Eckart Witzigmann egy kulináris világ vezéregyénisége. Mérföldköveket állított fel, olyan tekintély, akinek véleménye és ítélete generációkon átívelően súllyal bír a gasztronómusok és konyhafőnökök körében.
A született osztrák szakács volt az első a német nyelvterületen, aki megkapta a „sztár” jelzőt. Wolfram Siebeck, a gasztroújságíró, aki megtanította Németországot főzni és élvezni az ételeket, egyszer azt mondta, volt egy korszak Witzigmann előtt és egy korszak Witzigmann után – amivel tulajdonképpen a legfontosabbat már ki is mondta.
Az alábbi szövegrészletek Eckart Witzigmann új, kerek születésnapja alkalmából megjelent, róla és általa írt könyvéből származnak.
Átfogó élet- és életmű-összegzés egy exkluzív, 680 oldalas könyvkiadásban. Ezzel a nagy úttörő és látnok még egyszer hangsúlyozni kívánja, mi volt számára fontos. Fontos. És fontos is marad.
Witzigmann úr, valóban a termék a sztár?
„A termék a sztár – őszintén szólva, ezt a mondatot már hallani sem bírom. Túl gyakran elmondták, túlságosan inflálódott, túlságosan felhígult, más szóval: egyszerűen elkoptatott közhely.”
De vajon emiatt téves ez a mondat? Legalábbis nem volt az akkor, amikor felfedezhettem magamnak a kulinária nagyvilágát.
Természetesen képzéseim és továbbképzéseim idején néhány nagy, igen jó hírű házban dolgozhattam és tanulhattam. És természetesen ezek a helyek mindig keresték a jó ételt és a hozzá tartozó jó alapanyagot – ezzel tartoztak a saját sikerüknek és hírnevüknek.
De ugyanilyen igaz az is, hogy a termékválaszték és a termékminőség Franciaországhoz, Belgiumhoz, Olaszországhoz vagy Spanyolországhoz hasonló országokban egyszerűen teljesen más volt.
Nehéz leírni a fiataloknak, akik ugyan erősen érdeklődnek a jó ételek iránt és ismerik a mai globalizált világot annak minden beszerzési lehetőségével, mekkora kultúrsokk ért akkor, amikor először léphettem be nagy mesterem, Paul Haeberlin konyhájába.
Miért voltak a Haeberlinék ilyen szemfelnyitó élmény számomra? Úgy értem, nem a semmiből jöttem, a legtöbb terméket ismertem, és már dolgoztam is velük. Amit nem ismertem, az a kínálat sokszínűsége és annak minősége volt. Konkrétan említhetem: rombuszhal, fésűkagyló még a héjában, napi friss, élő breton homár bőséggel, az Ill folyóból a frissen fogott angolna, pisztráng, compó, egy asztallal arrébb a bresse-i galambok, fácánok, fürjek, szalonkák, mezei nyulak, őzgerinc. A szarvasgombáról nem is beszélve. Semmi forgács, azokat egészben sütötték meg, és úgy tálalták fel, mint 'Truffe sous la cendre' (hamuban sült szarvasgomba). És még egy dolog hozzájött: ha Monsieur Paul, mondjuk, rendelt 60 galambot a szállítójától, akkor nemcsak 60 elsőosztályú minőségű galambot kapott, hanem 60 olyan bresse-i galambot, amelyek mind egyforma súlyúak voltak. Pontosan tudván, hogy az összes galambot csak akkor lehet tökéletes sütési fokon kihúzni a sütőből, ha mindegyik egyforma nehéz.”
Miért bírnak a Nouvelle Cuisine vívmányai több mint fél évszázaddal később is ilyen alapvető jelentőséggel?
„A válasz egy háromlépcsős folyamatban rejlik. Először: a könnyebb, emészthetőbb, termékközpontú Nouvelle Cuisine csak kitűnő alapanyaggal volt és maradt lehetséges. Másodszor: ez a kiváló alapanyag csak akkor lehetséges, ha nemcsak tisztelettel dolgozzák fel, hanem tisztelettel is tenyésztik és aratják. Aki nem hajlandó a hús, hal és zöldség számára a legjobb tenyésztési, vágási és betakarítási feltételeket garantálni, az soha nem fog olyan terméket kapni, amely megfelel a modern csúcsgasztronómia elvárásainak. Még fontosabb: nem a termék a sztár, hanem a termelője. A minőségről való tudása, a szenvedélye és elhivatottsága, a mélységhez és komolysághoz való ragaszkodása az elengedhetetlen trambulin, amelyről a Nouvelle Cuisine szakácsai az ugrásaikat megtehették. Amivel harmadszor is félreérthetetlenül világossá válik: a Nouvelle Cuisine különösen, ahogy a mai fine dining általában, már korán megértett valamit, ami ma lassan, de biztosan általános vélekedéssé szilárdul: az igazi, komolyan vehető étkezési élvezet csak a természettel és az élőlénnyel összhangban lehetséges.”
Már negyven éve próbáltam a regionális termékeket és azok termelőit aktiválni. Számomra mind a mai napig hihetetlen kiváltság egy szakács számára, ha személyesen ismeri a beszállítóit – és ők is őt, pontosan tudva, mit akar, mi fontos neki, miről is szól egy átlagon felüli termék. Ami aztán következményként azt is jelenti, hogy az ember a terméket teljességében kezeli, és nem mindig csak a szó szoros értelmében vett filéket vágja ki belőle. A erre adott reakciók a Tantris- és Aubergine-korszakomban túlságosan gyakran voltak hajmeresztők. 'Mit keres egy borjúfősali langyos gyökérzöldségeken egy háromcsillagos étteremben?' – kérdezték sokan a vendégek és kritikusok közül, komolyan aggódva a mentális állapotomért. Nose to tail (orrtól farokig), a jelen pillanat parancsa? Inkább nem, az én időmben, a tanulóévektől egészen a Tantrisig és még kifejezettebben az Aubergine-ben semmi mást nem csináltunk.
Mit is jelent a nose to tail? Ily módon húst fogyasztani sokkal kreatívabb, komplexebb és autentikusabb. Ráadásul így egészen automatikusan korlátozza az ember a saját húsfogyasztását. Mert aki így főz, az sokkal tisztább képet kap arról, hogy egy állat bizony nem kizárólag filéből áll. Szerencsére, mondhatnánk. Mindegy, hogy marha, sertés vagy vadhús, a gyakran alábecsült részek, mint a szegy, farok, láb, nyelv, belsőségek, mint a máj, agyvelő, szív vagy vese, bizony egy szinten állnak a filével. Csak helyesen kell bánni velük.
Amíg mi, emberek nem vagyunk széles körben hajlandóak az élelmiszerekre annyit költeni a meglévő pénzünkből, hogy a szó hangsúlya az 'életen' és ne az 'eszközön' (a cél érdekében) legyen, addig nem csodálkozhatunk azon, hogy egy ipari üzemben naponta 50 000 sertést vágnak ki bérmunkások.
Tudom, mit jelent minden eurót kétszer is megfordítani. Én magam is abból jövök, amit olyan kedvesen 'egyszerű körülményeknek' szoktak nevezni. És ugyanakkor hálás vagyok az édesanyámnak mind a mai napig, ha visszagondolok arra, hogyan főzött nekünk. Olyan sok finomság volt ott a húson és halon túl. Akkor tanultam meg azt, amit ma is hangsúlyozok és magam is élek: számomra az élvezet az említett friss, ropogósra sült kenyérdarabbal, frissen készült házi vajjal, finomra vágott friss snidlinggel kezdődik. Egy fajnak megfelelően tartott csirke, frissen és nem mélyhűtött állapotban, nem kerül egy vagyonba, és kezdete lehet egy nagy élvezetnek.
Segít nekem ebben a felismerésben a politika? A szépen csengő, üres ígéreteken túl? Hát, biztosan nem. Ehelyett ők teremtik meg a keretfeltételeket a sok visszaéléshez. A politika számára az olcsó élelmiszer fontosabbnak tűnik, mint az étkezési élvezet.
A termék a sztár? Higgyék el, ez a mondat sosem volt olyan fontos, mint ma.”
Tipikus Witzigmann: Ételek, amelyek megmaradnak
„Ha valaki ma megkérne, nevezzek meg néhány példaértékű ételt, amelyeken a főzési stílusom programozottan felismerhető, akkor nagyon gyorsan a homárt nevezném meg articsókával, lóbabbal, paradicsommal és bazsalikommal, olívaolajjal összeturmixolva. Természetes. Minden friss, teljes koncentráció a tökéletes sütési fokra. Itt látszik, hogy Vergénél tanulhattam, minden mediterrán, könnyen emészthető, savas karakterű.”
Az is biztos, hogy inkább főzök, mintsem a stílusomról beszéljek. Beszéljenek helyettem az egyes ételek. A csukauszonyt mustáros vajjal és kapribogyóval 'pars pro toto'-nak (egész helyett résznek) vehetnénk, egy tipikus Witzigmann: purista, termékközpontú, legjobb minőségű. Egy kevés mustáros vaj és kapribogyó, nem felejtve a krumpliszeleteket, amelyeket a csukauszony alá helyeztem, hogy ott hasonló sültségi fok uralkodjon, mint a fő résznél.
Én ma már nem kombinálnám a borjúmirigyet és a homárt két különböző szósszal és cikóriával, bár a borjúmirigy és a homár még mindig izgalmas kombináció. De ma mindkettőt, szezontól függően, talán spárgával vagy friss kucsmagombával, esetleg fekete szarvasgombával és feketegyökérrel modernebb módon rendezném el.
Egy másik tipikus Witzigmann-étel a lencseleves fürjjel, egy igazi, kiütéses étel. A lencse mindig is érdekelt, már csak azért is, mert a szegények eledele volt. Mindig vonzott, hogy éppen a feltehetően egyszerű élelmiszereket új színpadra állítsam. És mennyire megvetett volt a lencse a háború után. Majdnem olyan szélsőségesen, mint a cékla. Ami mára szerencsére elmúlt.
Ha ma az Aubergine-konyhámban állnék, és mindenáron egy klasszikust akarnék létrehozni, egy tipikus Witzigmannt, megpróbálnám a fenntarthatóság fogalmát erősen előtérbe helyezni. Maradnék a borjúnál, tehát egy tejborjúkarajnál. Ezt megtölteném vargányagombás keverékkel, tehát a karajnak egy magot adnék, de 'körülötte' valami olyat csinálnék vese, mirigy, agyvelő és máj felhasználásával. A vesét zsírban sütve, a mirigyet szarvasgombával megtűzdelve. Ilyen irányba rendeznék el valami szépet.”
A főzés egy kontinuum
„Tudom jól, ha a fiatalok ma ránéznek az ételeimre, sokan azt mondanák, ez már elavult, sok minden ódinak tűnik. De ezzel jól együtt tudok élni, mert a történelem már csak ilyen. Minden mozgásban van, minden fejlődik, az élet transzformáció, még egyszer: a főzés egy kontinuum. Természetesen igazuk van, ahogy az is éppen olyan igaz, hogy a konyhám annak idején tiszta avantgárd volt. Erről persze órákig lehet vitatkozni, csak egy dolog cáfolhatatlan mindenben: a koncentráció a termékre – ez ma aktuálisabb és trendibb, mint valaha. Ez a felismerés évtizedes, és ma már minden ambiciózus szakács hangsúlyozza – a végtelenségig. Ez a mondat az abszolút hitvallás. Ez az és marad az élvezetes főzés alapfeltétele. És még egyszer, nem fáradok bele a hangsúlyozásába, a termék fontossága mellé időközben a termelő fontossága is társult. Aki itt azt veti a szememre, hogy ismétlem magam, annak csak annyit mondok: hát persze – mert ezt nem lehet elégszer elmondani. Teljesen mindegy, hogy engem és a munkásságomat elavultnak vagy aktuálisnak minősítenek-e, amíg a kiváló alapanyagról alkotott víziómat cáfolhatatlan, időtlen örökségként fogják fel.”
A karrier
Eckart Witzigmann 1941. július 4-én született Hohenemsben. Iskola és tanoncévek a bad gasteini Hotel Straubingerben, utána különböző állomások európai nagy szállodákban. Döntőek voltak a Franciaországban töltött évek. Az illhaeuserni Auberge de l’Ill, a Haeberlin fivéreké, a Nouvelle Cuisine egyik kulcshelyszíne volt, további tanulmányokat folytatott olyan pápáknál, mint Paul Bocuse, Paul Simon, Roger Vergé és a Troisgros fivérek. Közben elkötelezettségek Stockholmban (Operakällaren), Londonban (Café Royal), Brüsszelben (Villa Lorraine), Washington, D.C.-ben (Jockey Club). 1971-től 1978-ig főzött a müncheni Tantrisben, ahonnan egész Németországot elképzelhetetlen magasságokba emelte, utána Witzigmann megnyitotta saját éttermét, a legendás Aubergine-t. A következmény számtalan kitüntetés, csúcsminősítés, érdemrend, valamint a „század szakácsa” cím elnyerése volt – ez egy olyan cím, amelyet rajta kívül csak Joël Robuchon, Frédy Girardet és Paul Bocuse kapott meg.
Az 1990-es évek végén Witzigmann éttermeket és szállodákat fejlesztett Mallorcán, és a Palazzóval megteremtette a nagy tükörsátrakban zajló főzőshow-k sablonját.
Ezt követte a merész és sikeres vendégszakács-koncepció megalapozása a salzburgi Hangar-7-ben található Ikarus számára. A 2004-ben életre hívott Eckart-díjjal Eckart Witzigmann maga is tiszteletbeli díjakat adományoz konyhafőnököknek, termelőknek és kulináris érdemeket szerzett személyiségeknek szerte a világon.
Az életműről szóló könyv
Eckart Witzigmann 80. születésnapja alkalmából átfogó élet- és életmű-összegzése exkluzív könyvkiadásban jelenik meg: egy 680 oldalas Magnum Opus, két kötetre osztva. Ebben a séf áttekinti a valóban lényeges dolgokat, és bemutatja leghíresebb klasszikusait. Csupa olyan étel és recept, amellyel kulináris történelmet írtak. És csupa olyan étel, amelyet időközben maguk is híressé vált tanítványai, mint Johann Lafer, Norbert Niederkofler, Alfons Schuhbeck vagy Joachim Gradwohl, ebben a könyvben először újraértelmeznek. – Egy exkluzív ív, amely ötven év kulináris történelmét fogja át. Útitársak és tanítványok számolnak be találkozásaikról és élményeikről, és a „Chef of Kings and Gods” (Királyok és istenek séfje), ahogy a New York Times nevezte, megnyitja privát fotóarchívumát a képanyaghoz. A szövegeket Christoph Schulte írta, a képeket Helge Kirchberger készítette.

Pantauro kiadó
155 €