A-La-Carte

A világ legjobb hala (2018/4)

A baszkföldi Elkano étterem sikerének receptje: egy nagy rombuszhal, egy faszenes grill és egy „Agua de Lourdes” nevű titokzatos folyadék.


Szöveg: Christian Grünwald Fotó: Christian Grünwald

Getaria kisvárosa a baszk Atlanti-óceán partján fekszik, nem is olyan messze San ­Sebastiántól. Sok ház és a ­templom szürkétől feketéig terjedő árnyalatú, színben átmenet nélkül olvad bele a tengerparti sziklákba. A város fölött intenzív füstös ­szag terjeng. Aki a part menti útról a kis utcák egyikén lefelé indul a kikötő felé, az rájön, honnan ered a szag. A helyet a házak előtt az utcán álló grillek szegélyezik. Úgy tűnik, Baszkföldön elképzelhetetlen az élet grillezés nélkül.

Már több száz évvel ezelőtt is innen látták el élelemmel egész flották tengerészeit. Ma a helyieken kívül ínyencek sokasága keresi fel a helyet, akiket mágnesként vonz a halak jó híre.

A kikötői mólónál, ott, ahol a kis halász­csónakok kikötnek, Aitor Arregui áll. Az Elkano halétterem tulajdonosa arra vár, hogy értesüljön, milyen halakat és tengeri gyümölcsöket hoznak be ma megbízható halászai. Az „őstermelőitől” itt azt jelenti, hogy „a mólóról”. Ami az Elkanóban kapható, az a mindenkori fogástól függ. A halászokkal való jó kapcsolat Arregui számára egzisztenciális kérdés, és már generációk óta fennáll a helyi családok között. A halászok szabják meg az árat. Alkudozás nincs. Csak így juthat hozzá az abszolút legjobb halakhoz. „A bizalom a legfontosabb. Csak ha tudom, honnan származik a halászok fogása, akkor tudom már telefonon felmérni az áru minőségét.” Aitor Arregui szívesen beszél a tenger úgynevezett terroirjáról. Ismeri minden sziklás öblöt, minden rejtett homokpadot. „Egészen közel található a mi Montrachet-nk” – mondja kacsintva. Valójában egyes tengeri zónák itt – akárcsak a szárazföldi területek – a földrajzi fekvés, a talaj és az éghajlat miatt egyediek és egyértelműen ­meghatározhatóak.

Apja, Pedro Arregui körülbelül ötven évvel ezelőtt állított fel etalont éttermével a legkiválóbb halak számára. Senki más nem készített akkoriban olyan mesterien rombuszhalat, homárt, rákot és más halakat a grillen. Az egyszerűséget emelte a legmagasabb művészi szintre.

Fia, Aitor több mint méltó módon viszi tovább a ráhagyott örökséget. Ő is rendelkezik azzal a megértéssel a tenger életritmusa és nyelve iránt, amely ezen a ­baszk partszakaszon jellemző.

Vásárolj jól, és ne tedd tönkre az alapanyagot” – prédikálta már az apja is, aki a hatvanas években tökélyre fejlesztette a nagy rombuszhalak grillezett elkészítését. Az egész hal bőrben való elkészítése akkoriban még nem volt szokásban; felosztották, bő fokhagymával fűszerezték és meglehetősen szárazra sütötték.

Az Elkanóban naponta délelőtt tizenegykor gyújtják be a több grillt. A rombuszhal a közepesen erős parázson sikerül a legjobban. Az Elkanóban a lehető legtisztább kőszenet használják, mert az bocsátja ki a legsemlegesebb aromát. A megtisztított egész rombuszhalat mindkét oldalán enyhén sózzák. Ezután a halat egy kosárszerűen ívelt fémrácsba fogják be. A szerkezetek évtizedek óta használatban vannak, és elsősorban azt akadályozzák meg, hogy a hal közvetlenül érintkezzen a forró grillrudakkal.

Ezek a rácsok, hasonlóan az öntöttvas palacsintasütőkhöz, az olaj és a füstaroma használata miatt átitatódtak, ezért nem ragadnak rá a rombuszhal bőrére, mint ahogy azt a friss fém tenné.

A rombuszhal a bőrében sül, nem pedig a bőrén. Az elv alapvetően egyszerű: minél közelebb sül a hal a parázshoz anélkül, hogy megégne, annál jobb lesz. ­Minden centiméter döntő jelentőségű. A benne lévő zselatin úgy kell bugyborékoljon, mint egy vulkán lávája. Ha a hal túl távol van a forró parázstól, fennáll a veszélye, hogy a saját bőrébe csomagolva inkább párolódik, mint sül. Meg lehet enni így is, de nem lesz olyan kiváló, mint a ­tipikus Elkano-rombuszhal.

Az elrettentő dolog a követők számára: a grilltől, az évszaktól, a fogás idejétől, a mérettől, a frissességtől, a tárolástól és sok más paramétertől függően változik a szükséges grillhőmérséklet, a tűztől való távolság, a szükséges fűszerezés és az elkészítési idő.

A régió halaival fenntartott évtizedes napi kapcsolat hozza meg a döntő érzékenységet. ­Aitor Arregui és csapata a kisujjukban hordozzák a mindenkori éghajlati ­paramétereket, azokat a színről, a szemekről és az általános állapotról ismerik fel. Amikor a tenger melegebb, és a halban nincs annyi zsír, a rombuszhal rövidebb ideig marad a grillen, és esetleg egy kis több folyadékkal kezelik.

A sütési idő tapasztalat kérdése. Az Elkano szakácsainak amúgy sincs szükségük órára. Egy pillantás elég ahhoz, hogy megítéljék a sütés állapotát. Amikor a bőrből apró kis szökőkutak törnek elő, akkor a rombuszhal éppen optimális állapotban van.

A fűszerezéshez a hal grillezés közben megkapja a ház saját csodalevét, az úgynevezett „Agua de Lourdes”-t. Ez olajból, almasziderből, citromléből, egy csipetnyi fokhagymából és ki tudja még miből áll. A pontos recept szigorúan őrzött titok. A keveréket minden este frissen készítik el, amikor a csapat már hazament. A receptet csak Aitor Arregui és édesanyja, Mari Jose, valamint Pablo Vicari, az argentin származású konyhafőnök ismeri. Az „Agua de Lourdes” a sütési folyamat során nedvességről, ugyanakkor fűszerezésről is gondoskodik.

Grillezés után a halat egy tálra teszik, és a szálkákat eltávolítják. Ezután a rombuszhalat ­ismét formába hozzák, és meglocsolják az „Agua de Lourdes”-zal. A kiszivárgott ­zselatinos halhúslé és a fűszerkeverék emulziót képez. Köret? Igen, esetleg egy darab kenyér, hogy a végén tunkoljuk fel ezt a levet.

Ám előtte egy lenyűgöző és ízletes anatómiai bemutató következik a hal témájában. A rombuszhal minden része másképp ízlik, önmagában is élvezet, és az Elkanóban szakértő módon felaprítva, kommentálva tálalják fel az asztalnál. A felső oldalon lévő sötét bőr meglehetősen érdes és köves, míg az alsó fehér bőr nagyon finom és egészen más állagú. Mindkét bőrrész a tulajdonképpeni hófehér filéket rejti. Szaftosak, szilárdak, izmosak, ízgazdagok és lenyűgöző harapnivalóak. A felső oldalon lévő halhús vastagabb, mint az alsó. A hasi részek szerkezete megint kicsit más, nem olyan tömör. A felső hasoldalon lévő hús a belső szervek közelsége miatt kissé keserű is lehet. A rombuszhal talán legizmosabb része a nyak-torok régió: egy nagyon kompakt, nagyon szilárd izom­hús. És ott vannak az uszonyok, amelyek szegélyként veszik körül a rombuszhalat, és átmennek a farokba. Egyes darabok ropogósra sültek, mások a mini húsdarabkák és a körülvevő zselatin egészen sajátos keveréke miatt különösen élvezetes aromaintenzitással bírnak. Az ember szopogatja és rágcsálja a darabokat, amelyek néha olyan kemények, hogy nem lehet az egészet megenni. Ez vonatkozik a fejből származó két pofára is, amelyeket nagy gonddal operálnak ki onnan.

A szemek és – ha van – az ikra is rendelkezésre áll, és csemegeként ünneplik őket. Az ember szopogatja az egyes szálkákat, az ujjak és a száj ragad a létől. Itt a halból és más tengeri élőlényekből minden olyan jó, hogy senkinek sem jutna eszébe a halbelsőségeket eldobni vagy egyáltalán nem megenni. A „Nose to Tail” (orrtól a farokig) koncepció itt az asztalnál teljesen új dimenziót kap.

A legenda szerint Pedro Arregui 1967-ben grillezett először tőkehal-nyakat, és ezzel teljesen megváltoztatta a halfejekkel kapcsolatos gasztronómiai felfogást. Ma már a kopoltyú-pofák, más néven Kokotxas, többe kerülnek, mint a test.

Getaria a Vizcayai-öböl partjának legdélibb pontján fekszik. A zónát olyan ­mikroklíma uralja, amely viszonylag magasabb minimumhőmérsékletben és valamivel kevesebb esőben mutatkozik meg. Vagy más szóval: a Baszkföldön gyakran igencsak rossz idő itt egy kicsit jobb.

A szárazföld kellemes időjárása a tengerre is hatással van, például a két folyó, az Oria és az Urola által. A vízhőmérséklet nyáron átlagosan 20 °C. Ez a frissítően hideg Atlanti-óceánban viszonylag meleg fürdőkádnak számít. ­Legalábbis így látják ezt az olyan halak, mint a szardella, a tonhal és a rombuszhal, amelyeket a meleg víz mágnesesen vonz ívásra. Emellett a tengervíz a két folyóból beáramló édesvíz miatt ­különösen tápanyagban gazdag.

És aztán ott van még egy hosszú, víz alatt fekvő homokpad. A Mutriku és Orio települések előtti 20 kilométeres szakasz az ­ideális biotóp mindenféle tengeri élőlény korai életszakaszai számára. A homokos terület abszolút ellenpontja az e zónában jellemző erős hullámzású sziklás partnak. A tagolt sziklákban a kagylók, rákok, polipok és garnélák ­tökéletes élőhelyre találnak. – Amivel a ­tengeri ökoszisztéma az előre látható tápláléklánc tekintetében tökéletesen zárul.

A Getariából származó halászok mindezt már generációk óta tudják. Ismerik a Mutriku és San Sebastián közötti 40 kilométeres partszakasz minden elképzelhető hatását is, például bizonyos holdállásoknál, vagy ha az időjárás megint megőrül. Nem ritkaság az ilyen időkben.

A part mentén vagy különböző hosszúságú zsinórokkal, klasszikus ­csali a horgon, vagy élő csalival halásznak. Különösen a tonhalszezonban szerepel az utóbbi a programban. A rombuszhalak, nyelvhalak és ördöghalak nagy vonóhálókba kerülnek, a kisebb halak, mint például a tengeri márnák, sárkányhalak és rákfélék a fenék közelében kihelyezett hálókba akadnak bele. A homárokra, rákokra, polipokra és társaikra csalival felszerelt varsák várnak; ugyanúgy, mint a Txangurro-ra, az itt előforduló tüskés tarisznyarákokra. Tél végén és kora tavasszal a legfinomabbak. De csak akkor, ha sziklás terroirból származnak. Homokos aljzatról a húsuk nem teljesen olyan szilárd, és ízviláguk sem annyira kifejező.

A szardellák a telet mélyen a tengerben, a felszín alatt 100–200 méterrel töltik. Tavasszal aztán tápanyagban gazdag területeket keresnek a szaporodáshoz. Útjuk ezután a francia partok mentén a Vizcayai-öböl felé vezet, ahol egyes vízáramlatok már melegebbek. Három hónapon belül az ívást követően a szardellák következő generációjának kell felnőnie. És a halászok is várják a szaporodásra kész halakat, amelyek most erejük teljében vannak.

A Getariából származó halászok sózott, olívaolajban eltett szardellái a legjobbak közé tartoznak, ami ezen a szektorban létezik.

Amikor a szardellák pompásan és potensen úszkálnak itt a tengerben, mágnesesen vonzzák a rombuszhalakat is. Hidegebb tengerrészekből érkeznek a viszonylag melegebb partokra, rengeteg szardellát esznek, hogy így szerezzenek erőt a szaporodáshoz. „A két-három éves korukban májusban és júniusban kifogott nőstények a legjobbak” – tudja Aitor Arregui. A hideg víz teszi a húst kívánatosan szilárddá. Minél melegebb a víz, annál több súlyt, zsírt és ízt veszítenek.

A fogásnál döntő jelentőségű a háló mérete és az időpont is. A hálóban lévő első hal hal meg elsőként, esetleg a tömeg agyonnyomja, míg az utolsóként kifogott halaknak csak nagyon rövid idő telt el a fogás és a kirakodás között. Ezek általában a tökéletes példányok. „És ez a mi árunk” – mondja Aitor Arregui.

Elkano
Herrerieta, 2, E-20808 Getaria,
Tel.: +34/943/14 00 24
www.restauranteelkano.com

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!