Christian Seiler szövege · Markus Roost illusztrációja
A Bregenzerwaldot függőleges irányból szemléltem. Ez jól működik, mióta a „Das Schiff” Hittisauban új szobákat alakított ki, amelyekben az ágyak úgy vannak elhelyezve, hogy fekve a dombokra láthatsz, a táj sziluettjének ívére, a lágyan egymáshoz igazodó színekre, e különleges, Ausztria végén fekvő vidék harmóniájára – vagy, ahogy a Bregenzerwald lakói vélik, teljesen az elején.
Az erdő fekete volt. A dombok feketék voltak. A táj sziluettjének íve: fekete.
Valami nem stimmelt.
Az órára néztem. Éjszaka volt, három előtt tíz perccel. Ez magyarázott egyet s mást. Aludhattam volna már én is, ha nem lettem volna ébren. De ha nem lettem volna ébren, nem lett volna türelmem ellenőrizni, milyen pontosan dolgoztak itt az asztalosok. Lenyűgöző. A fa felülete selymes és sima, az illesztések párhuzamosak, mint a sikeres precíziós munkák katalógusában. Másfelől: ha valami egyértelmű a Bregenzerwaldban, az az, hogy az asztalosok olyan pontosan dolgoznak, mint a svédországi adóbehajtók.
Ásítottam, hogy elhitesse magammal, hogy az éjszaka közepén van az idő, tehát ideje fáradtnak lenni. De aztán megint nevetnem kellett, ami méreg volt a fáradtságomnak, mert éppen a kövér ember jutott eszembe, aki tegnap este egy csomót mesélt a félvezetők és a szénhidrátok közötti összefüggésről – nem mintha megjegyeztem volna belőle bármit is –, és a megszólalásait az egész asztalnál mindig így kezdte: Most mindenki figyeljen, mert ő tud valamit, ami most mindenkit érdekelni fog.
Feljegyeztem az álomnaplómba: „Az önbizalom a testsúllyal arányosan nő.” Közben észrevettem, hogy valószínűleg mégsem voltam olyan ébren, mint hittem, mert tényleg forradalmi felismerésnek tartottam a dolgot, ami legalább a „Weight Watchers” végét pecsételné meg.
Kint az erdő feketeségében most egy négyzetnyi világos, meleg fény rajzolódott ki, amelynek közepén egy Giacometti által mintázott árnyék látszott. Az én voltam, aki az ablaknál álltam és bámultam ki az éjszakába. A Giacometti-elem a kifinomult világításnak volt köszönhető, amelyet a „Schiff” új szobáiban szereltek fel, mert egyébként – ez most mindenkit érdekelni fog – a Bregenzerwald előnyeinek bizony van egy kis Botero-beütése, azaz: bőven és nagyon jól lehet enni.
Tegnap este például, jutott eszembe most a nyitott ablaknál, a „Schiff” lenyűgözően szép régi vendéglőjében elfogyasztott, amúgy is bőséges vacsora után még egy expedíció szerepelt a programban a sajtpincébe. Ez véletlenül pont egybeesett azzal a ténnyel, hogy néhány világhírű borász jelen volt a Bündner Herrschaftból, és a csomagtartóból elővették a Pinot noir fajtájú boraik nagy palackjait. Így alakult ki a sajtpincében egy kis, spontán szimpózium, amelynek célja a határokon átívelő ízlésbeli kiváltságok intenzív megvitatása volt. Vajon a Fläschből származó Pinot noir tökéletesen illik a Vordere Niedere-ből származó, 18 hónapos alpesi sajthoz? Vagy éppen fordítva?
Most arra is visszaemlékeztem, hogyan kezdte el a kövér ember magyarázni nekem, hogyan is készül egy ilyen alpesi sajt – elméletileg. Aztán segítségül hívtam Hans-Peter Metzler-t, a „Schiff” lendületes tulajdonosát.
„Tudod gyakorlatilag, hogyan készítik az alpesi sajtot?” – kérdeztem Hans-Petert. Ezzel az elméleti ellentétére gondoltam, de a Fläschből származó túl sok benyomás miatt nem tudtam olyan pontosan kifejezni magam, ahogy szerettem volna.
Hans-Peter úgy nézett rám, mintha éppen azt akartam volna megtudni, mi a neve annak a furcsa fehér folyadéknak, amit egy tehén tőgyéből préselnek ki.
Mégsem értett meg.
„Megnézhetem, hogyan készítik a sajtot?” – kérdeztem, és hadonásztam a kezemmel, mire Hans-Peter először fedezékbe vonult, majd elővette a mobiltelefonját. Mindig, amikor valami túl lassan megy neki, felhív valakit, és akkor hirtelen nagyon gyorsan megy minden.
Amikor befejezett egy rövid beszélgetést, Hans-Peter vidáman bólintott az arcomba.
„Rendben” – mondta. „Holnap felmehetsz az alpesi legelőre sajtot készíteni.”
„Tökéletes” – mondtam. „Mikor?”
„Korán kell majd kelned.”
A Bregenzerwald egy régió, mintegy húsz kilométerre keletre Bregenz-től, Vorarlberg sarkában, a Boden-tó, az Allgäu és az Arlberg között. A különbség Ausztria összes többi régiójához képest azonnal szembetűnő. Itt a világ úgy néz ki, ahogy kinéznie kell. Ez elsősorban az építészettel függ össze. A Bregenzerwald régi parasztházait, amelyek gyakran több száz évesek, példásan karbantartották és felújították. A huszonkét település, ahol mintegy 30 000 ember él, nem terjeszkedik túl a klasszikus alaprajzán, hanem kompakt és rendezett. A területrendezés azonban egyáltalán nem historizáló jellegű, hanem minőségi szempontok alapján nyitva tartott.
Így a régi állomány ápolása mellett határozottan modern építészet is kialakulhatott, amennyiben elkötelezett a klasszikus, kézműves szakmák mellett: a rendkívül magas szintű fafeldolgozó ipar, a nagyszerű ácsok és asztalosok mellett. Amikor az Achrain-alagúton keresztül behajtunk a Bregenzerwaldba, ezért egy különös érzés kerít hatalmába. Míg általában tíz kérdéses vagy visszataszító épületre jut egy, amely meggyőz a szerkezetével és az anyagválasztásával, a Bregenzerwaldban ez éppen fordítva van. Itt tíz sikeres házra talán egy rossz jut, és még a rossz házak sem esnek latba, mert a silány minőségüknek nincs meg az a kispolgári önbizalma, mint a Weinviertel vagy a középső Burgenland rikító színűre festett családi házainak – vajon ott tényleg mindenütt a neonzöld és az atomerőmű-sárga kiárusítása folyik a barkácsáruházakban?
Itt azonban parasztházak, amelyeknek a formáit átvették és tiszta vonalakkal újraértelmezték. Bővítmények, amelyek fából készült kockák vagy téglatestek formájában jelennek meg, és eleganciát, harmóniát sugároznak. A gondolati tisztaság és a technikai tökéletesség ily módon kulturálisan egyedülállóan ápolt tájképet eredményez.
Ez a hosszú prológus egyenesen Hittisauba vezetett a hátsó Bregenzerwaldba. Ott áll az a vendéglő, amelynek mélyreható minősége nem választható el a teljes régió magasabb minőségi koncepciójától: „Das Schiff”-nek hívják, és a névben szereplő „das” névelő biztosan az egyetlen manierizmus, amit a vendéglő és a hozzá tartozó szálloda szemére lehet vetni.
A ház központja a régi szoba, faburkolatos és alacsony. Itt olyan ételeket szolgálnak fel, amelyek a megfontolt és a természetes ritka keverékei: regionálisan gyökerezőek, de olyan minőségi koncepcióval, amely messze túlmutat egy normális falusi vendéglőn (pedig azokból rengeteg van a Bregenzerwaldban. Csak Hittisauban, 1849 lakossal, majdnem húsz vendéglő van, és ez nem magyarázható kizárólag a mindenképpen működő turizmussal. A szociális infrastruktúra elképesztően ép).
Tehát a „regionális” nemcsak azt jelenti, ami hagyományosan itt van, hanem azt is, amit elsajátítottak – és amit elsajátítani szándékoznak. Hans-Peter Metzler, a tulajdonos, határozott, ugyanannyira lelkes, mint amennyire lelkesedésre képes vállalkozó. Néhány évig vezette a „Käsestraße”-t, a Vorarlbergi hegyi sajt marketingközösségét, amely a Bregenzerwald exportslágere, ezért nem is meglepő, hogy a „Schiff” étlapján sajtmenü szerepel, amelyben a témát azonban elég szabadon értelmezik, halat és húst is beleértve.
Az étlap első oldalán már bemutatják azokat a termelőket, akiktől a „Schiff” konyhája vásárol. Ezt, az A la carte útmutató által 78 ponttal és három csillaggal jutalmazott konyhát egyébként nem egy sztárszakács, hanem Metzler anyja, Erna vezeti. Amikor evés előtt tettem egy kört a ház körül, megbotlottam a kiterjedt veteményeskert kerítésében, ahol a konyha által használt legtöbb saláta és friss zöldség terem.
Természetesen érdekes a Metzler család regionalitás-fogalma. A tulajdonos a regionalitást nemcsak akként definiálja, amit közvetlenül a háza közelében talál, hanem akként, amit találhatna. Például bátorított egy zöldségtermesztőt, hogy a következő szezonban termesszen spárgát, egy olyan zöldséget, amelynek a Bregenzerwaldban nincs hagyománya, de 800 méteres magasságban esetleg érdekes eredményeket érhet el.
„A regionalitás az” – mondta nekem Metzler, amikor a kövér ember az asztalunknál egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét –, „amit helyben közösen fejlesztünk.” Ritkán hallottam ilyen okos mondatot, amely a Bregenzerwald építészeti és kézműves szektorában már megtörtént fejlesztések fényében nem utópiának, hanem programnak hangzik.
Vacsora után egy „Zöld menüt” ettünk spárgával és pisztránggal, rókagombával tiszta levesben és egy nagyszerű rebarbarás tortácskával, hozzá Fred Loimer Rieslingjét ittam, aztán Hans-Peter Metzler kézen fogott, és megmutatta a házat, amelynek bővítési szakaszain közvetlenül le lehetett olvasni a tulajdonos határozottságát.
A történelmi, 1840-ből származó épület, vérvörösre zsindelyezve, adta meg az alaphangot. Ehhez jött az 1970-es években a szálloda bővítése, amely, szigorúan véve, úgy néz ki, mint a tíz kevésbé sikeres ház egyike, de belül nagy szeretettel és formai szigorral bővítették, kiegyenesítették és hangulatilag átnevelték. A szállodához egy ferdén állított bővítmény hat új szobával gazdagította az együttest. Mindegyiket a régió egy-egy asztalosára bízták a kialakítás céljából, és az egyikben álltam most én, és bámultam a sötétbe. Lehet, hogy az ágyban is feküdtem, és arról álmodtam, hogy a sötétbe bámulok.
Mindenesetre óvatosan kopogtak az ajtón.
Takk. Takk, takk. Takk.
Bárki is állt ott kint, jót akart nekem. A kopogás suttogta: Lehet, hogy nem hall engem, mert nagyon későn ment aludni? Ebben az esetben nyugodtan aludjon tovább, még ha tegnap este meg is állapodtunk abban, hogy felébresztjük.
Szinte kissé megérintett az éjszakától nehéz lélek iránti ennyi empátia.
Egyáltalán nem lett volna szükség arra, hogy valaki most öklével dörömböljön az ajtón, és olyan kriptikusan, mint amilyen durván közölje velem: „Felkelni, sajtos pirítós.”
Ki volt az?
Ez most mindenkit érdekelni fog: a kövér ember természetesen.
Most már tudtam, mi az, ami az egész éjszaka alatt nem hiányzott.
Velem ellentétben a kövér ember ugyanis nem ment aludni. Meghallgatta, hogyan szervezte meg nekem Hans-Peter Metzler az alpesi kirándulást, és elhatározta, hogy elméleti egyetemes tudását, amely természetesen az alpesi sajtkészítést is magában foglalta, egy helyszíni expedíción az ott foglalkoztatott gyakorlati szakemberek rendelkezésére bocsátja.
A szerencse az volt, hogy az összehasonlíthatatlan Hans-Peter a szálloda előcsarnokában lévő nyitott kandalló mellett egy kis reggelit készített nekem, ami elterelte a kövér ember figyelmét. Csak ennyit: a kövér ember nem véletlenül kövér, nagyon sokat is eszik. Megette a zsemléimet, a sonkámat, megitta a kávémat és a narancslémet, aztán elaludt abban a székben, amiben nekem kellett volna elfogyasztanom a reggelimet. Nem ébresztettem fel, bár kísértést éreztem, hogy olyan barátságosan ütögessem a hasát, ahogy ő kopogott az ajtómon. De mennem kellett, mert a terven, amit Hans-Peter hagyott nekem, az állt, hogy sietnem kell, ha időben el akarom érni Robert Troy-t Oberdorfban.
Így visszatértem a kövér ember ajánlatára, hogy elvigyem az autóját, amit biztosan megtett volna nekem, ha nem aludt volna el előtte. Még a kulcsot is előkészítette nekem, könnyedén kihalászhattam a nadrágzsebéből anélkül, hogy felébresztettem volna a kövér embert.
Ezen a makulátlan napon az első darab sajtot a Rehenbergvorsäß-nél kóstoltam meg, valamivel Egg felett. Az alpesi falu faházai és istállói szétszóródtak az egész dombon. Fent az úton egy zsindelyezett kápolna állt, ahol az itt élő tizennégy család vasárnaponként találkozik rózsafüzért imádkozni. Utána elmennek fröccsözni, de ma sajnos nem vasárnap volt. A kilátás a legelőre annyira idilli volt, hogy a lelkiismeret-furdalás, amiatt, hogy elloptam a kövér ember autóját, azonnal feloldódott a tiszta hegyi levegőben. Ráadásul a sajt fantasztikus volt.
Az előző nyári alpesi sajt tizenegy hónapos volt, halványsárga és krémes, rétegzett ízű. Robert és a haverja, Nilsson, a sajtár, kissé értetlenül figyelték, ahogy kóstolom a sajtot, ami alatt azt értem, hogyan faltam be, nyeltem le, zabáltam fel. Hiszen nem kaptam reggelit.
Nilsson mondott valamit, amit nem értettem. Vicces lehetett, mert Robert és Nilsson nem bírták abbahagyni a nevetést. Nilsson nyelve a déli portugál és a Bregenzerwald lakóinak gutturális alemann nyelvjárásának vicces keveréke volt. Brazíliából származott, Vorarlbergben kezdetben munkásként dolgozott, amíg fel nem küzdötte magát sajtárrá, napi tíz óra munka, heti hét nap. Nincs tévé, nincs internet, mert a Vorsäß az összes baj tetézésére egy holtzónában fekszik. A sajtár nem modern szakma, hanem kézművesség, amely a szakszervezet által tiltott kitartást és ezoterikus kézügyességet követel. A tejnek ugyanis hangulatai vannak, és Nilssonnak figyelnie kellett a tejre.
Képzeljétek el a következő beszélgetést egy hangeltolódás mínusszal és egy bennszülött brazil szimpatikus s-s-s-hibájával pluszban. Időközben az az érzésem támadt, hogy a sajt tiltott szerekkel van dúsítva, de csak az a belső koncentráció volt, amivel figyelnem kellett, és amitől a szemeim úgy kidülledtek, mint Mesut Öziléi.
A Vorsäß-en legelő közel harminc tehén teje minden nap más, mint az előző napon. Talán azért, mert változik az időjárás, talán azért, mert a tehenek különböző helyeken legeltek, a kondérban kissé, de észrevehetően eltérően reagál. Nilsson mindenesetre atlétatrikóban állt a rézkondér előtt, karjaival mélyen a tejben, és ellenőrizte, milyen érzés éppen a friss sajt. Mit érzett ott? A sz-sz-sz-truktúrát. Becsukott szemmel döntötte el Nilsson, mennyi időt adjon még a tejben lévő megszilárduló anyagoknak.
„Minden darab hegyi sajt egyedi” – magyarázta nekem Robert meggyőzően, ezt megjegyezhetem. Egy darab vaj például intenzív medvehagyma ízű lehet, ha a tehenek előző nap medvehagymát legeltek, és minden hegyi sajt is csak egy pillanatfelvétel: mit ettek a tehenek, hogyan indult be az érlelés, milyen aromák domináltak közben. A borászok ezt „terroir”-nak neveznék, ami az ellentéte a – bocsánat – indusztrializációnak, amelynek lényege, hogy mindig mérhetően ugyanazt a terméket állítsa elő. Ez itt nem lehetséges. Ezt meg kell jegyeznem.
Néztem, ahogy Nilsson öt sajtkorongot emelt ki az üstből. Megkóstoltam a friss cuccot, aminek enyhe, gumiszerű íze volt, és megértettem, hogy az „érlelési folyamat” nem üres szó. Sétáltam egyet Roberttel a havasi legelőn, szemügyre vettem a faházakat, amelyekben emberek és állatok egy fedél alatt osztják meg a helyiségeket, és csodáltam a zöld árnyalatok sokaságát, mint ahogy az eszkimóknak is van külön szavuk a „hóra”. Aztán elindultam Theresia Schneider felé, az általa működtetett Oberfalz alpesi legelőre; egy jó félórás gyalogút, ideális bemelegítés egy kis ebédhez.
Theresiánál „Seagen”-t ettünk. A tál a nagy, szürkére súrolt asztalon állt a hatalmas sajtüzemben. Kint kolompoltak a tehenek. Bent fénylett a rézüst, amelyben Theresia a reggeli tejből két, egyenként harminc kilós alpesi hegyi sajtot készített. Georg, Theresia férje, és az egyik fiuk már az asztalnál ült.
Toni Innauerről beszélgettünk. Toni a leghíresebb bregenzerwaldi valaha, ha eltekintünk a költő paraszt Franz Michael Feldertől, akiért nemcsak Peter Handke rajong. Theresia elmesélte, hogy Tonival együtt versenyzett síelésben, még a hetvenes években, én pedig arra gondoltam, ha Toni akkoriban is olyan cingár volt, mint ma, akkor a siklószakaszokon biztosan nem volt esélye Theresiával szemben.
A „Seagen” egyébként egy hosszú sajtos délelőtt végeredménye. Először a vajat, majd az alpesi sajtot készítették el. Aztán Theresia egy kis „savanyú savót” öntött a friss savóhoz, amiből még bőven volt az üstben, mire a benne lévő fehérje kicsapódott. Összecsomósodott, furcsa struktúrákat alkotva, amelyek úgy néztek ki, mint egy óriási, hófehér agy tekervényei; a művelt emberek néha a nagy filozófus, Franz Schuh hátsó nézetét fedezik fel benne.
Ez volt a sajtleves. Meleg savóban került az asztalra – és egyáltalán nem volt rossz, lágy, édes, finom, az egész számat kitöltötte az ízével, és meglepően táplálónak bizonyult. A többiekkel versenyt kanalaztam, nem maradt semmi. Theresia ezután mégis teletömött kenyérrel, vajjal és az alpesi sajtjával, ami kinyilatkoztatás volt a lágy, krémes és karakteres egyensúlyával.
Theresia Schneider sajtja segédkultúrák nélkül érik. Miután kipréselték, három napig sólében ázik, majd a sajtüzem mögötti sötét, hűvös érlelőpincébe kerül, és megkapja az időt, amire szüksége van a tipikus ízének kialakulásához. Szerencsére Stephan Gruber, a kaes.at piaci árusítója elég gyakran tud sajtot venni Theresiától ahhoz, hogy szombatonként a Naschmarkt-on és a Karmelitermarkt-on is lehessen belőle kapni.
Jóllakottan ereszkedtem le az Oberfalz alpesi legelőről, és a Kövér autójával mentem tovább Andelsbuchba. Talán szólnom kéne neki, gondoltam, és bekapcsoltam a mobiltelefonomat. Tizenhat nem fogadott hívás, furcsa. Ki akarhatott valamit ilyen sürgősen tőlem?
Felhívtam a Kövért, hogy elmondjam, a kocsija biztonságban van, és rendeljen egy vörösáfonyalevet az én kontómra. De nem vette fel. Eközben feltűnt egy furcsa zümmögés, amit az utasülés alatt véltem felfedezni. Ja, a Kövér mobiltelefonja. Nem csoda, hogy nem vette fel. Közvetlenül a pénztárcája mellett. Nem mesélt arról, hogy Felső-Ausztriában előadást várnak tőle? Furcsa, mi minden jut eszébe az embernek, miután egy kicsit a szabad levegőn volt.
Konfuciusz mondása szerint, akinek sietős a dolga, kerülőúton menjen. Ő nem ismeri az andelsbuch-i felvonót a Vordere Niedere-re. Mire felértem a hegyi állomásra, öreg és megvilágosodott lettem.
Találkoztam Leo Feuersteinnel, akinek sikerül az a furcsa mutatvány, hogy egyrészt egy csúcsgasthofot működtessen a teljes gőzgombóc-berner virsli kínálattal, másrészt olyan hegyi sajtot állítson elő, ami annyira lágy, krémes és hívogató, hogy úgy olvadtam el, mint egy fondü – igen, innen átlátni az Appenzelli Alpstockra, ezért jogos az összehasonlítás.
A fogadóban kirándulók hadai pusztították a temérdek Radlert. Sokan közülük a bőrnadrágjukat olyan pólókkal kombinálták, amelyeken a „Woodstock der Blasmusik” felirat állt. Közvetlenül a kis sajtüzem mellett volt a siklóernyősök felszállópályája a „Flugschule Andelsbuch”-tól. A légtér tele volt furcsa, színes, hosszú orrú madarakkal, miközben a tehenek kolompoltak, és a sötét foltos tehenek idegesen bőgtek, mert nem tudták, hogy nem ragadja-e el őket nemsokára egy andoki kondor. Tekintetem messzire vándorolt a Bodeni-tó, a svájci Alpstock és az Allgäu köde felett.
Leo Feuerstein mesélt nekem a fűszernövényekről, amelyek a sajtja aromáját meghatározzák, a Niedere speciális flórájáról: martilapu, palástfű, havasi kökörcsin, gólyahír, zergeboglár. A vaj épp aranysárga volt, mert a tehenek annyi pitypangot ettek. 35 000 liter tejből 3500 kiló hegyi sajt lesz, mondta nekem Leo, én pedig elhatároztam, hogy a völgybe menet kiszámolom az arányt. Bőven lesz időm egy ilyen bonyolult számításra.
A Kövér nem haragudott rám. Amíg visszatértem, a „Schiff”-ben önfeláldozóan ápolták, miután Hans-Peter alva találta a előcsarnokban. Még egy kirándulást is tett, gyalog ment el a „Krone”-ba, Hittisau egy másik ékkövébe, és ott legurított egy-két korsó Mohrenbräu sört, amit a Seiler névre, sajtos melegszendvics Seiler néven íratott fel. Hiszen nem volt pénze. Ezen csínytevéstől felbuzdulva még a visszautat is megúszta a „Schiff”-be gyűjtőtaxi nélkül.
A felső-ausztriai előadás? Epekolika miatt lemondva. Senki sem kételkedne ezen kifogás hihetőségében. Most a Kövér a történelmi szoba legjobb asztalánál ült, egy fehér törölköző terült el a hatalmas pocakján, és közölte velem, hogy nemsokára tálalják a nagyszerű sajtos nokedlit, amelynek elkészítéséhez ő pár konstruktív javaslattal szolgált a konyhának.
Ez most mindenkit érdekelni fog.
Címek
Das Schiff
Heideggen 311
6952 Hittisau
Tel.: 05513/62 20-0
www.schiff-hittisau.com
Gasthof Krone
Platz 185, 6952 Hittisau
Tel.: 05513/62 01
www.krone-hittisau.at
Sennalpe Obere Pfalz
Georg und Theresia Schneider
Vögin 123, 6863 Egg
Mobil: 0664/374 47 94
Alpe Vordere Niedere
Leo Feuerstein
Ruhmanen 509
6866 Andelsbuch
Tel.: 05512/46 35
Kaes.at
Sajt-online áruház