Az ampelográfia, a szőlőfajták tudománya, nem feltétlenül az, amit az ember „thrillernek“ nevezne. A történet egyetlen ősi szőlőtőkéről, amely a Zöld Veltelini származásának utolsó bizonyítéka, azonban határozottan izgalmas …
Szöveg: Florian Holzer · Fotók: Ingo Pertramer
Festői látványt nyújt a szőlőültetvény. Ezer tőke négy sorban, Ried Viehtrift, tökéletes délnyugati fekvés, nagy távolság a legközelebbi ültetvényektől, csodálatos kilátás az átellenes Ried Kogelre, mögötte pedig a kis bortermelő településre, Szentgyörgyre (St. Georgen). Körös-körül minden szőlő gondosan művelt, a széleiken a növényzet már-már mediterrán jellegű, alacsony tölgyesekkel, bokros területekkel. De egyik ilyen precízen gondozott szőlő sem olyan, mint ez az egy, és az ember valahogy úgy érzi, ezt a tőke is tudja. Hiszen egyetlen más szőlőt sem egyetlen tőke nemesvesszőjéből szaporítottak tovább – a saját fajtájának utolsó tőkéjéből, több mint négyszáz éven keresztül.
És tavaly nyár óta, amikor a szőlőültetvény 2015-ös évjáratát először mutatták be a nyilvánosságnak, újra létezik. Annak a szőlőfajtának a bora, amelyet időközben „St. Georgennek“ neveztek el, egy olyan bor, amelyet legalább négyszáz éve nem kóstolhatott senki. Egy ilyen korty bizony kiválthat tiszteletet az emberből.
De nézzük sorjában: Dr. Ferdinand Regner, a klosterneuburgi Bor- és Gyümölcstermesztési Szövetségi Tanintézet (HBLA) szőlőnemesítési osztályának vezetője már a 90-es években felfedezte az úgynevezett „mikroszatellit-technikával“, egyfajta DNS-azonosító módszerrel (amelyet a kriminalisztikában is alkalmaznak), számos szőlőfajta szülői kapcsolatát. Így például a Chardonnay (Heunisch x Pinot), a Sylvaner (Tramini x Osztrák fehér), a Riesling (Heunisch x Tramini-klón x vadszőlő), a Neuburger (Piros Veltelini x Sylvaner) és még néhány más fajta esetében. A Zöld Veltelini esetében, amelynek származása mindig is rejtélyes volt – az ember „keveset tudott konkrétan, és az a kevés is részben téves“, például az észak-olasz eredet vagy hogy már a római császárok is itták volna – Dr. Regner soha nem tudta teljesen tisztázni a szülői hátteret: A Tramini mint egyik szülő biztos volt, a másikat a Veltelini-családban (Piros, Barna Veltelini …) sejtették, vagy attól tartottak, hogy egy rég eltűnt fajtáról lehet szó.
Amiben Dr. Ferdinand Regner egyáltalán nem tévedett, mint ahogy az kiderült.
Helyszínváltás, Szentgyörgy (St. Georgen am Leithagebirge), a 90-es évek vége. Néhány idős ember, akik gyermekkorukban pásztorként dolgoztak, meséltek Michael Leberl falutörténésznek a „Dorfblick“ egyesülettől arról, hogy a Ried Viehtriftben, az erdőszélen elvadult szőlőtőkék voltak, amelyeknek édes bogyóit annak idején mindig nassolták. Leberl keresésbe kezdett, és két év múlva egy burjánzó csipkebokrot talált, amelyben néhány vékony ágocska rejtőzött, apró, körömnyi levelekkel – egy ősi, elvadult szőlőtőke az utolsókat rúgta. A felfedezés örömet okozott a falutörténésznek, lefotózták az alig felismerhető szőlő-Matuzsálemet, végül is épp a „700 éves Szentgyörgy“ ünnepségre készültek, oda egy ilyen „legidősebb szőlőtőke“ kapóra jött. Hogy mit találtak, arról akkoriban természetesen még senkinek sem volt sejtelme …
Az évek teltek, próbálták ugyan kideríteni a tőke fajtáját, de nem jutottak sokra, az érdeklődés alábbhagyott. Csak 2005-ben, amikor a tőkét egy irtás során majdnem végleg elpusztították, vette át az irányítást Hans Moser borász, apja, id. Hans Moser pedig átvette az idős növény gondozását. A tőkét felszabadították, hogy újra fényhez jusson, az elhalt részeket eltávolították, támasztó szerkezetet építettek. És Hans Moser kutatni kezdett. Felfedezte, hogy a terület, ahol ezt a titokzatos tőkét találták, bizonyíthatóan 1580 óta nem volt szőlővel beültetve, talán még régebb óta sem, a régebbi dokumentumok a kismartoni városi levéltár tűzvészében elpusztultak. Ez tehát azt jelenti, hogy a tőke megtalálásakor legalább 420 éves volt. És azt is jelenti, hogy több mint 420 éven keresztül nemcsak háborúkat, erdőtüzeket, vadkártevőket, aszályt és fagyot élt túl, hanem az igazi és a hamis lisztharmatot, és mindenekelőtt a filoxérát is. A legújabb vizsgálatok során még az is kiderült, hogy az ős-tőke teljesen vírusmentes, ami az idős tőkéknél rendkívüli ritkaságnak számít. Ami mindezek alapján a természet valódi csodájának hangzik, azt Hans Moser azzal magyarázza, hogy a Ried Viehtrift rendkívül forró és száraz, a gombanyomás ezért kicsi; és hogy a talaj ezen a helyen homokos – az egyik kevés feltétel a filoxéra túléléséhez; és hogy a bozótos általi benövés végül megvédte embertől és állattól egyaránt.
Ez azt jelenti, hogy már a tőke puszta létezése is szenzáció volt, ami végül arra késztette Hans Mosert, hogy szőlővessző-darabkákat ismét elküldjön elemzésre.
2006-ban történt, „és akkor néhány óra alatt nagyon sok minden történt“, emlékszik vissza Hans Moser: Nagyanyja aznap mesélt neki arról, hogy régen mennyire szerette a zöld muskotályt (egy olyan fajta, amelyről ma már nem tudják pontosan, melyik is volt az valójában, Zöld Veltelini vagy egy elődje?), a korábbi pásztorfiú, ma kotrógép-kezelő, elhaladt mellette, majd találkozott Michael Leberl falutörténésszel is. Csupa előjel, gondolja ma Hans Moser, és végül aznap érkezett a hír Ferdinand Regnertől: A szőlőtőke nem más, mint a Zöld Veltelini eltűnt szülőfajtája! Szenzáció.
Most cselekedni kellett. Először három év titoktartás mellett döntöttek, ez idő alatt kutatások folytak és kísérleteztek a szőlőanyag vírusmentes szaporítására. 2009 augusztusában aztán egy sajtótájékoztatón nyilvánosságra hozták a felfedezést, az ügy közismertté vált, külön engedélyeket szereztek egy kísérleti ültetvényhez, és tőke-örökbefogadást hirdettek a finanszírozáshoz. Minden jól ment, azonban rá kellett jönniük, hogy a nagy figyelem bűnözői energiákat is felszabadít: Már 2009-ben ismeretlenek hajtásokat vágtak le, a 2010/2011-es télen pedig id. Hans Mosernek egy ellenőrzés során döbbenten kellett tapasztalnia, hogy valaki kivágta az ős-tőkét. „Hihetetlenül buta emberek voltak“, mondta Moser, az „merénylet“ története bejárta a világsajtót, még a NYT és a Washington Post is beszámolt róla. A tőke túlélése kétségesnek tűnt, de végül az ős-tőke ezt a vandalizmust is túlélte, 2011 tavaszán új hajtásokat hozott, immár talán 420. alkalommal …
2012-ben elültették az első 400 tőkét, 2013-ban és 2014-ben pedig a kísérleti ültetvényekből származó pár kiló szőlőt Klosterneuburgban és Szentgyörgyön külön mikrovinifikálták – 1,5 liter a 13-asból, 6 liter a 14-esből –, méghozzá hatékonyan, az utolsó cseppig, „minden csövet gumigörgőkkel préseltek ki“, árulja el Hans Moser. A parányi palackokat, amelyekben a bor első cseppjei voltak azóta, hogy Francis Drake befejezte első föld körüli útját, Hans Moser ma egy egyszerű dobozban tárolja. A 2015-ös évjárat már 480 kilót, azaz 300 litert adott, és azok sem valamilyen kegyhelyen pihentek, hanem egy klasszikus mini acéltartályban. Nyáron, a VieVinum alkalmával mutatták be hivatalosan a bort, egy konzervatív módon érlelt, simulékony, telt bort, lágy savakkal és finom csersavas jegyekkel, valahol a Piros Veltelini és a Neuburger között, a zöld vagy bármilyen más muskotálynak nyoma sem volt benne. „A bornak nemcsak történelmi jelentősége van“, mondja büszkén Hans Moser, „hanem finom is. És ha esetleg rossz lett volna, akkor is megmaradt volna a történelmi jelentősége“. Érdekes szempont kétségtelenül az, hogy a szentgyörgyi bár alacsony titrálható savtartalommal rendelkezik, mégis alacsony a pH-értéke, „egy szőlő melegebb idők vagy régiók számára“. Ez egyébként beigazolódott a – fagy által sajnos erősen megtizedelt – 2016-os évjárattal is, amely egyrészt komplexebbnek mutatkozik a 15-ösnél, másrészt érdekes borkősav-almasav aránnyal rendelkezik.
A 15-ös évjárat fele a támogatókhoz került, a másik fele levéltári példány, a törkölyből törkölypálinkát főztek. A következő lépés az, hogy a szentgyörgyi szőlő bekerüljön az osztrák szőlőkataszterbe – egy végtelenül fárasztó, többlépcsős eljárás, amelyet a Kismartoni Szőlészeti Szakiskola vállalt magára –, majd a fajtát különböző termőhelyeken kipróbálni. Ami érzés szerint gyorsabban sikerülhet, mint a különböző rezisztens Piwi vagy más újnemesítésű fajtáknál. És ha már lesz néhány hektár, egy kis tapasztalatot is szereztek, és nem kell minden egyes bogyóért aggódni, talán a jelenleginél extravagánsabb módon is érlelhető lesz Hans Mosernél. Középtávú célja ezzel a fajtával: érlelés a Lajta-hegységből származó saját fa hordóban. A hordó már megvan hozzá.
Bármilyen hihetetlenül hangzik is a történet, Ferdinand Regner szerint az elmúlt években megismétlődött. Így fedeztek fel a 90-es években Bretagne-ban egy ismeretlen fajtájú ősi tőkét, amelyről 2009-ben genetikai vizsgálattal kiderült, hogy a Merlot elveszettnek hitt anyafajtája. Összesen öt tőkét találtak még a régióban, ahol a szőlőtermesztést már több mint 200 éve feladták, a fajtának a Magdeleine Noire des Charentes nevet adták. De a Kék Portugieser és a Kékfrankos rejtélyes anyafajtáját is sikerült 2016-ban genetikailag azonosítani az úgynevezett „Blaues Zimmettraube“-ban, amely ugyan még nem tűnt el teljesen, de már csak nagyon ritkán találkozhatunk vele. Miután ez a fajta a szlovéniai Alsó-Stájerországból származik, végre tudják, honnan származik nagy valószínűséggel a Portugieser és a Kékfrankos.
De akárhogy is legyen, az öreg tőkét időközben bekerítették és természeti emlékké nyilvánították, a további kutatások és genetikai összehasonlítások még nem tártak fel további rokonságokat, így a tőke valószínűleg egyedülálló. A körülötte lévő régi legelőt időközben szintén védelem alá helyezték, fontos lelőhelynek számít a vadon élő orchideák számára. Úgy tűnik tehát, mintha a szentgyörgyi Matuzsálem, az utolsó mohikán – most, miután továbbadta génjeit, és védelemben és gondoskodásban részesül – nyugodtan „megöregedhetne“.