A legjobb tej gyakran távol a civilizációtól készül. Mivel azonban ott senki sem dolgozza fel, alig lehet értékesíteni. Robert Paget egy mozgó sajtüzemet szeretne építeni, amely begyűjti a kistermelők kiváló minőségű tejét – az indiai nomádoktól kezdve az alpesi hegyi gazdákig.
Minden egy nagy indiai szerelemmel kezdődött. Húsz éve jár Robert Paget évente egy-három alkalommal az indiai Gudzsarátba, az ország északnyugati tartományába, ahová csak kevés turista téved. Az évek során sok barátot szerzett ott: olyan embereket, akiket a második családjának nevez. Hamarosan többet akart tenni, mint csupán látogató lenni – vissza akart adni valamit a közösségnek, amely olyan vendégszerető volt vele. Aztán hallott a nomádok problémáiról és jelentőségéről.
Gudzsarát a végtelen kiterjedésű földek hazája, amelyen évezredek óta vándorolnak nomádok tevéikkel, kecskéikkel és juhaikkal. Hosszú ideig alig figyeltek rájuk Indiában, de az elmúlt években nagy témává váltak: a rohamosan bővülő infrastruktúra – új autópályák, csatornák, nagy öntözési projektek – elvágta hagyományos vándorlási útvonalaikat. Pedig a mai napig ők állítják elő az összes indiai tej több mint felét. Ennek ellenére alig keresnek elég pénzt a munkájukkal. Az egyes csoportok önmagukban túl kevés tejet termelnek ahhoz, hogy érdekesek legyenek a nagyobb tejüzemek számára, ezért tejüket gyakran nevetséges áron adják el közvetítőknek. Ugyanakkor a hőség és az elszigeteltség gyakran lehetetlenné teszi számukra a tej összegyűjtését vagy a legközelebbi városba történő szállítását. Paget úgy döntött, megpróbál segíteni.
A nomád életmód a legtöbb ember számára a múltat idézi, Robert Paget azonban meg van győződve arról, hogy a modellnek van jövője. „Ugyanis olyan dolgokra képesek, amire a gazdák egyáltalán nem“ – mondja –, „mégpedig arra, hogy nagyon gyorsan és könnyen reagáljanak a megváltozott éghajlatra. Mindig is egyszerűen oda vándoroltak, ahol a legjobbak a feltételek.“ India egyes területei az éghajlatváltozás miatt az elmúlt években sokkal szárazabbá váltak, mások viszont ugyanezen okból kizöldültek. „Amikor a nomádok hallják, hogy valahol kizöldült a vidék, megváltoztatják az útvonalukat, annyira gyorsan, hogy pislogni sincs idő“ – mondja Paget.
Paget ért a tejhez, ő maga is sajtmester az alsó-ausztriai Diendorf am Kampban. Ott tart a biotanyáján bivalyokat és egy kis kecskenyájat, amelyek tejéből Ausztria legjobb éttermei és legigényesebb élelmiszerboltjai számára készít sajtot. Paget négy évig keresett partnereket Ausztriában és Indiában, terveket rajzolt építészekkel és technikusokkal, és két elismert indiai civil szervezetet talált partnerként. „Még nincs minden kérdésre válaszunk, de úgy érzem, idén belevághatunk“ – mondja.
Az ötlete: egy mozgó sajtüzem kerekeken, amely át tud kelni Északnyugat-India sivatagain és sztyeppéin. A napenergiának és a vízkezelő rendszernek köszönhetően nagyrészt önellátónak kell lennie. Naponta körülbelül 250 liter tejet lehetne vele feldolgozni keménysajttá, friss sajttá, joghurttá vagy fagylalttá. Az egység éppen elég nagy ahhoz, hogy egy kisebb csorda napi tejmennyiségét feldolgozza. Az üzemeltetők tisztességes áron vásárolhatják meg a tejet a nomádoktól, és nemesíthetik a nyers terméket. Amikor az egység távol van a civilizációtól, a tejből keménysajt lehet, amely szállítható és tartós; amikor egy város közelében van, friss sajt, túró vagy mozzarella. És ha éppen egy iskola mellett halad el, akkor jöhet a fagylalt.
De nem csak a nomádok járhatnak jól: a gyógynövénygyűjtők eladhatnák áruikat a sajtkészítőknek, akik azzal ízesítenék termékeiket vagy abba csomagolnák azokat. A savó segítheti a baromfitartókat állataik etetésében (és így a tojás vagy a baromfi értékesítésében). Mivel elszigetelt területekre jut el, más célokra is felhasználható: szállíthatna például gyógyszereket embereknek és állatoknak, vagy segíthetné a nomád gyerekek tanulását. Önkéntesek, például az olaszországi Slow Food Egyetem végzősei, egyenként több hónapra csatlakozhatnának, és átvehetnék a sajtgyártást. „Ezt egyfajta vándorló faluközpontnak képzelem el“ – mondja Paget. Közben a projekt európai vonala is kialakult: egy egység Európában is úton lehetne, hogy kiváló minőségű tejet vásároljon elszigetelt kisgazdaságoktól. A késztermékeket aztán például piacokon vagy fesztiválokon lehetne értékesíteni. Ugyanakkor itt is használhatnák az egységet más élelmiszer-kézművesek a sajtosokon kívül: így integrálható lenne például egy kenyérsütő kemence vagy egy kis kávézó. A bécsi Slow Food elnöke, Barbara van Melle, aki nemrég nyitotta meg saját pékségét Bécsben, nagyon érdekelt a részvételben, ugyanúgy, mint Peter Friese, a Schwarzes Kameel étterem tulajdonosa. Más partnereket és érdeklődőket szívesen látunk, és sürgősen keresünk.
Paget becslése szerint öt-hat éven belül a mozgó sajtüzem nyereségessé válhat, a nyereségből pedig egy további egységet finanszíroznának. Ami viszont eddig még hiányzik, az a prototípushoz szükséges pénz. Az indiai egység megépítése körülbelül 40 000 euróba kerülne, ehhez jön még ugyanennyi a helyi emberek képzésére, Európában pedig nagyjából kétszer ennyi pénzre lenne szükség. „Ezt a problémát eddig teljesen kihagytuk“ – mondja Paget. „Mostanra azonban a nagy kérdések többé-kevésbé tisztázódtak. Ha elegendő befektetőnk vagy adományozónk lesz, kezdhetünk.“