Csak kevés olyan vendéglátóhely létezik, amelyet igazi mítoszként tartanak számon, amelyet szinte mindenki ismer, és amelynek puszta említése asszociációkat ébreszt. A Maxim’s ezek közé tartozik. Azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben nemcsak a neve csengése, hanem a megjelenése is világszerte ismert. Ezért az elhunyt divattervező, Pierre Cardin a felelős, aki 1981-ben vásárolta meg a legendás helyet, és a Maxim’s-t márkává fejlesztette. Cardin fióküzleteket és butikokat nyitott, és mindent, a parfümöktől a ruhákon át egészen a sajtokig, a látszólag táncoló hat betűből álló felirattal látott el.
Az ismertség tovább nőtt, a mítosz azonban szertefoszlott. Egy darabig már csak turisták jöttek, míg végül a napi üzletmenet megszűnt, és a világ egyik leghíresebb étterme puszta rendezvényhelyszínné silányult. Aztán tavaly novemberben a Paris Society cég vetett véget a Csipkerózsika-álomnak, amely már egyéb legendás éttermeket is üzemeltet látványos párizsi helyszíneken, köztük a Giraffe-ot az Eiffel-toronnyal szemben, vagy a Laurent-t egy pompás városi palotában a Champs-Élysées közelében.
És így ma már újra „a Maximba” megy az ember, ahogy azt már Danilo gróf is tette az 1905-ös A víg özvegy című operettben. Valójában egy Maxime Gaillard nevű pincér volt az, aki mindössze nyolc évvel korábban megnyitotta a vendéglőt a Rue Royale-on, a Place de la Concorde közelében, és a keresztnevének anglicizált formáját adta neki, ami már akkor is szemmel láthatóan menőnek számított.
Fogad (és alaposan végigmér) minket egy igen magas hostess, aki akár a kifutón is lépdelhetne, valamint egy igen robusztus kidobóember. Utána irány a koktélbár az első emeleten, egy tükrös lépcsőházon keresztül, amely olyan hatást kelt, mint a bécsi Graben advent idején egy túladagolt karácsonyi puncs után. Ahogy az egész helyiségben, itt is nagyrészt megőrizték az eredeti állapotot, csupán a pultot helyezték át és adaptálták kissé, hogy pezsgőbárból koktélbár legyen, ahogy a csapos meséli. A múlt századforduló idejéből származó berendezés és dekoráció különféle művészektől származik, és egyenesen a szecessziós tobzódás karikatúrájának hat. Nimfák, tündérrózsák, kanyargó virágok és növények, csillogó tükrök, fényes akácfa, réz, sárgaréz és vörös bársony, bárhová néz az ember. A Belle Époque idején itt forgolódott a „Tout Paris” – művészek, arisztokraták és pénzarisztokraták, színésznők, táncosnők és kétes hírű hölgyek; a második világháborús megszállás alatt pedig főleg magas rangú nácik. A felszabadulás után a hírességek visszatértek, a Michelin három csillagot adott, és a Maxim’s hamarosan a világ egyik legjobb és legdrágább éttermeként vált ismertté.
Ma a pincér a keresztnevén mutatkozik be, ami ugyan nem ellenszenves, de Párizsban – és főleg egy ilyen igényű étteremben – inkább szokatlan. Az étlap elsősorban a polgári francia konyha klasszikusait ígéri, ami viszont a helyszín és a hírneve ismeretében teljesen helyénvalónak tűnik. Köztük lazac, homár, kaviár, libamáj és békacomb. Néhány fogást két személyre terveztek, csinos kocsikon érkeznek, és Michel (a pincér) többé-kevésbé ügyesen szervírozza őket. Köztük egy Henri IV. módra készült sült csirke, kissé jellegtelen kucsmagombával egy impozáns burgonyahegyen. Vagy a sokkal kielégítőbb és megszokottan látványos Crêpes Suzette.
Hogy az étel itt nem az első hegedűt játssza, csak következetesnek tűnik, és az üzemeltető csoport összes többi éttermében is így tartják. Elsősorban éppen a történelem, a mítosz, a helyszín és a dekoráció miatt jön ide az ember. Hogy az élmény mégsem igazán kerek, a varázslat nem igazán hat, az az árakhoz képest mégiscsak túl kevés odafigyeléssel készített ételeknek, Michel meglepően trehány kiszolgálásának, de a zenének is betudható. 22 óra körül három középkorú úr jelenik meg rosszul szabott öltönyökben, nyakkendőben és gitárral a kis színpadon, és játsszák Otis Redding „The Dock of the Bay” vagy Joe Cocker „Unchain my Heart” című számát. Csupa olyan sláger, amelynek itt, ahol Marlene Dietrich, Josephine Baker, Édith Piaf és Danilo gróf szelleme lengedez, tulajdonképpen semmi keresnivalója. „Párizs akkor lesz elátkozva, ha a Maxim’s eltűnik” – írta egykor az állandó vendég és író, Jean Cocteau. De ő 1963-ban elhunyt, akkor Párizs még más város volt. A Maxim’s pedig más vendéglő.