A-La-Carte

Bárány a szomszéd kertjéből (2005/3)

Bárány a szomszéd kertjéből Különös dolog ez a gasztronómiai termékekkel: egészen közelről kell származniuk, de közben a nagyvilág minden tájáról érkező termékekkel is fel kell venniük a versenyt. Szöveg: Eva Rossmann Illusztráció: Auge„Ez nem is gerincdarab” – mondja a 14-es asztalnál ülő, rózsaszínbe öltözött hölgy, és meredten nézi a…


Bárány a szomszéd kertjéből

Furcsa dolog ez a gasztronómiai termékekkel: legyenek nagyon közeliek, de tudják tartani a lépést a nagyvilág minden kincsével.
<\/b>
Szöveg: Eva Rossmann Illusztráció: Auge
„Ez bizony nem karaj” – mondja a 14-es asztalnál ülő rózsaszín ruhás hölgy, és a tányérjára mered. Szerencsére én általában a konyhában vagyok, és megspórolhatom az ilyen harmadik típusú vendégtalálkozókat, de ezúttal nem.
„Ez a mi pellendorfi DAC-bárányunk” – mosolygok barátságosan –, „egy darab rózsaszínre sült bárányrozé és párolt bárányaprólék. Egészen puha. És pont innen a környékről, Pellendorfból.”
„Ez azért magától értetődő” – feleli a hölgy hűvösen, és tovább mered a tányérjára, mintha azon a bárányok szokásos táplálékának végterméke lenne.
A vendéglátásban a kiszolgálás a siker kulcsa és így tovább, ráadásul a Buchinger család „Zur Alten Schule” vendéglője nem is az enyém, hanem a Buchingeréké, úgyhogy elfojtok magamban minden ostoba megjegyzést, mosolygok és tovább magyarázok: „DAC-báránynak azért hívják egyébként, mert a pecsenyelevet – amit természetesen mi készítünk – Weinviertel DAC borral sűrítjük be.”
„Nincs karajuk? Filéjük?”
Feladom, rázom a fejem és sajnálkozom.
Micsoda butaság, hogy a helyi bárányok nem csak karajból és filéből állnak. Főleg, hogy az Új-Zélandról vagy Skóciából származóknál ez nagyjából így tűnik. Másfélét szinte nem is látni a hűtővitrinekben.
Egyszerűen ilyen dolog a gasztronómiai termékekkel: legyenek nagyon közeliek, de tudják tartani a lépést a nagyvilág minden kincsével.
Kiszámolom, hogy a pellendorfi báránytenyésztőnknek hússzor annyi bárányt kellene tartania, hogy az olyan vendégek, mint a rózsaszín hölgy, csak karajt és filét ehessenek – ez már majdnem nagyüzemi állattartás, és azt megint csak senki sem akarja. Kicsi, finom, regionális: ez természetesen létezik – feltéve, ha az ember időt szán arra, hogy megkeresse. Mert nem minden „finom”, ami magától „megtalál” minket a gasztronómiában, még ha a környékről származik is.
Mit kezdjünk egy ökörrel, ami nincs rendesen érlelve? Nemcsak arról van szó, hogy a hús – mivel olyan nagyon közeli és házi készítésű – sokkal drágább, mint egy szép brazil nemes darab, de a minősége sem az igazi. Aki pedig azon panaszkodik, hogy a steak nem olyan vajpuha, mint szokott lenni, annak a „Cserébe egy környékbeli borásztól származik, aki csak néhány marhát tart és szereti az állatait” válasz nem fog különösebben hízelgőnek tűnni. Még az sem segít, ha arra utalunk, hogy Brazíliában az új legelők miatt esőerdőket irtanak ki, miközben nálunk nem ismeretes olyan eset, hogy tehenek és ökrök elűzték volna az őslakosokat, illetve hogy a hosszú szállítási útvonalak ökológiailag aggályosak és közgazdaságilag észszerűtlenek.
Bár a másik oldalon: a „mi” néhány fajtának megfelelően tartott és a főnök, Krexner „Musl” által gondozott Galloway-ökrünk... azok legalábbis regionális költemények (bár azok sem csak steak-húsból állnak), akárcsak a Rutschka család szabad tartású disznói, amelyek Altlichtenwartban a szőlősorok között rohangálnak.
Le kellene mondanunk arról az elképzelésről, hogy regionálisan minden korlátlanul elérhető, és hogy minden, ami regionális és paraszti gazdálkodásból származik, az már eleve jó is.
És még valami: a sütőzsír nem a mi fáinkon terem. Jelenet a Metro előtt: szenvedélyes vásárlóként jártam el a vendéglő ügyében. Egy házaspár, mindketten ismerősnek tűnnek, köszöntöm őket. Barátságosan visszaköszönnek, és elárulják, hogy lelkes Buchinger-vendégek. A férfi a telepakolt, méretes bevásárlókocsimra mered, és azt mondja: „Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy Buchinger itt vásárol be.”
„Önök is itt vásároltak, nem?”
„Na ja, privát... mert némely dolog elég olcsó. De egy gault-millau-s étteremnek... nem azt mondja mindig, hogy a termékeket a környékbeli gazdáktól veszi?”
„A mi gazdáink nem gyártanak vécépapírt, és sütőzsírt sem.”
„Olaj nálunk is kapható.”
Ezért használunk mi is sok hazai repceolajat, miközben az ő bevásárlókocsijukban egy 5 literes (olcsó) olívaolaj volt. Szép napot kívánok nekik, és kereket oldok. Persze látták, hogy raktam a kocsiba néhány láda salátát is – de: hol kapnék regionálisan annyi salátát, amennyire szükségünk van? És főleg azokat a fajtákat, amiket akarunk? És még frissen is?
Természetesen az is egy gasztronómiai koncepció lenne, ha kizárólag arra korlátozódnánk, ami a közvetlen környezetben és az adott évszakban elérhető. (Aki a végletekig akarja fokozni, a régió megszállott vendégeit a vécékben nagy rebarbaralevelekkel is fogadhatná. Talán egy darab „élménygasztronómia”, ami egyébként is divat.)
Télen azonban a gasztronómia kissé egyhangúvá válik, különösen, ha a gyümölcsökről és zöldségekről van szó. Könnyen megeshet, hogy az embernek a kelkáposzta, a sárgarépa, a cékla és a sütőtök előbb-utóbb a könyökén jön ki, és valamelyik új, diétázó úriember ropogós zöld salátáért vagy messziről jött paradicsomért könyörög.
Messziről – ez régen valami különleges volt: narancs és banán, dél-amerikai steak, ananász. Most, hogy a legtöbbünk már természetesnek veszi, hogy elutazik azokra a helyekre, ahonnan ezek származnak, sok minden megváltozott: megtanultuk, hogy a banán a Karib-térségben összehasonlíthatatlanul jobban ízlik, mint hetekig konténerben a tengeren hánykolódva. És megtanultuk, hogy gyakran a környezet, a hangulat is hozzájárul az összehasonlíthatatlan élvezethez.
Továbbra is a regionális koncepció rajongója maradok – legyen szó Bécsről, Burgenlandról vagy az „én” Weinviertelemről –, már csak azért is, hogy ne váljon minden megkülönböztethetetlenné. És igenis különleges dolog tavasszal, az első meleg napok egyikén, a szőlődombokon át vezető út után a teraszon ülni és olyan márciusi spárgát enni, amelyet még aznap vágtak. Az ugyanis valóban egyedülálló, és elvárható a vendégektől, hogy örülni tudjanak ennek (és ne a délebbről érkező termékeket tegyék eléjük három héttel korábban). És ha elfogy a szabad tartású sertésből készült sonka, akkor bizony ki kell várni, amíg elkészül a következő. A rögnerei Rögner pedig amúgy is folyamatosan készít sajtot.
A termelők egy része együtt fejlődött a vendégek (és a gasztronómia) megnövekedett igényeivel. Egy másik része viszont azt hiszi, elég annyi, hogy a szomszédban laknak. És ez – bocsánat – kevés. Volt egy üzem gyönyörű, eleven, szabad tartású csirkékkel, amelyek idillien szaladgáltak egy hatalmas réten. Jó csirkét kapni amúgy is rendkívül nehéz. Majdnem megoldottnak tekintettem az állandó csirkeproblémánkat (többnyire ezért nincs is egyáltalán az étlapon), de aztán megtudtam: természetesen eladnak nekünk csirkét, még nagyon olcsón is, de csak akkor, ha mi magunk vágjuk le és kopasztjuk meg. Mert nekik nincs rá idejük. Érthető, talán. De akkor: köszönöm szépen, nem.
És ha valaki fonnyadt céklát ajánl fel nekem, én pedig a lehető legudvariasabban visszautasítom, mire sértődötten visszavágja: „De ezek bio termékek”, akkor én már jóllaktam. A bio nagyszerű, ha a gyümölcsöket, zöldségeket, állatokat gondossággal kezelik, a természettel összhangban. Ezt érezni lehet – és én érzem is. De aki silány minőséget és hanyag tárolást takargat a „bio” szó mögött, azt... nos, talán kötelezni kellene arra, hogy töltse ki elhivatott kollégái több ezer uniós űrlapját.
Egyébként: A túlzott regionalitás az üzletmenetnek is árthat. Egy „simogató állatkerttel” kiegészített vendéglő csak addig bájos a gyerekek és szülők számára, amíg az ember nem találkozik az étlapon az állatok ugyanezen fajtájával, ahogy azt egy elhivatott vendéglős mesélte nekem. Nemrég ugyanis egy gyerek teljesen megtagadta az evést, miután egy másik, sokkal dörzsöltebb társa elmesélte neki, hogy a liiiimes nyuszik, csirkék, kacsák, bárányok és kecskék nemsokára a lábasba kerülnek.
Az emberek tudni akarják, hogy a bárány a környékről származik, a legtöbben legszívesebben közjegyző által hitelesített pecséttel szeretnék látni, de ki akarja látni, amikor a vágóhídra vezetik őket? És bevallom: azzal, hogy olyan állatokat egyek meg, akiket személyesen ismerek, nekem is vannak érzelmi problémáim. Végül is a városban nőttem fel.
Apropó friss, regionális és majdnem túl közeli: nem is olyan régen történt, hogy egy idősebb falusi férfi két nagy, teli műanyag zsákkal állt a teraszunkon. A kezembe nyomta őket, mondván: „A főnök már tudja, ki is fizette” – és el is tűnt.
Benézek a zsákba, és egy fél kecskegidát látok. A másik zsákban a másik fele. Nyelek egyet, bemegyek a konyhába, épp van időm. Te most profi vagy, mondom magamnak (és imádom a grillezett és sült gidát, nem is beszélve a karibi kecskéről lime-os-rumos szószban), előveszek egy megfelelő kést a daraboláshoz, és már tenném az első kecskefeleket a deszkára, de visszahőkölök. A kecske még meleg volt. Mi különbséget tesz ez? Különbséget tesz, pont. Egy mély lélegzetvétel után mégis nekiláttam, hogy feldaraboljam a legregionálisabb és legfrissebb gidát, amivel valaha találkoztam. A mája egyébként egy költemény volt, négy vendég is áradozott róla. Több adagot egy ilyen kecskegida nem ad ki.
Talán a dicsőített regionalitáshoz hozzá kellene tenni még valamit: azt az élvezetes felismerést, hogy nem lehet mindent megszerezni, azonnal és mindig. Cserébe többet kap az ember: nevezetesen néha valami egészen újat, valami váratlant, valamit a múltból, ami már majdnem feledésbe merült, nemcsak báránykarajt, hanem bárány-tüdőpecsenyét is, és néhanapján egy skót sózott bárányt (azokat is regionális büszkeséggel gondozták) vagy a szerecsendiótök-főzeléket kivételesen gyömbérrel és chilivel.
– Hogy a regionalizmus ne fajuljon provinciális szektásodásba.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!