ mindenesetre egy dolgot tanult, mégpedig azt, hogy a kémiai készlettel csak az játsszon, aki az iskolában is tényleg odafigyelt. Ezekben a ritka esetekben a vendég tányérján mesterművekkel találkozik. Ferran Adrià a molekuláris konyha szakaszát – amely alatt még a kasseli művészeti vásárra is meghívták – az elBulli bezárásával már rég maga mögött hagyta. Új projekteken dolgozik az El-Bulli Alapítványnál. Hogy a normál evőknek Rosasban valaha is lesz-e még menü Adrià kezei közül, az jelenleg inkább kizártnak tűnik.
y
Youtube
Otthon a képernyő előtt ülni és nézni, mit művelnek a nagy szakácsok, közben várni a pizzaszállítást. Soha nem volt akkora felhajtás a nagy konyha körül, mint ma, ugyanakkor alig telik el hónap úgy, hogy ne bukkanna fel egy kicsi (ritkán) vagy egy nagy (gyakran) botrány az élelmiszerek ipari előállítása körül. Igaz: egy elit az egyik kulináris kalandból a másikba veti magát, a tömegek meg junk foodot tömnek magukba. Társadalmi tendencia, amellyel néhány szakács, mint Jamie Oliver, már régóta küzdeni akar. A francia bisztronómia többek között annak a ténynek köszönhető, hogy a fiatal top-séfek már nem akartak csupán bankigazgatóknak és ipari örökösöknek főzni.
z
Citrus
Például Buddha keze. Nem érdemes nyomkodni vagy facsarni. Frissessége és kesernyés gyümölcsjegye a héjában és a húsában van. Nemcsak Heinz Reitbauernek van nagy gyengesége a citrusfélék iránt. Őket a schönbrunni narancsházból szerzi be, és frissítő édességként kínálja desszert előtt vagy után. Ott tucatnyi, az átlagos citromevő számára inkább ismeretlen fajta várja, egyik izgalmasabb, mint a másik, és ez már csak a látványra is igaz. Izgalmas sokféleség, sokrétű felhasználhatóság. A limettek nagyon divatosak, lekvárként, desszerthez vagy mediterrán, esetleg inkább ázsiai ihletésű tányérokhoz. Kis megjegyzés: A jelenleg újra virágzó koktélbár-kultúra valószínűleg elképzelhetetlen lenne a lime-lé feltalálása nélkül. Egy James Bond-Martini klasszikus londoni stílusban viszont nehéz lenne citromhéj nélkül. Vagy mondjuk csak egyszerűen: Limoncello. Az Amalfi-part és az olasz Riviéra között a citromoknak, amelyek ott majdnem akkorára nőnek, mint a dinnyék, nagy ünnepségeket szentelnek. Az emberek táncolnak, örülnek a közeledő tavasznak és citromtortát esznek. —