Szöveg: Alexander Rabl Fotó: rendelkezésre bocsátott
„Emmanuel felnyitotta a szememet” – mondja Simon Taxacher. A Rosengarten eddig a frankofil haute cuisine oázisaként volt ismert, a következő mottóval: Langoustine (tengeri rák) a hegyi pisztráng helyett. Ez változhat. „Már vannak kapcsolataink völgybeli zöldségtermelőkkel. És amikor a természetben járok, én magam is észreveszek olyan dolgokat, amelyek inspirálnak.” Talán már idén télen a pompás, ropogós „Blattl’n”-t (tésztát), amelyet egyébként legfeljebb a saját bisztrójában szolgál fel, gourmet-menü szintre emeli. Taxacher megvilágosodásának napja egy tavaly októberi este volt. Akkor Taxacher Kirchbergben egy menüt főzött Emmanuel Renaut-val, Franciaország legfiatalabb 3 csillagos séfjével, aki Megève-ben kompromisszumok nélküli regionális konyhát kínál. A Flocons de Sel étteremről hamarosan többet is megtudhat. Simon Taxacher egészen a csúcsra akar törni. De felismerte, hogy ott bogáncs nő, nem tengeri sün.
250 millió évvel ezelőtt az Alpok felgyűrődött, ide-oda mozgott, egymást szorongatta, végül megérkezett oda, ahol ma is megtalálható. Napjainkban egyre több ínyenc teríti ki szalvétáját a Liguria és Pannónia közötti éttermekben egy jól sikerült étkezés reményében. Ez nem volt mindig így. Az alpesi lakók konyháját évszázadokon át a szűkösség és a szegénység jellemezte. A jólét csak a városi turistákkal érkezett meg, és beköltözött az erre a célra épített ötcsillagos szállodákba Kitzbühel és St. Moritz között. A szállodapalotákban úgy ettek – ezek voltak a kis kozmopolita világok –, ahogy azt a városban megszokhatták. Az, hogy az őslakosoknak mi volt a lábasában, az utazókat csak mérsékelten érdekelte. A legtöbb szállodában ez ma is így van.
Csak egy kis, de folyamatosan növekvő séf- és vendégelit érdeklődött az akkor még felfedezetlen völgyekbe és a még soha meg nem hódított csúcsokra irányuló első utazási hullám idején az iránt, hogyan lehetne a hegyekben növekvő dolgokat finomsággá emelni. Száz évvel később – a Mont-Blanc-masszívum vagy a Grossglockner szemszögéből nézve ez csak pár másodperc –: a régi módszerek keresése élénkebb, mint valaha. A sztárséfek hirtelen lemondanak a homárról, és a végleges hegyi pisztrángot keresik. Az alpesi konyha újrafelfedezése ma már vita tárgya, csakúgy, mint az a kérdés, hogy az északi konyha ellenpontjaként hamarosan megjelenik-e az alpesi konyha 2.0. Ennek feltételei már régóta adottak lennének.
Egy Mont-Blanc-másodperccel előtte, tehát mintegy harminc éve, már történt valami, amit a világ nem, a saalfeldeni (Pinzgau) Schatzbichl fogadó vendégei viszont nagyon is észrevettek. Ott nem nyársonsülteket, hanem gombóc-carpaccio-t kínáltak. A menü a „Pinzgauer Durchmarsch” nevet viselte, és egy kondíciót igénylő hegyi túra volt Nidei-en, gombócon és fánkon keresztül. A vendégek annyira kimerültek utána, hogy elfelejtették elmondani a világnak, hogy itt, a kulináris szempontból jelentéktelen Ausztriában egy kis szenzáció született. Feltétel nélküli regionalizmus. Ez a szó akkor még nem volt divatban. Amikor a Schatzbichl valamikor bezárt, a régi receptes könyveket is becsukták. Most először egy kis Nouvelle Cuisine ideje jött libamájjal, kenyai babbal és rózsaszín kacsasülttel. Az embereknek erre volt szükségük.
A párizsi külvárosok csengő nevét viselő gourmet-szállítmányozók fénykora volt ez, amelyek tengeri halakat és báránygerincet szállítottak a téli sportközpontokba olyan szakácsoknak, akiknek a regionális koszt legfeljebb a személyzet számára volt megfelelő. Mielőtt a vendégek tudatosították volna az éttermek étlapjainak egyformaságát, és az unalmassá vált volna számukra, már el is utaztak. Ha egy vendég megkérdezte, van-e esetleg valami a ház mögötti patakból vagy a hegyről, a főpincér felhúzott szemöldökkel visszakérdezett, hogy jól érzi-e magát a vendég, és nem inkább a liftbüfében szeretne-e enni. Egy íratlan szabály szerint minél gazdagabbak egy régió vendégei, annál kevésbé ötletes az, ami a tányérra került.
„Ha nem a konyhában vagyunk, akkor a természetben vagyunk” – mondják Karl és Rudolf Obauer. Mindketten gyermekkorukban Werfenben tanulták meg, hogyan jöjjenek ki a kevésből, és mit kezdjenek azzal. „Húsvétkor mindenki kapott egy üdítőt” – mesélte egyszer Rudolf. Aztán Karl számára a zürsi téli szezon kulináris villámcsapása, Rudolfnak pedig az Emile Jungnál szerzett tapasztalat Strasbourgban. Hazaérve a teljes tisztánlátás, hogy minden fűszernövényből, minden gombából és természetesen minden jószág húsából valami nagyszerűt lehet alkotni. Modern alpesi konyha, amelyet már negyedszázada elterjesztettek és megfőztek. Obaueréknek nem volt szégyellnivalójuk véres hurkát vagy sertésorrot az étlapra tenni.
A sajtot a gazdától, a túrót a gazdasszonytól, a vermutot a hegyi legelőről szerezték be. A bárányt Werfenből, nem a Pireneusokból. Csak a halaknál kell néha-néha az Adriáról vagy Bretagne-ból érkező szállítmány. Ahogy a bárány is szívesen vesz körül magát indiai fűszerekkel. A kivétel erősíti a szabályt. Werfenben a vendég úgy kapja az Alpok ízeit a tányérján, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Néhány alpesi gerinccel arrébb Sissy Sonnleitner már több mint húsz éve szolgálta fel saját alpesi konyháját. Átkukucskált a Plöcken-hágón a friuli régióba, felmászott a hegyekre, és hirtelen tökéletes rálátása nyílt arra, ami híressé tette őt. Akkoriban senki nem értett a karni hegyi konyhához úgy, mint ő, és valószínűleg ez ma is így van. Itt is a nemesnek nem tekintett részek felhasználására való törekvés és a helyi sajtok vagy zöldségek ötletes beépítése adja az étel varázsát. Aki még következetesebbre vágyik, zarándokoljon el a gyönyörű Lesach-völgybe Maria Luggau-ba, és egyen levest vagy karintiai tésztát (Kärntner Nudeln) az ősrégi Backwirt fogadóban a kolostor mellett.
Obauerék és Sonnleitner Ausztriában, Marc Veyrat az francia Alpokban. Nagy fekete kalapot húzott, és elment a megève-i hegyekbe gyógynövényeket és mohát gyűjteni. Veyrat volt az egyik első alpesi szakács, aki molekuláris konyhai elemekkel dolgozott, és a zöldség témáját hangsúlyozta. Halakat sütött fahasábokon. Egy darab földet mohával a tányérra helyezett, hogy aláhúzza az étel helyi kötődését. Kizárólag a régió termékeivel főzött. A sajtkocsin csak savoyai termékeket kínált. René Redzepi akkoriban még nem volt téma. Egy síbaleset véget vetett Európa egyik legizgalmasabb séfjének karrierjének. Egyik legfontosabb munkatársa akkoriban: Emmanuel Renaut.
„Számomra nem létezik új alpesi konyha. Amit csinálunk, azt mindig is csináltuk” – mondja Renaut, akit 2012-ben először tüntettek ki 3 Michelin-csillaggal a megève-i Flocons de Sel séfjeként. Amikor az étterem megkapta az elismerést, suttogás futott végig az ágazaton. Három csillag egy ilyennek? Egy étterem, amely más vállalkozásokhoz képest megfizethető árakkal dolgozik, és szinte teljesen lemond a luxustermékekről? 140 euróba kerül a nagy menü a Flocons de Sel-ben. Közötte az év egyik legjobb étele, egy zöldséges mille-feuille a kertből (télen nyilván mást kell keresni), a dió és a vargánya meghatározó ízével, komplex zsenialitással. Ugyanúgy, mint a klasszikus lyoni konyhát idéző étel: csuka-mousse és folyamirák az Annecy-tóból, ahol Renaut a konyhai legenda Marc Veyrat fejlesztési osztályán dolgozott öt évig. Aztán Párizsba ment. „De amikor hegyi pionírként a seregben visszatértem a szülőföldemre, tudtam, hogy itt kell lennie, nem a városban a maga divatjaival és zavaró tényezőivel.” A tenger gyümölcsei Megève-ben tabuk. Renaut ezzel a skandináv konyhát vivő kollégái dogmatikus regionalizmusát követi? Semmi dogma, inkább ízlés. „Az Annecy-tóból származó halak és rákok egyszerűen frissebbek és nagyon jó minőségűek.” Így hagyja magát az ember szívesen meggyőzni a regionális konyháról.
Amikor Markus és Christian Winkler – akkor még a Söll-beli különc éttermükben – kiadták a kunyhószakácskönyvüket, sok olvasó, akinek már az első oldalak után összefutott a nyál a szájában, azt gondolta: Miért nem kapom ezt meg étteremben is? (Ki vall kudarcot szívesen otthon a Schlipfkrapfen, a Schmarren és az almapürés Blattl’n esetében?) Most elérkezett az idő. Költözésük után a zseniális Winkler testvérek radikálisan megváltoztatták konyhai vonalukat, egyértelműen a régiónak adva elsőbbséget. Hogy ezzel egy amúgy is haute cuisine-nel bebetonozott területen új közönséget szólítanak meg, az talán örvendetes hatás. Markus Winkler a konyhai regionális értékekhez való visszatérésben minden, csak nem egy új trendet lát, mivel ez mindig is ott volt: „A Noma-ban csak csúcsra járatták, és főleg olyan termékeket használnak, amelyeket senki nem ismer. Végeredményben a hogyan, tehát a megvalósítás, nemcsak a mi az, ami az éttermet olyan izgalmassá teszi.” Másrészt a származás kérdését nem szabad annyira dogmatikusan szemlélni: „A termékeket gyorsabban lehet beszerezni, tehát semmi nem szól ellene, hogy néha hozzunk valamit a tengertől. Az embereknek azonban észre kell venniük, hol ülnek. Ez sokáig nem így volt: mindenütt volt osztriga, libamáj és minden, amit a Rungis hozott. Az ember nem tudta, hogy most Rómában vagy Oslóban ül-e. De ha Japánba repülök, japánul akarok enni. És ha valaki hozzánk jön Kirchbergbe, ne egyen úgy, mint a Tantrisban. Másolni továbbra is tilos. Ez tesz valakit nagyszerű szakáccsá. Kihozni a régió erősségeit. Ha az osztrákok most elkezdenek mohával díszíteni a tányéron, az újra semmi hiteles dolog nem lesz.”
Az alpesi konyha alapkövei a hegyi legelőgazdálkodás termékei, az erdők vadjai és bogyói, valamint a tavak és folyók halai. Mindezt ötvözik az évszázados tudással arról, hogyan tegyük őket fogyaszthatóvá. Hermann Obwexer, a kelet-tiroli Matrei kisváros Rauter-vendéglőse meséli: „Gombócot akkoriban minden nap ettünk. Ünnepnapokon szalonnás gombóc volt.” Ma a gombóc a Rauternél már nem annyira téma, helyette a hegyi legelőről származó birkahús, vagy az ötéves (!) iseli pisztráng és pénzes pér van terítéken, a folyóban vadon élő, izmos erejű halak, légyhorgászattal fogva, az édesvízi halak szarvasgombái. Az ember elérzékenyülve eszi azt, ami a serpenyőbe vagy lábasba kerülés előtt valódi életet élt. Néha egy szakács kiemeli a terméket az anonimitásból. Johanna Maier a filzmoosi Warmen Mandlingből származó szaiblingot tette „Signature Dish”-sé. A Golling melletti Bluntau-völgyből származó rokonát Andreas Döllerer éttermében tisztelik. Így válik egy hal híressé: hagyd magad egy jó szakáccsal feltenni az étlapra, és hamarosan autogramot akarnak tőled, interjúkat adsz, és a bulvársajtó otthoni riportot kér a szaibling-tavadhoz.
Döllerer „Jeunes Restaurateurs d’Europe” kollégája, Thorsten Probost, az oberlechi Griggeler Stuba-ban egy olyan menüre épít, amelynek összetétele naponta változik, mivel sok alapanyag Lechben csak minimális mennyiségben áll rendelkezésre. Például a Hanseler-tanya disznójának bizonyos részei, a Lechi-tóból származó süllő, vad folyamirák vagy a Montafonból származó nyúl. Probost kedvenc témájáról, a mágikus hegyi gyógynövényekről nem is beszélve. Ezekből pehelykönnyű, szinte filigrán ételeket készít, amelyek bizonyítják, hogy nemcsak a hegyi túrázás, hanem az ottani étkezés is meghosszabbítja életünket. Probost, a Schloss Prielau-beli Wörther egyik legfontosabb séfje, Döllererrel együtt az Alpok fiatal és különösen izgalmas szakácsai közé tartozik. A nem-mindig-elérhetőség az alpesi konyha egyik varázsa.
A nagyszerű Norbert Niederkofler ez év nyara óta lemondott egy sor Signature Dish-ről, amelyek a St. Kassian-beli Hubertust híressé tették. Nincs többé vörös garnélarák Szicíliából és libamáj Franciaországból. Ehelyett borjú- és csirkemájból készít ételt. A környéken kutat halak után, de egyelőre csak szaiblingot talál, ami kihívást jelent számára és a konyhán dolgozók számára. A hegyi vaj és író Niederkofler számára fontos szempont. Olívaolajból már nem lesz olyan gyakran. Zöldségtermelőket kényszerít csúcsteljesítményre. Mit csinál a hosszú dél-tiroli télben? Egy utolsó kora nyári látogatáskor még ő maga sem tudta pontosan. A savanyúság lehet egy téma. A dél-tiroli almából viszont sok mindent ki lehet hozni, ami megmelengeti az evők szívét. És itt nemcsak a Niederkofler-féle Tarte Tatin-ről van szó, ami egy fantasztikus desszert. Niederkofler és filozófiája útmutató lenne Dél-Tirol és a modern, szülőföldhöz kötődő konyha számára. De senki nem kérdezte őt. Úgy főznek, mint mindenhol, a saját kis árpagyöngylevesüket.
Ausztriában eközben senki nem látszik, aki a nemzetközi színpadon dicsőséget hozna az alpesi főzésnek. Aki kimegy a világba, és azt mondja az evőknek: Nézzétek és kóstoljátok, mije van nekünk. Döllerer, Probost, Fankhauser, a Winkler testvérek, Maier és Obauerék – na igen, az ismerős nevek. Mindegyikükről feltételezhető lenne, hogy ott vannak az élen, amikor az alpesi konyha nemzetközi témává válik az utazó gasztro-véleményvezérek és követőik számára.
Miért nem az még? Sok minden hiányzik. A régiókon átívelő elkötelezettség. Talán a bátorság is egy következetes kiálláshoz. Ezenkívül hiányzik a nyilvánosság támogatása. Egy osztrák politikus és annak dicsérete egy avantgárd séfért? Elképzelhetetlen. Az Élelmezésügyi Minisztérium tisztességes pénzt költ honlapokra, de a gasztronómia hazai termékek imázshordozójaként való támogatására kevés marad. Koppenhágában – az állam költségén – tucatszám hordtak be az országba gasztroírókat, és megmutatták nekik, mit főztek Redzepi és társai. El tudunk képzelni hasonló akciót, egy hazai miniszter kezdeményezésére? Nem tudunk.
Zárjuk történetünket egy jó hírrel. Alexander Fankhauser, a szakácsok között az egyik kevés igazán sikeres multitasker, új ötletéről mesél, amellyel télen akarja megnyitni éttermét. Ahogy ő már csak szokott lenni, kitalált egy földhözragadt nevet: Dahoam isst dahoam (Otthon eszünk otthon). A krumplis Blattl’n, sütőben sült máj és a gombóc, amelyek Fankhausernél a hegyen a tiroli konyha idézeteként mindig is megvoltak, egy külön menü hősei és főszereplői lesznek. Ez következetességet sejtet. Fankhauser az „összetéveszthetetlenségről” beszél, és olyan dolgokról, amelyek „csak nálunk lehetnek”. Receptek és hozzávalók a régióból. Ez az egyik, egy magabiztosabb fellépés a másik. „A völgyek sokfélesége, a hegyek jellegzetessége. Ebből csinálunk valamit.” És aztán beszél az emberek tájkép általi kulináris formálásáról, amelyben élnek. A hiteles – „ha ezt magas szinten el lehet érni, nincs jobb.” A konyha, amit elgondolt, sokat követel: „Érteni kell a mesterséget. Egy belsőségekből álló ételt és egy jó mártást nehezebb elkészíteni, mint egy tonhal-carpaccio-t.” Nehéz idők jönnek a kulináris szélhámosokra.
ITT AZ ALPOK ÍZÉT ÉREZNI
Karl és Rudolf Obauer
Mielőtt valami divatba jön, az Obauer testvéreknek többnyire már tíz éve rajta van az étlapon. Klasszikusaik: véres hurkás táskák árpagyöngyös káposztával, sertéscsülök-ragu lóbabbal, pisztrángos rétes.
Obauer, Markt 46, 5450 Werfen,
Tel.: 06468/52 12-0
www.obauer.com
Mielőtt valami divatba jön, az Obauer testvéreknek többnyire már tíz éve rajta van az étlapon. Klasszikusaik: véres hurkás táskák árpagyöngyös káposztával, sertéscsülök-ragu lóbabbal, pisztrángos rétes.
Obauer, Markt 46, 5450 Werfen,
Tel.: 06468/52 12-0
www.obauer.com
Johanna Maier
Purizmusra hajló aromakonyha nőies érintéssel. Klasszikusai: szaibling a Warmen Mandlingből különböző variációkban, filzmoosi bárány és borjú több fogásban, valamint Johanna túrós desszertje.
Johanna Maier & Söhne a Hotel Hubertusban
Am Dorfplatz 1, 5532 Filzmoos,
Tel.: 06453/82 04
www.hotelhubertus.at
Purizmusra hajló aromakonyha nőies érintéssel. Klasszikusai: szaibling a Warmen Mandlingből különböző variációkban, filzmoosi bárány és borjú több fogásban, valamint Johanna túrós desszertje.
Johanna Maier & Söhne a Hotel Hubertusban
Am Dorfplatz 1, 5532 Filzmoos,
Tel.: 06453/82 04
www.hotelhubertus.at
Andreas Döllerer
Regionális termékek, nemzetközileg ápolt technikákkal elkészítve. Klasszikusok: Bluntau-i szaibling, Tauern-bárány gerinc és ossobuco formájában, desszertként alpesi tej és alma.
Döllerer’s Genießerrestaurant, Am Marktplatz 56 5440 Golling,
Tel.: 06244/42 20-0,
www.doellerer.at
Regionális termékek, nemzetközileg ápolt technikákkal elkészítve. Klasszikusok: Bluntau-i szaibling, Tauern-bárány gerinc és ossobuco formájában, desszertként alpesi tej és alma.
Döllerer’s Genießerrestaurant, Am Marktplatz 56 5440 Golling,
Tel.: 06244/42 20-0,
www.doellerer.at
Thorsten Probost
Modernizmusok nélkül, sallangmentesen elkészített, meglepően könnyen emészthető ételek. Klasszikusok: halak és folyamirák a Zugi-tóból, Hanseler-sertés, Juhu-marha tatár formájában párolt hagymával.
Griggeler Stuba a Burg Vital Resortban, Oberlech 568 6764 Lech am Arlberg,
Tel.: 05583/31 40
www.burgvitalresort.com
Modernizmusok nélkül, sallangmentesen elkészített, meglepően könnyen emészthető ételek. Klasszikusok: halak és folyamirák a Zugi-tóból, Hanseler-sertés, Juhu-marha tatár formájában párolt hagymával.
Griggeler Stuba a Burg Vital Resortban, Oberlech 568 6764 Lech am Arlberg,
Tel.: 05583/31 40
www.burgvitalresort.com
Alexander Fankhauser
Részben radikálisan megvalósított regionális receptek, egy igazi mester által elkészítve válnak finomsággá. Klasszikusok: Zillertali sütőben sült máj, Tiroli gombóc tojással és fehér szarvasgombával pirítva.
Alexander a Hotel Lamarkban, Hochfügen 34, 6264 Fügenberg
Tel.: 05280/225,
www.lamark.at
Részben radikálisan megvalósított regionális receptek, egy igazi mester által elkészítve válnak finomsággá. Klasszikusok: Zillertali sütőben sült máj, Tiroli gombóc tojással és fehér szarvasgombával pirítva.
Alexander a Hotel Lamarkban, Hochfügen 34, 6264 Fügenberg
Tel.: 05280/225,
www.lamark.at
Simon Taxacher
Egyelőre még a francia haute cuisine felé hajlik, és éppen az átorientálódás folyamatában van. Regionális kötődésű ételek, amelyek talán hamarosan klasszikusokká válhatnak, éppen kialakulóban vannak.
Rosengarten, Aschauer Straße 46, 6365 Kirchberg in Tirol
Tel.: 05357/42 01,
www.rosengarten-taxacher.com
Egyelőre még a francia haute cuisine felé hajlik, és éppen az átorientálódás folyamatában van. Regionális kötődésű ételek, amelyek talán hamarosan klasszikusokká válhatnak, éppen kialakulóban vannak.
Rosengarten, Aschauer Straße 46, 6365 Kirchberg in Tirol
Tel.: 05357/42 01,
www.rosengarten-taxacher.com
Emmanuel Renaut
Idén óta 3 Michelin-csillaggal kitüntetett tulajdonosa a Flocons de Sel-nek az előkelő hegyi településen.
Flocons de Sel, 1775 Route du Leutaz, 74120 Megève, Franciaország
Tel.: +33/(0)450/21 49 99,
www.floconsdesel.com
Michael Rainer
A konyhai jó dolgok iránt több mint harminc éve elkötelezett szálloda a kelet-tiroli nemzeti park községében, Matrei-ben. Klasszikusok: pisztráng és pénzes pér az Iselből, matrei-i csemegék és télen Ingsante Nigelen.
Rauterstube, Rauterplatz 3, 9971 Matrei in Osttirol,
Tel.: 04875/66 11
www.hotel-rauter.at
Idén óta 3 Michelin-csillaggal kitüntetett tulajdonosa a Flocons de Sel-nek az előkelő hegyi településen.
Flocons de Sel, 1775 Route du Leutaz, 74120 Megève, Franciaország
Tel.: +33/(0)450/21 49 99,
www.floconsdesel.com
Michael Rainer
A konyhai jó dolgok iránt több mint harminc éve elkötelezett szálloda a kelet-tiroli nemzeti park községében, Matrei-ben. Klasszikusok: pisztráng és pénzes pér az Iselből, matrei-i csemegék és télen Ingsante Nigelen.
Rauterstube, Rauterplatz 3, 9971 Matrei in Osttirol,
Tel.: 04875/66 11
www.hotel-rauter.at
Christian és Markus Winkler
A Schwedenkapelle-ben a testvérek tavaly nyár óta a régióra összpontosító alpesi konyhát kínálnak. Klasszikusok: spenótos gombóc Mariastein-ből származó parmezánnal, ropogós malacsült káposztás töltelékkel és sült zöldségekkel.
Schwedenkapelle, Klausenbach 67, 6370 Kitzbühel,
Tel.: 05356/658 70
www.schwedenkapelle.com
A Schwedenkapelle-ben a testvérek tavaly nyár óta a régióra összpontosító alpesi konyhát kínálnak. Klasszikusok: spenótos gombóc Mariastein-ből származó parmezánnal, ropogós malacsült káposztás töltelékkel és sült zöldségekkel.
Schwedenkapelle, Klausenbach 67, 6370 Kitzbühel,
Tel.: 05356/658 70
www.schwedenkapelle.com