A kemény király
Florian Holzer és Luzia Ellert írása
Fabio Picci, szakácsfilozófus és a firenzei „Il Cibreo” nevű kulináris összművészeti alkotás tulajdonosa mesélni kezd: Történt egyszer, hogy egy anya a gyermekével betért hozzá az étterembe, egy amerikai hölgy. A gyerek pedig csak ordított, megállás nélkül, esély sem volt a megnyugtatására, ami már mindenki idegeire ment. Ezért a bölcs Fabio félrevonta a fiatal nőt, és megkérte, mutassa meg, mivel próbálja etetni a gyereket – egy semleges, fűszerezetlen, lehangoló pép volt, Fabio Picci pedig százszázalékosan át tudta érezni a kisgyermek szenvedését. Ezért hát bevitte a bébiételt a konyhába, reszelt rá egy kis parmezánt, öntött hozzá egy kis olívaolajat, megkeverte, és azt mondta az anyának, próbálkozzon most újra. A kétségbeesett gyerek szájába tolt egy kanállal, és láss csodát: felragyogott az arca, és cseppet sem hagyott meg a varázslatos pépből – egy csoda!
Mesehangzásúnak tűnik, amit Picci az NZZ-Format kollégáinak adott interjújában mesél, ám bizonyítható, ha megvizsgáljuk a távol-keleti „umami”-kutatás legfrissebb eredményeit. Ez az ötödik ízérzékelés feltárása, amely a gazdagságot és az ízintenzitást képviseli: a parmezán 100 grammonként 1200 mg glutaminsavat tartalmaz, és többek között ez az aminosav felelős az ízélményért. A szárított gombák, algák és szójaszósz (100 grammonként 1000 mg glutaminsav) mellett a parmezán így a természetes ízfokozók abszolút csúcstartója, ha pedig még olyan szintén erősen „umami”-t kiváltó anyagokkal is kombinálják, mint a balzsamecet vagy a szárított paradicsom, akkor az ízek tekintetében úgymond elszabadul a pokol.
Ám bizonyára nem ez az egyetlen oka annak, hogy a parmezánt a „sajtok királyának” tartják, és hogy az emmentáli vagy a normandiai Camembert falucska környékéről származó kollégái mellett világszerte páratlan ismertségnek örvend. Győzedelmes útját a praktikus kezelhetőségén, szép formáján és nem tolakodó illatán túl nem utolsósorban annak köszönheti, hogy kötelező hozzávalója a paradicsomos spagettinek, illetve a „bolognai” szósznak, tehát tulajdonképpen szinte minden tésztaételhez nélkülözhetetlen, ami már önmagában is óriási előnynek tekinthető. Az pedig, hogy a különféle, kétes minőségű pizzériákban és olasz éttermekben való tálalásának módja – mindenki ismeri azokat a kissé zsíros, krómozott fémfedelű üvegedényeket, amelyekben az a legjobb esetben is különös szagú, világossárga szappanpor van – nem tudott ártani a hírnevének, annál figyelemreméltóbb.
A parmezán és közeli rokonainak eredete a Pó-síkság, ismertebb nevén „Padana”, azon belül is Parma városa, amelyről a kemény sajt a nevét is kapta. A parmezánra vonatkozó korai történelmi bizonyítékokat például Giovanni Boccaccio költő és filozófus szolgáltatta, aki már a 14. században a „Dekameronban” a tészták tálalásához használt reszelt parmezánról ír. A hozzá nagyon hasonló Grana vagy Piacentino sajtoktól való elhatárolódás aztán az évszázadok során történt meg, a 19. és 20. század között Olaszországban inkább a „Reggiano” elnevezés volt ismert, amelyet a második fontos származási régiójáról, Reggio nell’Emiliáról vezettek le, végül 1951-ben hivatalossá vált a „Parmigiano Reggiano” megnevezés, amely a konzorcium komoly ellenőrzéseinek köszönhetően továbbra is a legjobb hírnévnek örvend. A szabályok pedig szigorúak: Parmigiano Reggiano csak az lehet, ami Emilia-Romagna és Lombardia tartományok tejéből készült; a teheneket csak friss fűvel vagy szénával szabad etetni, a szilázs (erjesztett takarmány) az igazi parmezánnál tabu; a Parmigiano Reggiano fölözött tejből készült sajt – ez ritka, és történelmi okai vannak: egyrészt így a tejet kétszeresen lehetett hasznosítani, és vajat is lehetett nyerni belőle, másrészt ez a „zsírtalanítás” tette a sajtot sokkal tartósabbá és főleg szállíthatóbbá. Keményebb, stabilabb és kevésbé érzékeny lett a fertőzésekre. A Parmigiano Reggiano esetében ez a fölözés azonban csak „természetes” módon történhet, ami azt jelenti, hogy csak azt (és kézzel) merítik le, ami magától feljön a felszínre. Ezenkívül a parmezánban tilos a tartósítószerek használata, és a minimális érlelési idő egy év, de négy évig is érlelhető. Ezen szabályrendszer betartását pecséttel („Parmigiano Reggiano Consorzio Tutela”) és a kéregbe nyomott bélyegzővel (Parmigiano Reggiano) igazolják, ezért a parmezánt mindig úgy kell vágni, illetve hasítani, hogy egy darab kéreg mintegy személyi igazolványként rajta maradjon.
A rokon Grana bár nem kevésbé idős, mint a Reggiano – Pantaleone di Confienza már a 15. században feljegyezte e sajt észak-olaszországi elterjedtségét, eredetét Piacenzában („Piacentino”), Lodiban („Granone Lodigiano”) és Bresciában („Grana Breciano” vagy „Bagòs”) sejtik –, a sok különálló származási hely és identitás összevonásával természetesen veszített arculatából és karakteréből. A Grana Padano szinte az összes észak-olasz régió (Piemonte, Lombardia, Emilia-Romagna, Trentino és Veneto) fölözött tehéntejéből készülhet, érlelési ideje kilenc hónap és két év között határozható meg. A tej és a feldolgozás minőségi feltételei messze nem olyan szigorúak, mint a parmezánnál, ám a Granához hasonlóan a Grana Padano is 1955 óta rendelkezik DOC-pecséttel, 1996 óta pedig DOP-minősítéssel is.
Az évente előállított Grana mennyisége hatalmas, ipari méretű, az eladott Grana nem elhanyagolható része pedig már reszelve kerül piacra. A parmezánt kizárólag kézműves módszerekkel állítják elő, a forrás többnyire apró „Caselli”, azaz alpesi sajtüzemek, amelyek a nyers sajtot a völgybe szállítják érlelésre és tárolásra. „A Parmigiano Reggianónál a konzorciumra bízhatod magad, a Granánál csak a termelőre” – mondja Robert Opocensky, a bécsi Wieden kerületben található Edelgreißlerei üzlet tulajdonosa. Bár természetesen itt is, különösen az utóbbi években, rendkívüli minőségek jelentek meg, amelyek könnyedén elérik a Parmigiano Reggiano szintjét. Fontos témává vált például a regionális különbségek hangsúlyozása, ahogy azt a L’ora giusta üzletben kínált Grana Lodigiana is bizonyítja: nemcsak hogy maximálisan kihasználják az érlelési időt és csak regionális beszállítók tejét használják, de a történelmi identitás kialakítására is törekszenek – a Grana-tömböt a régi „Granone Lodigiano”-hoz hasonlóan fekete festékkel festik meg. Szintén egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek az olyan különleges minőségek, mint a „Trentingrana”, egy hegyi Grana, amely a Trentino hegyeiből származó fölözött nyers tejből készül, híres intenzív aromájáról és erőteljes karakteréről. A jövőben várhatóan egyre több alternatív tejből készült Granával is találkozhatunk, hírek szerint már dolgoznak a bivalytejből készült változaton, megjelenése az osztrák piacon (a L’ora giusta és a La Pasteria üzletekben) valószínűleg már nem várat sokat magára. Vagy az ember teljesen tisztán áll hozzá, és csak az eredeti szarvasmarhafajták tejét használja, ahogy például a Razza Reggiana sajtüzem teszi: csak a helyi „Vacche rosse” (vörös tehenek) tejét használják különleges Parmigiano Reggiano delle Vacche Rosse sajtjukhoz. A parmezán születésének időpontja – az ősz és a tavasz számít a legjobb időszaknak – és pontos helye – az Enza-völgy (Parmigiano Reggiano) és a Val di Non (Trentingrana) számít úgymond „Grand Cru”-nak – szerinti megkülönböztetések a jövőben még intenzív minőségi viták alapját fogják képezni.
De miről ismerhető fel az első osztályú parmezán vagy Grana? Nem feltétlenül az árról, ezt a összehasonlító teszt bebizonyította. „Enyhének kell lennie, enyhének és tejesnek, sosem csaphat át csípősségbe” – magyarázza Retus Wetter, egy appenzelli sajtkészítő fia és annak az ötösfogatnak a tagja, amely három éve arat folyamatos sikereket az „Expedit” osteriával. A fóliázott áru a parmezán-szakértők számára természetesen ugyanúgy szóba sem jöhet, mint a sérült kérgű parmezán, „a fóliázás halálos a parmezánnak”. A szakember a kéregből meg tudja állapítani a tárolást, de csak a szakember, Roman Kotesovsky, a L’ora giusta alimentari-szakértője szerint a parmezán minőségét nehéz leírni, „de egy falat, és tudod, mi a helyzet”. A jól érlelt parmezán kristályos szerkezete és utánozhatatlan, palaszerű törése ugyan nélkülözhetetlen, mondja Wetter, de ugyanúgy megmagyarázhatatlan és főleg kiszámíthatatlan, „ezek baktériumok, senki sem tudja pontosan megmagyarázni őket, az ottani embereknek egyszerűen érzékük van hozzá”.
És érzékre van szükség ahhoz is, mondja Robert Opocensky, hogy kinyissuk a sajtok királyát: legfeljebb négy centiméter mélyen vágjuk be a parmezánkessel, majd a hegyes spatulát finoman megdöntve hasítsuk ketté a sajtgurigát, mint egy fahasábot, „sosem szabad vágni!” Az így feltáruló illat összehasonlíthatatlan, mondja a parmezán-szakértő, „mint a friss, de szárított tej, páratlan élmény”. A legkülönlegesebb rész pedig a szív, a guriga legbelső része, a mag, „amelyből a molekulák rendeződnek, mint egy gyémánt esetében”.