A metrosexuális fogás
Szöveg: Anna Burghardt Fotók: Luzia Ellert
Finom sóvirágok a sötét csokoládétortán, bors a crème brûlée-ben, csípős mustár a sörbetben: Ami egyeseknél még értetlenséget vált ki, az más ínyenceket viszont többre sarkall. Úgy tűnik, egy trend nálunk is kezd széles körben elterjedni: a desszertek pikánssá tétele.
Balzsamecet és zöld bors az eperen, valamint tökmagolaj a vaníliafagylalthoz – már néhány éve megfigyelhető volt, hogy az ilyen keverékek, amelyeket korábban hóbortnak bélyegeztek, lassanként a felvilágosult ínyencek körében a dernier cri-vé váltak.
Mára ezek, csakúgy mint a mindenhol fellelhető chilicsokoládé, elvesztették avantgárd státuszukat, és maguk is átalakuláson mennek keresztül, mint például a burgenlandi „Taubenkobel”-ben a kocsonyásított tökmagolaj vaníliával. Nem utolsósorban a tevékeny Josef Zotternek és tepertős, illetve sajtos csokoládéinak köszönhetően a meglepő – mert pikáns – adalékokkal készült édességek népszerű ajándékötletté váltak. Az ember kulinárisan naprakésznek hiszi magát, és előszeretettel ajándékoz ilyesmit a világjártság jeleként. Ezen kreációk elfogyasztásakor azonban még mindig nem uralkodik ugyanaz a bátorság.
Ha az ember olyan ételeket, mint a fehércsokoládé-mousse wasabival vagy a feketeolajbogyó-fagylalt, stilisztikai vizsgálat alá vet, akkor egyelőre kevéssé meglepő módon arra a következtetésre jut: olyan alapanyagok, amelyeket eredetileg csak pikáns ételekből ismertünk, befurakodnak a klasszikus desszertösszetevők közé. A termékek eddig meglehetősen egyértelműen elkülönült nemi hovatartozása összemosódik. Az élelmiszerek az étlapok topográfiájában lassanként hátrébb vándorolnak. Az olyan fűszerek, mint a bors vagy a curry, most már a desszertek rovatában is megtalálhatók, szuflék meghatározó alkotóelemeként, nem csupán hús-, hal- vagy zöldségételek kísérőjeként.
Apropó zöldség: Ennek közreműködésével is zajlik jelenleg a pikánssá tétel egy válfaja, noha az eredmények időnként ugyanolyan édesek, mint a hagyományos összetevőkkel készült desszertek. Néhány kivételtől eltekintve, mint a tök, a paradicsom és társai a leghosszabb ideig a sós játszótéren játszottak. Most azonban megszaporodtak az olyan desszertek, mint az édes paradicsomtrió vagy a zöld-fehér márványos spárgafagylalt. A zöldségdesszertek terén Manfred Buchinger, a kulináris rendhagyó gondolkodó az egyik hazai úttörő. Az olyan desszertek, mint a sáfrányos karfiol ananásszal vagy a fehérspárga-krém túróval és naranccsal, ugyan szokatlannak tűnhetnek, de az élelmiszerekre vetett új látásmódról tanúskodnak – ami nem elhanyagolható a konyha jövője szempontjából. Egy termék valódi tulajdonságai végül is állhatnának a megfontolások előterében, nem pedig a feldolgozásának hagyománya. Édes összetevőből ugyanis több van, mint amennyit a desszertkonyhában való jelenlétük sejtetne: a paszternák édesebb lehet, mint némely málna, a garnélarák vagy a párolt hagyma is jelentős édességet fejleszt, mégsem tűnnek fel a desszertlapjainkon.
Ami a zöldségből készült desszertekben és az olyan ételekben, mint a chili-csokoládéparfé, közös, az dekontextualizációként írható le: egy terméket kiemelnek a megszokott környezetéből – a paradicsom esetében például leves, pizza, spagettiszósz – és mintegy új műfajba helyeznek. Érdekesség, hogy bár ez a folyamat az egyik irányba kivétel nélkül működik, de ebből nem szabad fordított következtetést levonni. Szinte minden édes összetevőt használtak már pikáns előételekhez vagy főételekhez. Mazsola kapribogyóval együtt rájához, csokoládé vadhúshoz, karamell amúgy is szinte mindenhez. Az, hogy az élelmiszerek eltolódása a másik irányba nem ugyanazzal a következetességgel működik, könnyen megfigyelhető, de nehezebb elemezni. A szardínia, a fokhagyma vagy a belsőségek cukrászati elhódítása bizonyára még messze van. Miért? Felszínesen természetesen azért, „mert az visszataszító lenne”. De mi húzódik meg ezek mögött az ellenszenvek mögött? Lehetséges, hogy többek között a cukor iránti velünk született hajlamunkkal függ össze, hogy bár az édesnek mindenhol helyet adunk, a sósat vagy keserűt gyakran kitiltjuk.
Vizsgálatok igazolják, hogy az újszülöttek sóvárognak az édes után, a keserű és savanyú anyagokat azonban elutasítják. A cukornak tehát úgy tűnik, van egy bizonyos hatalmi pozíciója, egy titkos kulcsa minden ízhez. Ahogy a Mary Poppins musicalben olyan lendületesen hangzik: Egy kanál cukorral a gyógyszer is lecsúszik – kellemesen és kényelmesen.
Egy további példa mutatja, hogy a pikáns összetevők egyoldalú kódolása minden elidegenítési kísérlet ellenére még mindig nagy mértékben hatásos: Egy kanál lekvárt a húshoz szívesen elfogyasztanak, amíg az egész főételként fut. A desszerteknél viszont egy darab hús jelenléte egy lekváros palacsintán még mindig sértés lenne. Tehát csak az édes mehet mindenhová, fordítva viszont a legtöbb esetben még mindig a piros-fehér egyirányú forgalmat jelző tábla érvényes.
Jogosan bontják meg azonban most a kódokat, amit sok ínyenc rendkívül hálásan fogad. Egyrészt az olyan összetevőkre, mint a zöldség, irányuló differenciált látásmód új lehetőségeket nyit meg a desszertek területén. Másrészt a klasszikus desszerteket, mint a csokoládémousse vagy a crème brûlée, pikáns hangsúlyokkal dobják fel, ami rendkívül frissítően hat a nehéz, gyakran már nem szívesen látott édesség ellen. Az édes, éles, sós vagy keserű ellentétpár nélkül, altató és túlságosan megnyugtató hatású lehet, ismerjük ezt a népszerű cukorkából, mint vigaszból. A fáradt ínynek hízelegnek, és az embert még lustábbá teszik, ami egy bőséges menü után gyakran nem kívánatos.
A só, az éles fűszerek vagy a savak, mint az ecet, egy sótlan édességet nemcsak ki tudnak egyensúlyozni és kerekíteni, hanem mintegy át is szellőztetik a desszertet, és pezsgést, vibrálást idéznek elő – rendkívül élénkítően. A sópelyhek kristályos élességükkel vagy a tört bors a csiklandozó csípősségével új mozgásokat eredményez az ízstruktúrákon belül, izgalmasan, nem utolsósorban a bővített érzékelés szempontjából. A pikáns hangsúlyokkal ellátott, sőt még az enyhén sós desszertek is aromastrukturális kiegyensúlyozottságuk révén sokkal kellemesebbek a gyomornak, mint az egyoldalúan édesek. A talán ideális kombináció az a megszaporodó étel, amely ötvözi a desszertet és a sajtot. A vendéglátók számára gazdaságilag ugyan az okosabb változat, mivel kiesik egy fogás, az evőknek viszont nyereség a könnyedség tekintetében. Az ember megkíméli a gyomrát egy újabb terheléstől, és a menü végén mégis élvezheti mindkettőt – az édeset és a pikánsat.
Kecskesajtos rétes meggyel és mézzel, körtetorta roqueforttal vagy juhsajtos-datolyás pralinék: számos példa akad. És mindegyik megfogadja, amit Manfred Buchinger oly találóan fogalmazott meg: Kevesebb cukor a több a desszertben.