A-La-Carte

Az örök rizottó napsárga színe (2018/2)

Nyugtalan napok Milánóban, csábító pacal, a tökéletes ital és a tökéletes rizottó (risotto alla milanese) állandósága között.


Amikor a görög és én Milánóban sétáltunk, hogy megnézzük a Bosco Verticale-t, a függőkertekkel teli toronyházakat, hamarosan az evésről kezdtünk beszélni.

„Beugorhatnánk” – mondta a görög csámcsogva, miközben kissé gusztustalanul nézett ki –, „a Trippába, és ehetnénk pacalt…”

Sajnos meg kellett szakítanom.

„Már tegnap is a Trippában voltunk, és pacalt ettünk. Sőt, tegnapelőtt is a Trippában voltunk, és pacalt ettünk. Ráadásul a Trippa ma zárva van, és én végre szeretnék rizottót enni.”

A görög duzzogva visszavágott: „Te és a te rizottód. Állandóan csak rizottót hallok. Hányszor akarsz még tulajdonképpen rizottót enni?”
„Pont annyiszor akarok rizottót enni, ahányszor te a pacalodat. Ha pontosan tudni akarod.”

Ez volt a mélyen átérzett igazságom, amit persze a felülmúlhatatlan Trattoria Trippában nem lehetett megvalósítani, mert én sem tudok ellenállni a pacalnak, ha egyszer már megszereztem egy asztalt a Via Giorgio Vasari 1 alatt – halljátok a figyelmeztetést? Itt mindig telt ház van, időben kell foglalni, még akkor is, ha az étlapon egy mesés rizottó áll grillezett velős csonttal. De ilyen gondosan tisztított és puhára párolt pacalt, mint itt, sehol máshol nem kapni a világon, tehát meg kell enni a pacalt, még akkor is, ha valójában rizottóra vágysz. Sajnos vannak dolgok, amelyeken nem lehet változtatni.

Most a görög alsó ajka halkan remegni kezdett, ami azt jelentette, hogy egy dühkitörés közvetlen közelében álltunk. A kedvenc éttermeinek zárva tartása a fehérizzásig idegesíti a görögöt, és az az ötlet, hogy velem üljön egy asztalnál, és arra kérjem, hallgasson el, hogy én teljes nyugalomban elfogyaszthassam a sáfrányos rizottómat, semmilyen kísérő nélkül, őt sem vidította fel. Túl gyakran idegesített már azzal a prédikációval, hogy a legjobb rizottó is reménytelenül alulmarad egy adag trachana – egyfajta görög tészta szárított és savanyított kecsketejből – mellett, és ehhez a prédikációhoz éppen egyáltalán nem volt kedvem.

Megelőzésképpen tehát azt mondtam: „És ne is próbálkozz azzal az ötlettel, hogy ma este elmehetnénk valami olasz göröghöz trachanát enni. Én utálom a trachanát. Ma rizottót eszem.”

Egyáltalán nem igaz, nagyon szeretem a trachanát. De nem itt és nem most, hanem Messeniában, mégpedig Cristina Stribacu édesanyjánál, de ez már egy másik történet.

A görög azonban eleget hallott. Gyerekes, amilyen, megsértve érezte nemzeti büszkeségét, sarkon fordult és eltűnt a Porta Garibaldi irányába, miközben én megtettem az utolsó métereket az ikertornyokig, amelyeket Stefano Boeri építész egy rendkívül jómódú közönségnek épített az egyébként kissé sivár városi parlagon.

A Bosco Verticale egy látványos projekt, az kétségtelen. A több mint száz méter magas épületek teraszvilágába több száz fát és cserjét ültettek, amelyek nem a lakástulajdonosok tágas erkélyeit díszítik, hanem benövik a homlokzatokat, és az épületeknek megadják a jellegzetes, elegáns-archaikus megjelenésüket.

A többszörösen díjazott építészetet a csodálat és az undor keverékével szemléltem. Persze, a Hundertwasser-házhoz képest ez előrelépés volt, de milyen jellegű előrelépés? Nemcsak az, hogy a homlokzatok beültetése majdnem egy évig tartott, de ehhez kertészkedő hegymászók és golyóálló tervezők rohamosztagára is szükség volt. Egy bonyolult csőrendszer, amely az egész házon keresztül van fektetve, gondoskodik a növények öntözéséről, és bele sem akarok gondolni, mikor teszik próbára az első vízkárok az elegáns apartmanok tulajdonosait. A kertészeknek, akik állandóan a burjánzó zöld ápolásával vannak elfoglalva, a tetőre helyezett daruról kell leereszkedniük, hogy a levegőből végezhessék a munkájukat. Ha itt bárki is ökológiai mintamodellről beszél, az nem értette meg, hogy az ökológiai mintamodellekhez nem szimbólumok kellenek, hanem sokszorozható ötletek.

A közeli Unicredit felhőkarcoló földszintjén található R.E.D.-Caféban nyugodtam meg. Ez egy terjedelmes könyvesboltja a Feltrinelli kiadónak, ahol – vajon Olaszországban ezt még hozzá kell tennem? – kiválóan lehet kávézni. A R.E.D. a „Read Eat Dream” (olvasni, enni, álmodni) rövidítése, úgyhogy megengedtem magamnak egy vaníliakrémes cornettót, és egy órán át álmodoztam őrült képeskönyvek fölött, amelyek régmúlt dizájntrendekről és milánói belső udvarokról tájékoztattak.

Az egyik ilyen, amelyik a város valószínűleg legismertebb áruházához tartozik, pont a sarkon volt, úgyhogy elhagytam a Porta Garibaldi állomásépítményének építészeti modellszerű környezetét, és drága tornacipő- és lyukasfarmer-boltok sorfala között a Corso Comóra mentem, ahol a 10-es számnál minden divat iránt minimális érdeklődést mutató ember merész álmai valóra válnak.

Beértem azzal, hogy a hűvös, zöld belső udvarban – melynek a függőfolyosókon elhelyezett leander- és borostyánerdei sokkal inkább kiérdemlik a Bosco Verticale nevet, mint a sarki felhőkarcoló – kávét és vermutot igyak. Egy láthatatlan hangszóróból Miles Davis páratlan trombitahangja áradt, felismertem a +19 albumot, Davis és Gil Evans fenomenális együttműködését, és el sem tudtam volna képzelni szebb helyet arra, hogy a zene, a vermut és a levegő frissessége elragadjon.
A Corso Comótól a sarkon található Olaszország első kulináris kulturális kompetenciaközpontja, az Eataly áruház, ahol három szinten keresztül megvásárolható mindaz, amit az olasz ételekben szeretünk: tészta, rizs, bor, sör, kávé, fűszerek, olaj és ecet, fagylalt és csokoládé, likőrök és grappa, sajt, kolbász, hús és hal, és még ha romantikus is az ember, és a kicsit, az átláthatót részesíti előnyben a naggyal és koncentrálttal szemben, itt akkor is le lesz nyűgözve a választék puszta mennyiségétől és minőségétől.

Eltart egy darabig, amíg áttekintést kapunk arról, mi minden van itt – már csak a különböző mozzarellafajták, a formátlan kolbászok és az összes lehetséges érlelési fokú sonkák. Ugyanakkor a különböző éttermekben, amelyek minden sarkon valami különlegeset szolgálnak fel, számtalan vendég tülekedik, és a friss étel illata úgy leng a levegőben, mint egy meghívás. Nem csodálkozom, hogy ez a gasztronómiai koncepció annyira sikeres, hogy minden lehetséges olasz és európai városban lemásolják, hírek szerint hamarosan Bécsben is.

Enni viszont nem akartam ott maradni, ugyanis néhány száz méterre innen asztalt foglaltam az Antica Trattoria della Pesában. A vendéglő némi hírnévre tett szert, mivel a későbbi vietnámi államfő, Ho Si Minh, aki egyébként képzett szakács volt, egy ideig itt dolgozott. A trattoria éttermeiben még mindig ott állnak a forradalmár hős kis mellszobrai, ami eleinte kissé elbizonytalanított: vajon ennek a helynek a főnöke egy megingathatatlan hatvannyolcas volt? Szimpatizált a Vörös Brigádokkal?
A pincér gyorsan és kompetensen tisztázta a dolgot. A figyelmembe ajánlotta a Cotoletta Milanesét, amelyet éppen négy példányban fogyasztottak és rágcsáltak a szomszéd asztalnál. Az aranyló panírból természetesen kiállt a csont, és tudjuk jól, hogy közvetlenül a csonton van a hús legjava.

De én rizottót akartam, és rizottót is kaptam. A rizottó telten és aranysárgán érkezett a konyhából, gőzölögve és haraphatóan, krémesen, de nem zsírosan. Egyébként teljesen dísztelenül, ahogy azt a legjobban szeretem: csak rizottó rizottóval, minden rizsszem olyan fénnyel, amilyet máskor csak azoknak a gyerekeknek a szemében látni, akik egy nagy futballcsillag kezét fogva futhatnak be a stadionba.

Csináltam egy fotót a rizottóról, és elküldtem a görögnek. Fogalmam sem volt, hol csavarog éppen. Megvan az a rejtélyes képessége, hogy ok nélkül eltűnjön, de ugyanakkor éppen ott bukkanjon fel, ahol a legkevésbé számítanál rá. Csak várnom kellett arra, hogy a hiányát felszabadulásként éljem meg. Elég valószínű, hogy pont akkor bukkanna fel, és fotóbombaként sétálna bele a tökéletes képembe.

Szeretem Milánót, a gazdaságilag erős olasz észak fővárosát. Milánó hangos, Milánó koszos, a levegő nem valami jó, és a tömegközlekedési eszközök azt csinálnak, amit akarnak. A nagy műfordító és szakácskönyvíró, Alice Vollenweider, az Italiens Provinzen und ihre Küche című klasszikusában meséli azt az anekdotát, hogy a milánóiak csak azért olyan szorgalmasak, mert nincs semmijük, ami tétlenségre csábítaná őket: „Nincs tenger, nincs tó, nincs folyó, nincsenek hegyek, még egy domb sem. Csak egy rossz klíma.”

Talán éppen a figyelemelterelés hiánya gondoskodott arról, hogy Milánó maga gondoskodjon arról, hogy olyan helyeket hozzon létre, amelyek varázsa elfeledtet egy folyót vagy egy dombot. Most nem a világhírű építészeti műemlékekre gondolok, a Dómra, a Castello Sforzescóra, de még a monumentális Stazione Centraléra sem, amely a New York-i Grand Central Station visszhangja akart lenni, és amelyet Mussolini építőmesterei a fasiszta esztétika emlékművévé alakítottak át, lenyűgöző, de egy kicsit őrült is.

Amire gondolok, azok inkább a számtalan kávézó és bár, a csemegeüzletek és fagylaltozók, a trattoriák és gyorsétkezdék, amelyek az eszkapizmusra, a kötelességek és üzletek áradatából való menekülésre csábítanak, azoktól a tevékenységektől, amelyeket számtalan sötétkék öltönyös úr és kosztümös hölgy végez, mielőtt elárasztják a város tereit, és nyitott gallérral, hátravetett hajjal elfogyasztják az első Aperolt vagy Spumantét.

Néhányan, ha például én vagyok az illető, vermutot választanak, miután körbejárták a belvárost, és megcsodálták a római kori hagyatékokat, ámulva álltak a barokk portálok és neoklasszicista paloták előtt, és a híres Galleria Vittorio Emanuele II-ben, a Piazza Duomónál, úgy bámulták az első Prada-üzletet, mint egy installációt.

Ott, a galériákban ültem hát, még mindig telve az ebédemtől – elismertem, hogy kértem repetát? – és csodáltam a színjátékot, amelyet a Camparis poharam a csillogó jéggel és a ragyogó citromhéjjal a Bar Motta sötétkék asztallapján előadott. A pincér chipset és kis pizzadarabokat hozott, amelyeket urasan visszautasítottam, mielőtt kíváncsian megkóstoltam, és logikusan mindet befalatam.

Vidáman megismételtem a gyakorlatot, különösen, mivel még volt egy kis időm a vacsoráig. Aztán még egyszer. És még egyszer. Ugyanabban a házban, csak két emelettel feljebb akartam elkölteni a vacsorámat, mégpedig a Spazioban, Niko Romito háromcsillagos éttermének spin-offjában, ahol fiatal ígéretes szakácsok a mester nevében érdemlik ki a babérokat.

Amikor azonban pontban nyolckor beléptem a látványos, de puristán berendezett, a Dómra és a galériákra néző helyiségbe, a megdöbbent concierge ezt mondta: „Elnézést, Signore Seiler. De ön már itt van.”

Technikailag nézve az embernek igaza volt. Az apró asztal foglalt volt. Az az ember, aki az én nevem alatt és a hitelkártyaszámom birtokában már falatozni kezdett – színes tészta, zsenge borjúhús, de mindenekelőtt egy lélegzetelállítóan gyönyörű olasz nő társaságában –, azonban egyértelműen nem én magam voltam, hanem valaki, aki jól ismert, és mindenekelőtt birtokában volt a foglalási adataimnak.

A görög még csak a legkisebb erőfeszítést sem tette, hogy a kissé pofátlan helyzetet tisztázza. Megelégedett azzal, hogy egy mellékes kézmozdulattal jelezte nekem, hogy legyek szíves távozni, ő majd hamarosan tisztázza a dolgot, csak most ne. Igen, olyan jól ismerjük egymást, hogy ezt kézmozdulatokkal meg tudjuk beszélni, és a kezemre játszott, hogy másfél kiló chips és fél négyzetméter pizza bianca után amúgy sem voltam éhes.

Biztonság kedvéért azért letiltattam a hitelkártyámat. Túl harmonikusan azért ne záruljon a görög számára az este.

A következő napok nagyszerűek voltak. A Pastamadre nevű kis étteremben a Porta Romanánál egy elragadó krémet ettem friss lóbabból és panírozott szardíniából, valamint Fritto mistót keserű salátákkal, jó volt és olcsó. Az Aromandóban a makulátlan ötvenes évekbeli esztétika és a tulajdonos öltözéke majdnem jobban lenyűgözött, mint a kissé túl játékos ételek. A kenyeret például kis Rex-üvegekben szolgálták fel, a burratás ravioli pedig túl édes és túl fancy volt nekem, és már kezdett is a beépített no-bullshit-detektorom az Antica Trattoria della Pesa után sóvárogni. A Ratanában, a klasszikus trattoria kortárs, menő verziójában, elegáns borospolcokkal és bisztróasztalokkal, először egy csodálatos Pappa al pomodorót kaptam, aztán meg kellett kóstolnom azt, ami az enigmatikus „Risotto anni ’80” címet viselte: apró, zsenge borsó tejszínben, centrifugálva és nyersen, házi sonka, hozzá tejszín- és szerecsendió-redukció. Ez tudott valamit, még ha egy olyan rizottóval, amilyet én szeretek, csak a nevében osztozik is.

Ezenkívül természetesen megnéztem az újonnan megnyílt Fondazione Pradát, a kulturális területet a Porta Romanai régi pályaudvar sínei mellett. Rem Koolhaas egy 1910-ből származó szeszfőzde területét alakította át egyszerre látványos és lezser módon tágas kiállítóterekké. Az új torony a terület vágányok felőli sarkában már most Milánó új jelképe, és a levélarannyal borított négyszintes kísértetházikó, amelyben Louise Bourgeois és Robert Gober tárgyai tekinthetők meg, elég bling-blinggel rendelkezik az egész város számára.

Egész nap a különböző kiállításokon csavarogtam, az szórakoztató és inspiráló volt, és amikor végül a Bar Lucéban ültem, és azon töprengtem, mire is emlékeztet ez a pasztellszínekben és art déco utalásokban tartott tér, eszembe jutott a Grand Budapest Hotel a hasonló című Wes Anderson-filmből, és amikor olvastam, hogy valóban a díszlettervező Wes Anderson rendezte be a gyönyörű, folyamatosan kissé túlzsúfolt bárt, nagyon meghatódva gratuláltam az asszociációimnak. (Lehet, hogy fordítva volt, és a Grand Budapest Hotelt csak a Bar Luce-beli látogatásom után néztem meg. Ez a történet ugyan kevésbé lenyűgöző, de talán igazabb.)

Mivel a Feltrinelli új kiadói épületét a Porta Voltánál még nem láttam, amit a svájci szupersztárok, Herzog & de Meuron terveztek, ismét hagytam, hogy sodorjon az ár a Viale Pasubióra. Ennek volt egy meglepő mellékhatása: pont a csak a keskeny oldaláról igazán látványos kiadói és irodaház üveghomlokzatával szemben található az Antica Trattoria della Pesa, és mit kellett volna tennem, mint ott még egyszer megenni a végleges rizottót, ezt a kedvenc ételemet memorizálni, hogy otthon valamennyire méltó módon saját magam is elkészíthessem?

Amikor boldogan ültem a hűvös étteremben, a mobilom rezgett. A görög egy fotót küldött pacalról. Tehát még mindig „in town” volt, és ez egy közeledési kísérlet volt. De én még nem tartottam ott.

Fontosabb dolgom volt. Ugyanis pont jött a rizottó, ami teljesítette az összes minőségi kritériumot, amit Alice Vollenweider így fogalmazott meg: „Egy jó rizottót már optikailag fel lehet ismerni: aranysárga, csillogó és sűrűn folyós, miközben rizsszemről rizsszemre külön kell feküdniük, és al dentére kell főzni őket.”

Csukott szemmel ettem. A mobilom még egyszer rezgett. Kikapcsoltam, és áhítattal megettem a rizottómat, mondhatni, kalibráltam a központi idegrendszeremet ennek az örök ételnek minden jövőbeli élvezetéhez. Csak amikor a meleg, mély íz utolsó visszhangja is elült, nyitottam ki újra a szememet, és rendeltem az eszpresszót, ami most minden kérdésre az egyetlen helyes válasz volt.

Ui.: Otthon először Marcella Hazan módjára próbáltam meg az importrizottót. Mint tudjuk, ő mindig tudja a tutit. A Hazan arra utalt, hogy a milánói rizottót nemcsak bőkezű adag sáfránnyal készítik, hanem kockázott marhavelővel is, amit rögtön be is szereztem a hentesnél. Ezenkívül két csirkealkatrészből Tine Giacobbo receptje szerint (csirkét hideg vízzel felforralni, hagymát, zellert, sárgarépát és pár szem borsot hozzáadni, 90 percig főzni, majd együtt hagyni kihűlni) csodálatos csirkelevest főztem, hogy felkészült legyek.

Tehát az apróra vágott velőt egy kis vajjal a serpenyőbe tettem, és hagytam elolvadni. Jó volt az illata, de nem úgy olvadt, ahogy terveztem: a velőből apró, sötét részecskék maradtak vissza, amelyek a rizs későbbi főzésekor sem tűntek el. A boldogságom tehát kezdettől fogva csorbát szenvedett, akárcsak később a rizottóé, még ha ízre rendben volt is, de távol állt a tökéletestől.

Két evőkanál apróra vágott mogyoróhagymát, amit a vöröshagymánál jobban kedvelek, a vaj és a velő keverékéhez adtam, üvegesre pároltam, hozzáadtam a Carnaroli rizst, és a következő negyedórát egyszerre kevergetve és forró csirkelevest adagolva töltöttem. Aztán hozzáadtam az apróra vágott sáfrányt, amelyet egy kevés levesben elkevertem, és gyönyörködtem abban, ahogy a kis piros szálak elvégezték a dolgukat, és aranysárgára színezték a rizst. Ha nem lettek volna a szürke velődarabkák, elégedett lettem volna.

A második kísérletnél Roland Trettl ajánlását követtem, aki minden alkalommal elmeséli, hogy a felesége csak emiatt a rizottó miatt ment hozzá. Trettl nem használ velőt, csak vajat, és valami nagyon bátrat tesz: nevezetesen a levest nem – ahogy szinte minden olasz szakácskönyvben szigorúan elrendelik – merőkanalanként adagolja a lábasba, hanem a teljes mennyiséget – 450 gramm rizshez körülbelül 1,2 liter levest – egyszerre önti hozzá. Aztán az időzítőt tizenöt percre állítja, és békén hagyja a lábast.

Ezt a helyzetet eddig csak a tejberizs készítésénél ismertem: hogy a rizseslábas előtt állok, és nem látom a rizst, tehát csak abban reménykedhetek, hogy a főzési folyamat végére újra előbukkan. Hogy legalább biztosíthatom-e, hogy a rizs ne ragadjon le, kérdeztem Trettlt, de ő csak annyit válaszolt: Hagyd el a kanalat! Úgyhogy letettem a kanalat, és megkóstoltam a fehérbort, amit Trettl szerint nem lett volna szabad a felöntéshez használnom.

Amikor tíz perc után még mindig alig rizst, csak levest láttam, nyugtalan lettem. De kutyahűséggel követtem Trettl utasítását, és öt perccel később eredményül egy nagyon jó, kissé leveses rizottót kaptam, amelynek a fentiekhez hasonlóan a sáfránnyal adtam meg a ragyogó színét. Csak egy kis rizs leragadt a serpenyő aljára. Sejtettem én.

Harmadjára elölről kezdtem, de egy hibát kiküszöböltem: a marhavelőt külön olvasztottam fel egy lábasban, és egy szűrőn keresztül öntöttem a rizottós lábasban olvadó vajhoz: kristálytiszta eredmény. Aztán a fent leírtak szerint jártam el, és minden jól alakult, egészen a szürke zavaró tényezők nélkül a rizsben, és a neurotikus kevergetésem (bocsánat, Trettl úr) elképesztően krémes eredményhez vezetett. És: a sáfrányt nemcsak apróra vágtam, hanem az ujjaim hegyével még bele is dörzsöltem a levesbe, amellyel a rizottót színeztem és finomítottam.
Jól ízlett, remekül nézett ki. A rizs úgyszintén. Az ujjaim hegye is.

Via Giorgio Vasari 1 (angolo Via L. Muratori), 20135 Milano,
Tel.: +39/327/668 79 08,
www.trippamilano.it

Antica Trattoria della Pesa
Viale Pasubio, 10, 20154 Milano,
Tel.: +39/02/655 57 41,
www.anticatrattoriadellapesa.com

Ratanà
Via Gaetano de Castillia, 28, 20124 Milano,
Tel.: +39/02/87 12 88 55,
www.ratana.it

Bar Luce
Fondazione Prade, Largo Isarco, 2, 20139 Milano,
Tel.: +39/02/56 66 26 11,
www.fondazioneprada.org

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!