A-La-Carte

A határátlépő (2019/3)

A francia Riviérán található Mirazur étteremben a tengeri élőlények éppúgy megtalálhatók a tányéron, mint az erdő kincsei a hátországból, és nem utolsósorban a saját kertből származó zöldségek. Egy nap Mauro Colagreco társaságában, útban a rockos tyúkok, burgonyaminiatűrök és panoráma-citrusfélék felé.


„Itt régen be lehetett kapni egy falatot, levelet feladni, pénzt váltani...”, mondja Mauro Colagreco a volán mögött, éttermére mutatva, röviddel azután, hogy az autó elhagyta a Mirazur parkolóját az olasz határ irányába. Akkoriban még nem volt Caffè Latte elvitelre. Ami ma a többszintes Mirazur – amelyet az idei évben a The World’s 50 Best lista a világ legjobb éttermének választott –, egykor egy egyszerű határ menti kocsma volt. Menton a francia Riviéra utolsó települése, Olaszország csak néhány száz méterre van. Egy maroknyi rendőr, különös, hagyományos kalapokban, jelzi a határt. Mauro Colagreco, az Argentínából származó Mirazur-főnök mottójává a „határmenti étterem határok nélkül” gondolatot tette. Ezzel utal az két ország találkozására, de saját bevándorlói múltjára, multikulturális csapatára és távoli országok, például Japán konyhaművészeti hatásaira is.

Amikor Mauro Colagreco megszólal, sosem lehet biztosan tudni, éppen milyen nyelven áradnak belőle a mondatok. Könnyedén váltogatja anyanyelvét, a spanyolt, a franciát, az angolt és az olaszt, attól függően, kivel beszél – legyen szó kisfiáról, Valentinről, brazíliai származású feleségéről, Juliáról, messziről érkezett vendégekről, angol sommelier-jéről, francia sajtkészítőkről vagy egy olasz méhészről.

A ventimigliai termelői piac meglátogatása az olasz Riviera dei Fiorin – amely Mentonból egy kanyargós úton rövid idő alatt elérhető – Colagreco számára a szombati alapprogram része (ha a világ első számú éttermének munkája és az azzal járó új küldetések mellett a jövőben egyáltalán marad erre idő). Az alapprogramhoz tartozik a szabad parkolóhelyre való várakozás is; még egy olyan helyi hírességnek is, mint ő, be kell állnia az autók sorába. Elég idő ahhoz, hogy röviden összefoglalja pályafutását, tekintete az anyósülésen ülő újságíró és a ventimigliai óvárosi parkoló történései között vándorol. 2001 elején érkezett Argentínából Franciaországba, „alig egy évvel Argentína végleges összeomlása előtt”, hogy az alapoktól megtanulja a klasszikus francia konyhát – azzal a tervvel, hogy három év múlva visszatér és Argentínában nyit újra egy éttermet. „De...”, mondja elnyújtva Colagreco, és egy pont-pont-pontot hagy a levegőben, mielőtt elnevetné magát. Párizsban először Bernard Loiseau-nál főzött, akinek a sorsa később a Lecsó (Ratatouille) című rajzfilm inspirációja lett. Colagreco tudott Loiseau súlyos depressziójáról; azt azonban, hogy mestere 2003-ban öngyilkos lesz, miután a Gault & Millau két ponttal visszasorolta három szakács sapkára, és a Le Figaro újság híresztelte, hogy a Michelin-kalauz is leértékeli a háromcsillagos séfet, nem lehetett előre látni. „Egyszerűen megölte magát egy normális munkanap után”, mesélte Colagreco. „Csak a főzésért élt. És már korábban is mondta, hogy megöli magát, ha elveszítené a harmadik csillagát. Énképében egy ponton már csak egy közszereplő volt. Aki talán nagyobbra nőtt, mint az mögötte lévő ember.” Loiseau öngyilkossága nehéz falat volt az argentin tanítvány számára. „Ő volt az, aki megnyitotta előttem a haute cuisine világát.” Ellenőrző pillantás a parkolóra: a sorompó előtt még mindig nincs mozgás. „Egy hónappal Loiseau halála után mentem Alain Passardhoz az Arpège-be.” Az ezen a zöldségekre szakosodott párizsi éttermen alapuló stilisztikai hatások még ma is tisztán felismerhetőek a Mirazur konyhájában. „Az Arpège-ből való távozásom után Alain Passard négy évig nem szólt hozzám, nem reagált egyetlen hívásomra sem, semmire. Amikor meg akartam látogatni, az orrom előtt csapta be az ajtót.” Barátok kitartó közvetítése kellett ahhoz, hogy a különc mestert elhozzák a Mirazurba. Amire Colagreco büszke: „Ez volt az első alkalom, hogy Passard meglátogatott egy egykori tanítványt annak éttermében.”

Az Arpège-ben töltött idő után, mielőtt 2006-ban megnyitotta volna a Mirazurt, néhány hónapot Alain Ducasse Plaza Athénée-jében töltött, szintén Párizsban. „Hú, az kemény volt. Pont az az időszak volt, amikor az egyik konyhafőnök váltotta a másikat, de nekünk természetesen meg kellett tartanunk a három csillagot. Ducasse néha ott volt, de sosem főzött. Reggel fél hétkor kezdtem és hajnali fél kettőkor végeztem.” Hogy mit tanult ott? „Elviselni a nyomást és a tökéletességet. Egy fogáshoz a kaviárszemeket egyenként, csipesszel kellett gyöngysorszerűen elrendeznünk” – Colagreco arckifejezése mindent elmond. Végre felszabadult egy parkolóhely.

A konvencionális árukat kínáló csarnokrészt a szakács figyelmen kívül hagyja, céltudatosan a bizalmi termelői asztalok felé veszi az irányt. Itt egy erőteljes ölelés, néhány baráti vállveregetéssel fűszerezve, ott egy ökölpacsi, amott egy megrendült arc, amikor megtudja, hogy egy termelő fia újra rosszabbul van. A kereskedőkkel kivétel nélkül olaszul beszél. „Mi a francia oldalon mindannyian beszélünk olaszul, de alighogy átlépi az ember a határt, senki sem beszél franciául.” Az egyik standnál kacsatojást tölt egy vödörbe, és megkéri a kereskedőt, hogy őrizze meg az asztal alatt; visszaúton veszi majd át. A zsenge póréhagyma ugyanúgy vékony műanyag zacskókba kerül, mint a keserű saláta. Egy gazdának büszkén mutatja mobilján egy elképesztően nagy cékla fényképét. Ezek a kolosszusok, amelyek a földben töltött évek után két-három kilósak, a Mirazur konyhakertjéből származnak, és egy signature dish részei: sóban sütik, vékonyra szeletelik, házi tejszínnel és tokhal-kaviárral díszítik. A céklás chiffont már áfonyával is kombinálták, vagy aranyrépa esetén fésűkagylóval és sáfránymártással. A mézes standnál Colagreco érzelmes lesz, gesztusokban gazdag áradozásba kezd: ennél jobb mézet, mint ami a hátországból származik, sehol sem lehet kapni. Kér egyet – azt az egy üveget –, személyesen adja át a fából készült eldobható kóstolókanalat, és várja a megfelelő reakciót. Tényleg, wow. Gyors kör a halas részlegen, itt is ismerik, bár a Mirazurba szánt árut nagyrészt két megbízható halásztól szerzi be. „Néhány éve Mentonnak még hét halásza volt, ma már csak kettő. Azt vesszük, amit kapunk. Nem minden vendég kap azonos halat egy este, ez legtöbbször nem is jönne ki.” Egy gyors kávé a vásárcsarnok melletti kávézóban, majd visszaindul – csak a kacsatojást ne felejtse el! A legrövidebb út nem teljesen járható, Colagrecót az első körhöz hasonlóan itt is megállítják egy-egy közös szelfi reményében. Ismerik a Masterchef Italia-ban való szereplései miatt is – „nem ez az a szakács...?” A csarnok előtt is újra le kell fotóztatnia magát. Hirtelen észreveszi a kezében lévő műanyag zacskókat, pillantása szkeptikus: lehet, hogy nem mutat túl jól, de most ez van. És a tekintete újra a mobilkamera felé fordul.

A Julia Colagrecóval elköltött ebéd után, még Ventimigliában, a konyhafőnök elvezeti az étterem mögötti sikátorban található kertjéhez. A Mirazur ma farm-to-table étteremként ismert. Egy nagy területen, műemlékvédelem alatt álló villaromok és kőmedencék maradványai között – amely egykor Belgium királyának, Albertnek a nyári rezidenciája volt – Colagreco unokaöccse, Nahuel di Gregorio számos zöldségfajtát ültet az étterem számára. Némelyik közvetlenül a régi medencékben nő, mások a napsütötte kőfalakhoz simulnak. Egy masszív sziklafal, amely Menton különleges mikroklímáját teszi lehetővé, úgyszólván a tenger és a hátország közé ékelve tartja a kertet. Itt nemcsak borsóindák nőnek, amelyek között Colagreco kisfia rohangál, és tele tömi a száját zsenge hüvelyekkel – „őrült a borsóért!” –, hanem színes paradicsomok, mustárlevelek, karalábé, sárga málna is... Az epreket a szomszédnak szánt, tudatosan ültetett hagymák védik a kártevőktől, a hagyma zöldjét pedig a kertész csomókba kötötte, hogy serkentse a föld alatti növekedést. „És most a csirkékhez”, adja ki az ukázt Mauro Colagreco (közvetlenül a konyhából érkezett a kertbe, még fehér szakácskabátját viseli). A kifutóban felemel egy feltűnő tollazatú tyúkot, popos frizurával. „Ez Tina Turner.” Tina Turner teljesen nyugodtan ül az argentin férfi széles kezeiben. Valószínűleg már a tyúknak is ismerősen cseng a szakács neve, de ő megkíméli a szelfizési vágyától. A kertből származó tojásokat a konyhában többek között desszertekhez használják fel: „Elvileg már nem lenne szabad, új szabályozások vannak, de nem érdekel.”

Ezzel a kerttel, amelyből csaknem olyan csodálatos kilátás nyílik a tengerre, mint a Mirazur étterméből, az önellátás messze nem ér véget. Az út túloldalán lévő kerítés mögött füge és burgonya nő. A burgonya némi ismertségre tett szert: márvány nagyságú állapotban szüretelik, olyan formátumban, amilyenben sehol máshol nem kapható. „Early potatoes of the garden”-nek hívják az apró golyókat az étlapon. Ezeket, kifejezetten haraphatóan főzve, vagy citrusillatú tejszínes mártással, tápiókával és vadpisztrángkaviárral, vagy finomra vágott tőkehal-úszóhólyaggal és széttépkedett lila metélőhagyma-virágokkal, esetleg a rombuszhal „szakállával” (a filé külső, gyakran mellőzött részével), vagy zöldbabbal és sarkantyúvirág-krémmel kombinálják.

A Mirazurban csak idén felszolgált ételek listája őrülten hosszú. Colagreco saját bevallása szerint két napig nem főzi ugyanazt a menüt, hanem az aktuális fogás, a betakarítás és a piaci helyzet függvényében cselekszik. Néha tényleg mikro-mennyiségben, például vadgombák, belsőségek vagy saját kertből származó articsókaszívek esetén, az utóbbit szívesen szolgálják fel szardellásan fűszeres Bagna-cauda-mártással. A szakács ezt a munkamódot egyrészt kockázatként éli meg: „Gyakran kell kitalálnunk valamit anélkül, hogy igazán begyakorolhatnánk.” De ez tartja őt és csapatát mozgásban, ez inspirálja őket. Megtörténhet, hogy a sommelier egy pohár bort tesz az asztalra, a tervek szerint következő fogásra készülve, de nem sokkal később egy új pohárral tér vissza: „A főnök azt mondta, hogy a kucsmagomba, ami még maradt, mégsem elég jó.”

A Mirazur ételei természetesen gyakran – ami mindent egyszerűbbé tesz – az építőkocka-elv szerint készülnek: a Bagna-cauda-mártás például nemcsak a kertből származó kevés drága articsókához jár, hanem egyfajta tésztához is, amelyet tintahaltörzsből vágnak. „Julia Colagreco nem is szereti a tintahal állagát. Ez inspirálta a főnököt arra, hogy tészta formájában tálalja.” A tenger és a hátország beszállítói gyakran felkerülnek a Mirazur naponta változó és mindig több nyelven elérhető étlapjaira: „Mrs. Michelle juhai”, áll ott például, „Giuseppe barátunk által fogott garnélarák” vagy „Anne-Marie Curti tejesbáránya”.

Az étterem közelében lévő két kert mellett egy citruskert is rendelkezésükre áll, amelyhez Menton városa biztosít hozzáférést a Mirazur-csapatnak. A birtok szintén magasan a tenger felett fekszik. Colagreco áll, nézelődik, mutat, elégedetten mosolyog. És bebújik egy fa alá, amelyen – május van – még néhány utolsó gyümölcs lóg, hogy leszakítson egyet. „Orange cadenera”, véli. Nem igaz, derül ki később, túl nagy hozzá. Meg akarja mutatni a magasabban fekvő ligeteket is, állítólag onnan még jobb a kilátás a tengerre. Egy méhtámadás hirtelen véget vet a kirándulásnak. „Fuss!”, kiáltja felriadva Colagreco, vadul hadonászva, sötét haját kócolva. Az autónál azt mondja: „Egyenesen a hajam alatt csípett meg az egyik!” Ez igazán nem tudja megrendíteni. A házőrző kutyák által védett citruskert meglátogatása elméleti oktatással folytatódik. Az ott jelenleg képviselt fajták listája, amelyet házon belül „Récapitulatif agrumes”-ként tárolnak, pontosan hetvenegy tételből áll: Cléopâtre mandarin, Tahiti lime, Buckeye narancs, Royal pomelo... Márciusban a Mirazur olyan menüket szolgál fel, amelyekben minden fogásban egy adott citrusféle játszik főszerepet, meséli Colagreco. „Mindent felhasználunk. Héját, gyümölcshúsát, levét, leveleit, virágait.” A sertéshasat vérnarancsal párolják, kumkvatok kísérik a skorpióhalat és a fekete fokhagymás rouille-t, yuzu-szósz teszi légiesebbé a borjúmirigyből, karfiolból és szívkagylóból álló, amúgy meglehetősen nehéz ételeket. És az a citrusféle, amely néha a már említett burgonyafogás része lehet, a sudachi, egy kicsi, zöld japán fajta.

Újra be kell ülni az autóba: Colagrecónak ma még el kell mennie a Sospel városka melletti sajtkészítőihez, a Mercantour Nemzeti Park szélén. „Sajnos hamarosan nyugdíjba vonulnak. Szörnyű.” Amilyen gyakran csak tudja, személyesen megy el a sajtokért, és köszön a teheneknek. Praktikus, hogy legújabb szerzeménye, egy kiterjedt, dombos terület pontosan az úton fekszik. Colagreco tehát kisautójával a kanyargós utakon felfelé hajt, nem mindig tartva be a sávját, és arról mesél, mennyire fontos számára a hátország. „Aki a Mirazurba vagy általánosságban a Côte d’Azurra érkezik, mindig azt hiszi, itt minden csak a tengerről szól. Pedig ugyanúgy megvannak a hegyeink is. Vaddal, gombával, gyógynövényekkel, erdei bogyókkal, tejtermékekkel.” Hirtelen lekanyarodik, magas fűben parkol egy düledező kerítés előtt. „Indulás!” Új birtokán csomós olajfák nőnek, amelyekből hamarosan saját olajat szeretne sajtolni – „technikailag már gyakoroltunk azokkal az öreg olívabogyókkal, amik még rajta voltak, amikor megvettem ezt a földet” –, számos gyógynövény, mint a cickafark, gyümölcsfák és mogyoróbokrok. „A gyakornok szakácsainkat ide küldjük foraging-gyakorlatra”, mondja Colagreco és nevet. „Aki nálam kezdi, annak egyből ki kell mennie az erdőbe, és most már ezekre a rétekre is.” Ami a világ jelenlegi első számú séfjének a fejében jár: a Mirazur nemcsak egy farm-to-table étterem szeretne lenni, hanem egy egész régiót leképezni.

Mirazur
30 Avenue Aristide Briand
06500 Menton, Franciaország
Tel.: +33/4/92 41 86 86
www.mirazur.fr

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!