Manapság már nem elég jó bort készíteni a sikerhez. Egy vállalkozásnak marketingstratégiára, PR-szakértőre van szüksége – egy történetre. A Polz borászatnak van ilyen története – a hamvaiból feltámadó főnix mítosza. Erich Polz junior átvételével az ismert borászatot újrateremtik. Az egykor dicsőséges dél-stájerországi üzemet, amely folyamatosan növekedett, míg nehéz helyzetbe nem került, eladták, majd rövid időn belül a család visszavásárolta, és most az új generációval újra fényesíti megkopott hírnevét.
Erich Polz junior feladta ígéretes karmesteri karrierjét, hogy rendbe hozza azt az üzemet, amely egy évvel ezelőtt még az apja és a nagybátyja tulajdonában volt, és teljesen új külsőt, új történetet adjon neki. Ügyvezető igazgatóként vezeti a vállalkozást. Borászként, ahogy az elmúlt tíz évben, továbbra is testvére, Christoph dolgozik.
A borászat története változatos, amelyet mindig is a főszereplők ambiciózus tervei jellemeztek. Walter és Erich Polz az 1980-as évek végén indultak el, hogy naggyá tegyék a dél-stájer borokat. Abban az időben, amikor a hazai borbotrányt még alig emésztették meg, amikor már senki sem akart maradékcukros borokat, mert a hamisítás gyanúja lengte körül őket, a testvérek szárazra borították boraikat. Búcsút mondtak a regionális fajtáknak, és nemzetközi szőlőfajtákat ültettek, amelyeket úgy vinifikáltak, ahogy akkoriban a nagyvilág borászati nagyságai tették. Néhány más borászattal, mint a Tement, a Sattlerhof és a Gross, együtt teljesen új fehérborstílust honosítottak meg a Sauvignon blanc és a Chardonnay fajtákból. Akkoriban legjobb boraikkal a nemzetközi porondon is sikereket értek el. Emellett létrehoztak egy könnyű, frissítő választékot is, amelyet a hazai gasztronómia igényeire szabtak, különösen a kirándulók körében oly népszerű dél-stájerországi borozók kiszolgálására.
Sikertörténet, több mint két évtizeden át, amely aztán egyszer csak megtört. Valamikor a borvilág nyilván betelt a nemzetközi stílusú, egyre cserélhetőbb borokkal. Talán túlzásba is vitték – túl sok barrique, túl sok kirobbanó gyümölcs, túl sok pompa. A Polz testvérek mesteri szinten űzték ezt a stílust. A filigrán, eredetvédett borok felé mutató trendről úgy tűnt, lemaradtak egy kicsit. Ez a benyomás azonban nem teljesen helytálló. Mióta tíz éve Christoph, Erich Polz senior fiatalabbik fia átvette a pincészet vezetését, óvatos irányváltás ment végbe. A tehetséges borász finomabb, pontosabb stílusra törekedett. Ez persze alig tűnt fel valakinek – talán azért, mert Christoph inkább visszahúzódó személyiség, talán azért is, mert még nem tehette teljesen azt, amit akart. Még mindig az apa és a nagybácsi határozta meg a külvilág felé mutató arculatot.
A kis birodalom, amelyet a testvérek felépítettek, végül irányíthatatlanná vált. Gazdasági nehézségekbe került, és végül a kettejük közötti összhang is meggyengült. Eladták egy bécsi befektetőnek, visszavásárlási opcióval. A Polz testvérek által megszerzett Tscheppe borászat, a Pößnitzberg-i szállodával együtt, valamint a Vinofaktur, egy túlméretezett regionális vinotéka, a befektetőnél maradtak. Az anyaborászatot tavaly Erich Polz két fia vásárolta vissza. Walter Polz elhagyta a családi vállalkozást, és Hans Kilger müncheni vállalkozó szerződtette birtokainak vezetésére.
Erich Polz junior számára a borászatba való visszatérés meglepetésként ért, de a döntés könnyen ment.
„A lehetőség számomra elképzelhetetlen volt” – mondja visszatekintve a hazatérő –, „testvéremnek a feladat egyedül túl nagynak tűnt” – valószínűleg elvesztették volna a borászatot. Először csak pénzügyileg tanácsolta testvérét, aztán már benne is volt, és azonnal át is vette az irányítást. „Hátteret akarok biztosítani Christophnak” – magyarázza –, „hogy végre úgy készíthesse a borokat, ahogy ő szeretné.”
Ahogy azt valószínűleg mindketten szeretnék. A végső döntés persze az övé, mint üzemvezetőé. Egyeztetnek, bíznak egymásban, hasonló a hozzáállásuk a borkészítéshez, hasonló az ízlésük. „Nagyon közel állunk egymáshoz” – teszi hozzá Erich Polz. Testvére, Christoph hasonlóképpen látja, megkönnyebbült, hogy nem kell egyedül cipelnie a felelősséget, inkább a borkészítésre koncentrál. Irányítása alatt a borok már most nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak lettek. Kevesebb egzotikus gyümölcs, több finom fűszeresség – különösen a legjobb dűlők boraiban. „Régen volt ez a dogma, hogy a legjobb dűlőket szüreteljük utoljára” – magyarázza –, „most korábban szüretelünk, akkor, amikor a szőlő íze jó.”
Az egykori barrique helyét átvette a nagy hordó, a borok spontán erjednek, utána pedig már nem akar sokat belenyúlni. A Sauvignon Hochgrassnitzberg 2019 a testvérek első közös eredménye. „Olyan bor, ami mindkettőnk ízlésének megfelel – hangsúlyos és életteli!”
Nem félnek-e attól, hogy az előző generáció viszálya egyszer őket is utoléri? Erich Polz junior megrázza a fejét: „Ez velünk nem fog megtörténni, nincs konfliktusforrás” – véli –, „a megállapodások egyértelműek.”
Olyan ember benyomását kelti, aki képes érvényesíteni az akaratát. Valaki, aki nem szereti sokáig a felszínen vesztegetni az idejét, aki gyorsan a lényegre tör – éles eszű és ékesszóló. Elemzi az alkotói folyamatokat és a tökéletes műalkotáson mereng, Friedrich Nietzsche apollóni és dionüszoszi kettősségének egységéről beszél, és Theodor Fontane balladáiból idéz. Mély gondolatok, amelyek jól illeszkednek az új történetbe.
Erich Polz 36 évével már mozgalmas életutat tudhat maga mögött. Borászként kijelölt jövője biztosnak tűnt, de a zene mindig közbeszólt. A grazi gimnáziumi érettségi után érezte először a vágyat, hogy karmester legyen – ha nem lett volna a borászat. Nagy közönség előtt állni a színpadon – a gondolat mindig felvillanyozta, emlékszik vissza. Ettől kezdve a zene és a borkészítés között őrlődött.
Először meghajolt a kijelölt út előtt, és Bécsben borászatot tanult a BOKU-n (Agrártudományi Egyetem), valamint közgazdaságtant a WU-n – a zene azonban nem engedte el, énekelt a Musikverein kórusában. Egy Mendelssohn Bartholdy-oratórium, amelyben közreműködött, kulcsfontosságú pillanat volt – a Bécsi Filharmonikusokkal együtt, Franz Welser-Möst vezényletével: „Ez rabul ejtett.” Ezt követően egyre többet énekelt és egyre kevesebbet tanult.
Ennek ellenére elvégezte borászati szakmai gyakorlatát Burgundia két nagyjánál: a Comtes Lafon és a Domaine Roumier birtokokon. Az ő hozzáállásuk a borhoz lenyűgözte. „Órákon át vitatkoztak a szőlőprés megfelelő beállításáról, emlékszik vissza.”
Épp ott, a borászat szentélyében, ahogy a híres francia borvidéket nevezi, ahol érzése szerint a legközelebb került a bor lényegéhez, született meg a döntés a borászat ellen és a zene mellett: Beethoven Missa solemnis művére készült, amelyben énekelnie kellett. „Ebben a burgundi divatos nappaliban ültem, az aranyló őszi fény elárasztotta a szobát, és én ezeket a csodálatos hangokat hallgattam.” Ebben a pillanatban világosodott meg számára: Zene nélkül nem fog menni az életem.
Bécsbe visszatérve elindult a Bécsi Konzervatórium karmesterképző felvételijén, és azonnal felvették. Közben néhányszor vissza kellett ugrania a borászathoz néhány hónapra. De a zene mindig visszahozta, kísértette, mint egy csodálatos Mária-jelenés. A szüret után, például a raktárba vezető úton, Bach-motettát hallgatott az autórádióban: „Úgy szívtam magamba, mint egy kiszáradt szivacs.” Ezt követően döntött végleg a zene mellett – legalábbis akkoriban azt hitte.
2013-ban fejezte be a karmesterképzést és szabadúszó karmesterként tevékenykedett. Megbízásokat kapott a styriarte fesztiválon, a tiroli Erl-i fesztiválon zenei asszisztensként és karigazgatóként alkalmazták, vezényelte a St. Gallen-i Szimfonikus Zenekar 2017-es újévi koncertjét, és a klasszikus zenei szakma több nagyságával dolgozott együtt. Jól mentek a dolgok.
A foglalások között besegített a Thallern borászatnál, amelyet családja bérelt, legutóbb ügyvezetőként. Jót tett neki, hogy újra a helyén volt, „kézzelfogható anyagokkal” dolgozhatott, érezhette ezt a „valódiságot”, ahogy ő kissé pátoszosan fogalmaz.
2020-ban végül, amikor a világjárvány kényszerszünetre küldte a kultúrát, és a családi borászat csődbe jutott, úgy döntött, hazatér, folytatja az üzem vezetését, újra borász lesz. Ez a döntése már véglegesnek bizonyult. „Nagyon hamar éreztem, hogy ez a helyes út”, mondja.
80 hektárra zsugorodva, testvérével a pincében és csapatával új mércét akar felállítani. Az átállás folyamatban van az ökológiai-biológiai művelésre.
Úgy beszél a borról, mint egy szimfóniáról, amelyet előad – amelynek alkotóelemein át kell rágja magát, el kell merülnie bennük, mielőtt megragadná a lényegét.
Megindító borokat akar piacra dobni, olyanokat, amelyeknél az arányok stimmelnek – összetett, mégis légies, tartalmas és táncos. A sok adottságból egy egészet alkotni. Egy majdnem tökéletes kompozíció, amelyet ő vezényel. Ez az ő víziója.
A zene és a bor közötti hasonlat adja magát. Még akkor is, ha, mint bizonygatja, nem akarja túlfeszíteni. De csodálatosan illik a történetbe.