A-La-Carte

A randevú (2023/2)

Séta Észak-Londonban, amely az egyik legnagyobb alak ajtaja előtt ér véget – és kezdődik elölről.


Néha egyedül megyek el enni, például amikor utazom. Az egyedül étkezésnek megvannak az előnyei. Több figyelmet szentelek az asztalon lévő kis vázában álló dáliáknak, nem böngészem végig a súlyos borlapot, mert tudom, hogy magamnak nem fogok rendelni egy egész üveg bort, és megengedem magamnak a fantáziátlan rendeléseket, mert senkinek sem kell bizonyítanom, milyen szakértő vendég vagyok.

Amikor aztán felszolgálják az ételt, a tányéré a teljes figyelmem. Megcsodálom a tálalt ételek szépségét, örülök annak, ahogy a színeik véletlenszerűen egymáshoz illenek és átmennek egymásba, hosszabb ideig időzöm az orrommal a tányér fölött, mint általában, és megpróbálom már az első falat előtt felismerni azokat az árnyalatokat, amelyeket a konyhában adtak az ételhez.

Azonban az egyedül étkezésnek is vannak hátrányai. Mindjárt az elején ott van a tény, hogy sok étterem nem értékeli az egyedül érkező vendégeket.

Ennek érthető okai vannak. Az asztalok olyan üzemi felületek, amelyeken pénzt keresnek. Minél többen ülnek egy asztalnál, annál nagyobb a forgalom (és ha van valaki, aki jól tud olvasni a borlapon, annál is több). Az egyedül étkező vendégeken tehát az a stigma, hogy inkább csökkentik a forgalmat, mintsem növelnék, függetlenül attól, milyen nagyvonalúan rendelnek. Ezért biztonságból a legkisebb, leglehetetlenebb asztalhoz ültetik őket, a WC-ajtó mellé vagy más vendégek kabátrengetege alá kell ülniük. Bár elszántak a költekezésre, ők a forgalom csökkentői. Ha egyedül jelentkeztem be étkezésre, következésképpen a belépéskor a maître d' vizslató tekintete fogad: Nincsenek barátaid? Senki sem akar veled elmenni enni? Pedig egész kedvesen nézel ki, mi van veled, haver?

Ezek a vádak ott lebegnek a levegőben, és én tudom ezt. Ezért, még ha tudom is, hogy egyedül fogok enni, általában két főre rendelek asztalt. Bár a pincérek tekintete, akiknek elmondom, hogy a partnerem sajnos mégsem tud eljönni, szintén nem semmi. De legalább van benne egy csipetnyi szánalom – jaj, legalább te kapj valami rendes ennivalót.

Így jutottam el legutóbb két szép estéhez Londonban. Egyszer a St. John-ban ettem egy hihetetlenül finom lencsés-póréhagymás zöldséget, amelyben egy titokzatos csípősség rejlett, aminek még a végére kell járnom. Az étel olyan jó volt, hogy egy pillanatig sem bosszankodtam az elfogadhatatlan hely miatt, amelyet – mivel elég ostoba módon egy főre foglaltam – a legutolsó sarokban jelöltek ki nekem.

Másnap este ellátogattam a Trullo-ba, egy elegáns olasz étterembe Highburyben, ami tulajdonképpen az észak-londoni kulináris kompetenciaközpont, gyengéd baráti szálak fűzik a Fergusonokhoz és a nagyszerű Guardian-rovatvezetőhöz, Rachel Roddyhoz. Ott jobb helyem volt, mert, nos, a partnerem nem jelent meg. Ráadásul előételnek kaptam egy salátát, ami annyira ízlett, hogy otthon azonnal újra kellett készítenem, hogy megoszthassam veletek.

Három összetevőből álló saláta volt: érett füge, rukkola és enyhe pecorino. Nos, a rukkolasalátáknak különböző fajtái vannak, én a nagyobb, enyhébb salátalevelekre gondolok, nem azokra a borotvaéles levelekre, amelyeket a szupermarketben kis zacskókban árulnak – azok ugyanis túl durvák ehhez a salátához, én Castelfrancóval helyettesítem őket, amelynek finom kesernyés jegyei még érdekesebbé teszik ezt a salátát.

Tányéronként – mérettől függően – két-négy füge kell (ideális esetben teniszlabda méretű). A nagy fügéket négybe vágom, a kicsiket félbe, majd a vágott felületre egy csipet sót és egy-egy csepp olívaolajat teszek. A salátaleveleket vékony csíkokra vágom és a fügékre teszem. Egy füge gyümölcshúsából (kb. 1 teáskanál), 1 teáskanál mézből, 1 teáskanál mustárból, 2 evőkanál citromléből, sóból, borsból, 2 evőkanál semleges olajból és 1 evőkanál olívaolajból vinaigrette-et keverek, és a salátára öntöm. Ezután a pecorinót nagylyukú reszelőn forgácsokká reszelem, és mindegyik tányérra még egy tekerésnyit teszek a borsőrlőből.

Biztosan tudni akarjátok, melyik randipartner nem jelent meg, és elmondhatom. Egy olyan férfiról van szó, akit végtelenül tisztelek, mégpedig nagyon-nagyon régóta. Észak-Londonban él, ezért béreltem egy Airbnb-t az Arsenal stadion közvetlen közelében, ami tele volt érdekes könyvekkel, ritka szerencse. A randi azért nem jött össze, mert már az egész délutánt nála töltöttem, és mielőtt megnevezném, szeretném elmondani a laudációmat erről a különleges emberről: ő számomra több, mint egy kulináris tekintély. Egy bizalmas. Mint minden szerző, minden író, akinek a könyveit rendszeresen olvasom, ő is egy egészen sajátos módon a szívemhez nőtt. Fészekre találtam a szavai csengésében, és teljes bizalommal követem az ötleteit.

Eleinte főleg a receptek jó szállítójának tartottam, olyannak, mint – hogy egy különösen nem odaillő példát említsek – Jamie Oliver, aki minden évben piacra dob egy szakácskönyvet, bár kissé líraibb címekkel, mint a „30 perces ételek”. Amikor az első szakácskönyveit, különösen a kézre álló Eat. The Little Book of Fast Food-ot használni kezdtem, még nem voltam tudatában annak, milyen különleges tehetséggel rendelkezik ez az ember – és ezzel nemcsak a kulináris, hanem a literáris, majdnem azt mondanám, filozófiai képességeire is gondolok. Ez a Tender. megjelenésével változott meg.

„ten-der ’tender: olyan puha, hogy a fogak könnyen áthatolnak rajta: az az állapot, amikor valami készen áll az evésre: egy csokor spenót levelei, egy érett füge. Puha vagy omlós állagú. Nem kemény vagy rágós. Érett. Érzékeny, kényes. Szeretetteljes. Gyengéd érzésű. Együttérzést, kedvességet, beleérző képességet és érzelmet mutató...”

Így áll a 2012-es első kötet borítóján, amelyben a szerző elmeséli, hogyan hajt ki, nő és érik meg a zöldség a kertjében, és mit tesz vele, ha eljön az ideje. Ez állhatna egy parasztkalendáriumban is, tudom, de hallgassátok meg a férfit, amikor alaposan szemügyre veszi a zöldségeit: „Egyetlen saláta szépsége, belső levelei feszesek és ropogósak, a külsők úgy kinyílva, mint a kerti rózsa szirmai; egy frissen felvágott sütőtök izzó sáfránysárgája; a borsónövény kunkori hajtásai...”

Vagy egy másik példa, ez az etűd a kelkáposztáról: „Távolról nézve hatalmas, hullámos párnák zöld és komor kék tónusokban. Közelről nézve durva, tollas levelek, erős főszárral. Szájban erőteljes állagú, harapható, édeskés és kissé kesernyés. A kelkáposzta kellemes szerénységgel bír, ugyanakkor élénk ízű...”

Tehát csak most nevezem meg, amikor már régen kitaláltátok. A beszélgetőpartnerem Nigel Slater, és már percekkel a megbeszélt időpont előtt a háza körül kószálok, mert utálok pontatlan lenni. Mivel azonban saját tapasztalatból tudom, hogy a pontatlan vendégeknél csak azok rosszabbak, akik túl korán érkeznek, a londoni szemerkélő esőben várok, amíg eljön az óra.

„Nigel.” Slater pár másodperccel azután nyit ajtót, hogy csengettem, és nyújtja a kezét. Derűs nyugalom árad belőle, leveszi a kabátomat, és levezet egy szinttel lejjebb, abba a helyiségbe, ahol ennek az embernek a hírneve otthon van: a konyhába.

A ház, amelyben Nigel Slater él, egy tágas, négyszintes sorház szürkésbarna téglákból. Hátrafelé, az utcáról láthatatlanul, egy hosszú, keskeny kert nyúlik el, amelyben hat zöldségágyás van kialakítva, mindegyiket puszpángsövény veszi körül.

Slater épp időben vásárolta meg a házát, mielőtt az ingatlanárak Londonban teljesen elszálltak volna. Nem egy, hanem két konyhát rendezett be magának. Az elsőben, amely az egész alsó szintet elfoglalja, Slater főz és ír. Ehhez egy egykori albérleti lakást kellett „hosszú-hosszú év alatt” visszaállítania eredeti rendeltetésének, mert itt volt – „egy első osztályú aha-élmény” – a ház eredeti konyhája a kamráival együtt. A világosra festett helyiség, amelynek átalakítása „minden egyes fillérembe került”, lágy, közvetett fényben úszik. A hatalmas konyhaszigeten pedáns rend uralkodik. Egy beépített polcon számtalan kézműves világos kerámia bögre áll, amelyeket Slater, a művészet barátja, a rá jellemző aprólékossággal gyűjt.

A kisebb, második konyhában az emeleten Slater általában vendégeket fogad, itt készül a heti rovata számára a legtöbb fotó is. Ez a munka több mint három évtizede határozza meg a mindennapjait. Slater rendkívül hálás azért, hogy az Observer, a Guardian vasárnapi kiadása továbbra is helyet biztosít neki ahhoz, amit a legjobban szeret: főzni és írni róla. „Még mindig valószerűtlennek tűnik” – mondja, és talán egy csipetnyi kacsintással meséli, hogy még mindig összerándul, ha a szerkesztője hívja. „Soha semmit nem veszek készpénznek” – mondja. „Harminc év után sem.”

„Teázásra” vagyok hivatalos, és gazdag teaválasztékból választhatok látványosan szép zöld tea leveleket, amelyeket illatvirággal (osmanthus) aromásítottak. Emellett Nigel sütött is, egy mogyorós-csokoládés süteményt és többféle kekszet, amelyeket megcsodálhatok, miközben ő körülményes módon elkészíti a teát, hagyja hűlni a vizet egy külön kannában, közben folyamatosan ellenőrizve az elegáns kis hőmérőt, amely – akárcsak az összes többi használati tárgy ebben a konyhában – kifinomult szépségű.

„Egy kekszet?” – kérdezi Nigel. Bólintok, visszafogottabban, mint amilyen valójában vagyok, és mindegyik fajtából csak egyet veszek. Nigel kettőt. „Gyerekként” – mondja – „kizárólag édességeken éltem.” Ennek a gyerekkornak a története Angliában mára már tankönyvi irodalom. Így történt: Egy nap megszólalt – riadó! – az Observer szerkesztője, nem azért, hogy Nigel Slatertől, mint attól tartott, megváljanak, hanem hogy megkérje, írjon gyerekkora ízeiről.

Slater ezt szívesen tette. Azonban elcsábította a gondolat, hogy személyesebb legyen, mint egyébként, amikor az élelmiszerek és átalakulásaik játsszák a főszerepet a történeteiben. Bizonytalan volt, amikor elküldte a szöveget, és kételyei beigazolódni látszottak, amikor nem sokkal később újra megcsörrent a telefonja. De a szerkesztőnek semmi kifogása nem volt a történet ellen, sőt, el volt ragadtatva. Megkérdezte Slatert, nem tudna-e valami hosszabbat írni belőle, például egy könyvet.

A könyv a Toast. The Story of a Boy’s Hunger címet kapta (a német fordítás Slater későbbi, szakácskönyvírói hírnevét is belegyömöszölte az alcímbe, és ártalmatlanította: „Hogyan fedeztem fel a főzés iránti szenvedélyemet”). Pedig a történet, még ha állandóan az evésről is van szó, megható tragikumú, tele gyermeki kétségbeeséssel és meghatározhatatlan vágyakozással, magánnyal és szexuális zavarodottsággal. Slater az édesanyjáról mesél, aki mivel nem tudott főzni, mindig csak pirítóst szolgált fel. Emlékszik, milyen illat volt otthon karácsonykor, meleg édes gyümölcsök, sülő sütemény, forró vasaló, a tűzhely mellett összegömbölyödő golden retriever, az édesanyja 4711-es parfümje – és a nagynénje, Fanny vizeletének szaga, aki idős korában megbízhatóan bepisilt.

Mesél az apjáról, aki az édesanya hirtelen halála után édességekkel tömte, mert nem sikerült jobbat az asztalra tennie – „néhány fogorvosi számlát köszönhetek neki”. De nem hallgatja el a dühkitöréseit sem, mert a fiú nem szerette a tojást, és le kellett nyelnie a rántottát, amíg nem hányt (Slater a mai napig nem eszik tojást, és a tejet sem szereti, hacsak nem jéghideg). Meséli, hogyan nézte az apja minden alkalommal, amikor enni adott neki, depressziósan, ahogy a csontkollekció fiának már megint nem ízlett, ahogy piszkálgatta az ételét és tologatta a tányéron: „Apám csalódottsága legkisebb fiában annyira nyilvánvaló, hogy az ember egy tányérra pakolhatná és megehetné.”

Először az édességek íze vigasztalta a kisfiút, például a mályvacukor, amit az apja az ágya mellé tett, és ami helyettesítenie kellett a jóéjszakát-csókot, amit az anyja már nem adhatott meg neki. Aztán viszont sejteni kezdte, hogy az étel másként, jobban, nagyszerűen is ízlelhet, és ez a sejtés azzal a vággyal töltötte el, hogy saját maga állítsa elő ezt az ízt: azt a tevékenységet végezze, amelyet a forró főzőlapok vagy forrásban lévő víz veszélye miatt a szülei megtiltottak, de amit a vágya és annak beteljesülése közötti hiányzó összekötő elemként azonosított. Főzni akart, megtanult főzni, és a mai napig főz.

Toast hatalmas siker lett. „Sokan írtak nekem, hogy a gyerekkorukat élték újra az enyémben.” A könyvet megfilmesítették, színpadra állították, az iskolai tananyag részévé vált.

„Sok éven át úgy határoztam meg magam, mint szakács, aki ír” – mondja Slater, miközben az asztalnál ülünk, kóstoljuk a mogyorós-csokoládés süteményt, ami várakozásunknak megfelelően ízletes, és várjuk, hogy a zöld tea vize végre lehűljön az előírt hatvan fokra. „Mindig szakács akartam lenni egy étteremben – amíg nem lettem, és észre nem vettem, hogy az éttermi konyha nem nekem való. Utáltam a zajt. Utáltam csapatban dolgozni. Minden, amit akartam, az volt, hogy jó ételeket készítsek embereknek, és közben ne zavarjanak.”

Az éttermi konyhákban tett sikertelen próbálkozások után elszegődött egy kis londoni kávézóba, ahol egyedül volt felelős a konyháért, főzhetett, felszolgálhatott, és stresszmentesen készíthetett „jó, egyszerű” ételeket. A kávézóban megismert egy vendéget, aki egy Alacarte nevű gasztromagazint akart kiadni. Megkérdezte a konyhában dolgozó fiatalembert, nem tudná-e ellenőrizni a lapban megjelenő recepteket. Nigel ezt szívesen elvállalta. Az ételeket az utasítások szerint olyan gondosan és csinosan készítette el, hogy a kiadó megkérdezte, nem akar-e saját receptrovatot vezetni.

Nigel szerencsés volt, anélkül, hogy tudta volna, a rovat megnyitja számára az ajtót egy új szakma felé. Nem telt sok időbe, amíg a Marie Claire magazinnál valaki felfedezte az ismeretlen Alacarte-rovatvezetőt, és egy lényegesen nagyobb példányszámú közegbe csábította. Nigel Slater öt évig főzött és írt a Marie Claire-nek, mígnem végül elérte az Observer telefonhívása, pontosan harminc éve. Azóta Nigel Slater hétről hétre három-öt receptet főz, amelyek minden vasárnap jelennek meg.

Minden ételt saját maga főz, elvégzi a bevásárlást, az előkészületeket, tálalja az ételeket és elmosogat. Nincs asszisztense, csak egy profi tesztelője, aki minden receptet utánafőz és ellenőriz, mielőtt lapba vagy könyvbe kerülne. A fotós 35 éve Jonathan Lovekin, akinek érzékeny, szinte túlságosan is érzékeny táj- és riportfotózását Slater annyira csodálta, hogy megkérdezte Jonathant, nem tudna-e ételt is fotózni. Azóta a ketten megszakítás nélkül dolgoznak együtt.

Az igazságról és a melankóliáról beszélgetünk. A melankólia egy olyan motívum, ami mindig eszembe jut, amikor Slater szövegeit olvasom, függetlenül attól, hogy a kertjéből származó benyomásokat írja le, vagy a lehetőségek mérlegeléséről, ami egy recept leírását megelőzi.

Talán ez a melankolikus alaphang ebből a szobából áradó koncentrált nyugalomból fakad, mondja, ahol ott a tűzhelyen valami készül, sisteregve és illatosan, miközben ő maga ennél az asztalnál, ahol éppen ülünk, jegyzeteket firkál a számtalan jegyzetfüzet egyikébe, azokkal a nagy, kerek betűkkel, amelyek annyira elképesztően sok helyet igényelnek, hogy Nigel már több mint ezer füzetet teleírt.

Az igazság dolog egy másik történet. „Az igazság” – mondja – „számomra azt jelenti, hogy elmesélem egy recept igaz történetét.” Ez a történet általában a bevásárlással kezdődik. A háza körüli üzletekben szinte automatikusan találkozik a következő történeteivel. „Meglátom az első gesztenyét, és támad egy ötletem. Vagy rátalálok ugyanarra az almafajtára, amit a szüleim termesztettek a kertben, és tudom, mit akarok elmesélni. Amikor ezekkel a dolgokkal a táskámban úton vagyok hazafelé, igaznak és őszintének érzem magam – honest and true.”

Slater konyháját kevésbé jellemzi a gátlástalan kreativitás, mint a klasszikus receptek folyamatos továbbfejlesztése és javítása. A Konyhanaplójában így fogalmazza meg kulináris programját: „A konyhában sem hanyag, sem különösebben pedáns nem vagyok (semmi érzékem nincs a görcsös ínyencekhez; úgy tűnik, mintha kevés örömük lenne benne). Ugyanígy nem vagyok olyan sem, aki megpróbálja előírni, hogyan kellene valamit csinálni, és akkor vagyok a legboldogabb, ha az olvasóim a receptemet egyszerűen inspirációnak használják a sajátjukhoz. Ha egy receptet szóról szóra követünk, nem tanulunk igazán, csak a végén van egy kész ételünk.”

Bármennyire is szimpatikus nekem ez a főzési mód, vannak ellenzői is. Például egy kinyilvánított „konyhai pedáns”, bizonyos Julian Barnes írt egy sajnálatosan elég briliáns dekonstrukciót Slater sertésborda cikóriával receptjéről a Real Foodban. A magasan jegyzett író, Barnes, aki a receptekben grammra pontos mennyiségeket vár el a vágott hagymához és a használt serpenyők pontos átmérőjét, Slater „barátságos modorában, ami stresszes időkben kissé irritáló lehet”, hamis ígéreteket látott, és ezt ügyesen meg is indokolta.

Amikor Nigelt Barnes pedantériájáról kérdezem, hangosan felnyög. „Igazából” – mondja – „hízelegnie kellene nekem, hogy egy ilyen hihetetlen szerző szövegében szerepelhetek”, és hozzáértően sorolja Barnes irodalmi érdemeit, nyelvének könnyedségét, a művészet iránti érzékét, a szellemét.
„De mélyen érintett.”

Mind Slater, mind Barnes gyűjti a dél-afrikai művész, William Kentridge alkotásait. „Nagyon korán elkezdtem William képeit gyűjteni, amikor azokat még meg lehetett engedni magunknak” – mondja Slater. Egy műtermi látogatás során egy eladási kiállítás előtt épp egyet bámult a már világhírű Kentridge alkotásaiból, amikor hirtelen érezte, hogy valaki közvetlenül mögötte áll. Slater megfordult. Barnes lesütötte a szemét, és így suttogta: „Megbocsátást nyertem?” Természetesen, mondta Nigel, elvarázsolva az író bájától.

„De legbelül azt gondoltam: Igazából nem!” Csak amikor Slater évekkel később meg tudott vásárolni egy Kentridge-képet, amiről tudta, hogy Julian Barnes is élete végéig szerette volna birtokolni, gondolta azt: „Most már kvittek vagyunk.”

Nos, a kritika nem szabály, hanem kivétel a Nigel Slatert érő reakciók között. Amikor vasárnap fél tizenegy körül a rovata online elérhetővé válik, rendszeresen elégedettségi áradat zúdul végig a közösségimédia-csatornáin, ami „egész vasárnapra leköti”. Slater azon a véleményen van, hogy az az öt perc, amit valaki arra szán, hogy írjon neki, legalább egy személyes köszönő szót megér, és ezt a folyamatosan duzzadó munkát – az Instagram-követőinek száma közelíti a fél milliót – személyesen végzi.

Talán Slater sikerreceptje éppen abban rejlik, hogy mindig szem előtt tartja az időt, amit valaki a munkájával tölt. „Teljes horror számomra, hogy emberek az idejüket arra fordítják, hogy egy
receptemet megfőzzék – és nem sikerül. Amikor az utcán valaki odajön hozzám és azt mondja: Megsütöttem a csokoládétortádat, belül összerándulok, és felkészülök arra, hogy hamut szórjak a fejemre. A legnagyobb félelmem, hogy megloptam az embereket az idejükből.”

Ritkán fordul elő, de megesik. Egy karácsonyi receptből hiányzott a cukor, végtelen bocsánatkérések és helyesbítések követték. Gyakrabban fordulnak elő azonban az ilyen kommentek: „Helló, Nigel. A házasságunkban hárman vagyunk. A feleségem mindig egy könyvedet viszi az ágyba.” Egy angol olvasónő elkészítette az összes valaha megjelent Slater-recept összegzett mutatóját, „ami számomra kifejezetten praktikus volt”. Egy japán olvasónő albumokat küldött az összes Slater-recept fotójával, amelyet elkészített, és saját kommentárjaival látott el. „Ezek a könyvek a legbecsesebb tulajdonaim közé tartoznak.” Slater minden nap főz. Főz, mert muszáj, és főz, mert akar. Minden este az utolsó útja lefekvés előtt a hűtőszekrényhez vezet, hogy ellenőrizze a rendet – és hogy egy utolsó falatot egyen.

„Egy ujjhegynyi humusz, egy kanál hideg szilvás morzsasütemény vagy, örömök öröme, egy hideg virsli a mustáros üveg mellett.” Így írja le Slater azt a bűnös élvezetet, amelyet naponta megenged magának az A Cook’s Book-ban.

„Ma este egy darab csokoládétorta lesz, talán ekkora” – mutatja hüvelyk- és mutatóujjával, körülbelül két-három centiméteres távolságot jelezve –, és rajtakapva érzem magam, mert éppen azon gondolkodtam, kezdjem-e kint az utcán kifosztani a doggybagjeimet.

„Talán még egy kis kanál tejszín is” – mondja Nigel, akinek láthatóan már pontos elképzelése van arról, hogyan szeretne „jó éjszakát” mondani a hűtőszekrényének. Amikor később a Trullo-ból hazaérek, újra szívélyes üdvözletet küldök neki. És hálásan elfogyasztom az összes maradékot, amit útravalóul adott.

Nigel Slater
© Julian Broad / Eyevine / picturedesk.com
Minden egyes ételt Slater maga főz. A receptek egyszerűek, és az ételeket nem műalkotásként, hanem ennivalóként mutatják be.
© Jonathan Lovekin / A Cook’s Book / DuMont Buchverlag
© Jonathan Lovekin / A Cook’s Book / DuMont Buchverlag
© Jenny Zarins / A Cook’s Book / DuMont Buchverlag
© Jonathan Lovekin / Greenfeast. Frühling / Sommer / DuMont Buchverlag
St. Johns
© Stefan Johnson
Hal a Trullo-ban
© Trullo
Nigel Slater legújabb könyve. És biztosan az egyik legszebb – ami azt jelenti, hogy hamarosan elengedhetetlen lesz a konyhából.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!