A-La-Carte

A szakácsok kovácsa (2019/2)

Az olasz Michele Massaro kézzel készített késeiért világszerte versengenek a csúcsszakácsok. A kovács maga a sikerét részben az európai konyhára gyakorolt növekvő japán hatásnak tulajdonítja.


A víz szinte még fontosabb számára, mint a tűz, mondja Michele Massaro kovács, és terpeszállásban a háza mögötti csatorna fölé áll, hogy felhúzzon egy zsilipet. A kiszabadult víz azonnal átáramlik a lábai között, és lezúdul a malomkerékre. Hirtelen minden mozgásba lendül. Odabent a kovácsműhelyben úgy tűnik, mintha egy hatalmas, eddig álló óraszerkezet kezdett volna el dolgozni. Kerekek kezdenek forogni, szíjak feszülnek, kalapácsok kopognak. Massaro sugárzik, és bemegy a házba, hogy a tűzhelyen begyújtsa a lángokat.

A csatornát a kovácsműhely és a Friuli-Dolomitok lábánál fekvő kisváros, Maniago körül még a 15. században építették. Abban az időben, néhány évtizeddel azután, hogy a terület a Velencei Köztársasághoz került, Nicolò di Maniago gróf a dózsétól engedélyt kapott a Torrente Còlvera vizeinek elterelésére, hogy energiát nyerjen a város malmai számára.

Nem sokkal később számos kovácsműhely nyílt, amelyek fegyvereket készítettek a Serenissima katonái számára, majd végül, amikor a vágó- és szúrófegyverek korszaka leáldozott, késtermelésre álltak át. Maniago – amelyet a „kések városának” is neveznek – erről ismert a mai napig. Bár mára már csak egyetlen kovács maradt a településen, aki kézzel és az acéltól kezdve kovácsol. Ő pedig Michele Massaro.

„Mindenki más már régen átállt az ipari termelésre, lézerekkel és modern mechanikával dolgoznak, de már nem kézműves módon” – mondja a kovács, aki eredetileg végzett földmérő technikus, és csak alig több mint három éve tette a hobbiját a szakmájává. „Ami nem azt jelenti, hogy az iparilag előállított kések feltétlenül silányabbak” – folytatja Massaro –, „sőt, tulajdonképpen az ellenkezője. Mivel a késkovácsok kézművessége Európában szinte teljesen kihalt. És az ember egy rossz kézműves és egy jó ipari kés közül inkább az utóbbit választja.”

Ez a lényeges különbség Japánhoz képest is, ahol a kézműves hagyomány évszázadokon át megőrződött, és a megfelelő vágás már régóta a japán konyhai hagyomány része. „Csak néhány éve van úgy, hogy a vágás esztétikája és az erre épülő tálalás az európai szakácsok körében is egyre jelentősebb szerepet játszik” – mondja a negyvenéves férfi, aki göndör hajával, kerek szemüvegével és hatalmasra pödrött bajszával már küllemével is megtestesíti az eredetiséget.

Mint mindenki itt Maniagóban, ő is a hagyományok tudatában nőtt fel. Gyermekkora óta lenyűgözte az acél kovácsolása és a kések készítése. Így sok órát töltött a Lenarduzzi fivérek kovácsműhelyében, és kitanulta a szakmát. Maga a kovácsműhely a 15. századból származik, és azóta egészen 1992-ig üzemelt, mielőtt a fivérek nyugdíjba vonultak, és már csak néhány törzsvásárlónak dolgoztak. 2015-ben Massaro végül megvásárolta a kőépületet a malommal, a kormos falakkal és a vízhajtású gépekkel együtt, amelyek itt állnak már évtizedek óta.

Az Antica Forgia Lenarduzzi belépése egyfajta utazás a múltba. Az ember úgy érzi magát, mint egy barlangban, amely ősidők óta nem szolgál másra, mint az acél hevítésére és ütlegelésére. A falakon számtalan fémalkatrész, fogók, kalapácsok, fejszék, kések és köszörűkövek lógnak. A kőfal kis résein keresztül némi napfény szűrődik be a korom közé, amelyet generációk óta ott dolgozó kovácsok hoztak létre, és amely évszázadok óta gyűlik itt.

„Ez itt a kés lesz” – mondja Massaro, amikor egy hosszú fogóval egy izzó acélkockát vesz ki a tűzhelyből, és a lábával működtetett hidraulikus kalapács alá helyezi. Szikrák repkednek. Minden hangos ütésnél az acél formája nyúlik és keskenyedik.

Ami ilyen egyszerűnek tűnik, a valóságban nem bocsát meg semmilyen hibát. Egyetlen rossz ütés, és mindent elölről kellene kezdenie. „A kalapács a 19. század elejéről származik. Én nagyrészt ugyanúgy dolgozom vele, mint az előttem lévők. Azzal a különbséggel, hogy a végén nem távolítom el a kalapácsnyomokat, hanem rajta hagyom a késen” – mondja a kovács. Ez egy technika, amelyet „Brut de Forge”-nak neveznek, és olyan optikai hatást vált ki, amely Massaro védjegyének számít.

Egy napnál többet nem fog dolgozni a kovács egy ilyen késen. És a legegyszerűbb kivitelben is mindössze 250 euróba fog kerülni. A rendeléstől számítva azonban legalább két évet kell rá várni. Mivel Massaro megrendelési könyve tele van. Olaszország csúcsszakácsainak nagy része tőle vásárol. És külföldön is nő az érdeklődés. „Az egyik első ügyfelem Pier Giorgio Parini séf volt. Öt olyan kést akart, amelyek úgy voltak formázva, hogy minden feladatot el tudjon velük látni a konyhában. A szardella filézésétől kezdve a kecske kicsontozásáig” – meséli Massaro. Parini séfet, aki Olaszország egyik legünnepeltebb tehetsége, további nemzeti konyhai nagyságok követték.

Köztük például a friuli csillagos séf, Antonia Klugmann; a hazájában nagyra becsült, szakácsok közötti filozófus, a toszkán Fulvio Pierangelini; az albai háromcsillagos séf, Enrico Crippa; a választott milánói, Yoji Tokuyoshi, aki kilenc évig szolgált Massimo Bottura sous-chefjeként; vagy az argentin születésű Mauro Colagreco, akinek a franciaországi Mentonban található Mirazur étterme három Michelin-csillaggal rendelkezik, és a The World's 50 Best Restaurants listáján a harmadik helyen áll.

„Michele kései igazi műalkotások” – lelkendezik Colagreco –, „olyan ősrégi technikákkal dolgozik, amelyek a kultúrájának, történelmének és terroirjának részei, ugyanakkor kortárs megközelítéssel.” Emellett a kések a legjobbak közé tartoznak, amelyek egyáltalán kaphatók, és tanúskodnak arról, hogy a kovács intenzíven foglalkozott a felhasználási céllal – mondja a sztárséf. És a friuli Antonia Klugmann a Collio borvidékről szintén szabadjára engedi a lelkesedését, amikor Massaro munkájáról beszél. „Amikor először láttam a késeket a barátomnál, Pier Giorgio Parininél, azonnal feltűnt, mennyire különböznek azoktól az ipari késektől, amelyekhez hozzászoktam” – mondja a séfnő, aki a Masterchef tévésorozat révén vált Olaszország-szerte híressé. „Kezdetben féltem is megrongálni őket. Ezért hezitáltam, hogy rendeljek-e belőlük.”

Aztán végül mégis megtette. „Azt hiszem, Michele felismerte, hogy olyan séf vagyok, aki szívesen áll a konyhában. És tetszett neki az ötlet, hogy a kései a hazájában, Friuliban maradjanak. Közösen alakítottuk ki őket az igényeim szerint, és választottuk ki a markolatukhoz a fát” – mondja Klugmann. Közben büszke és hálás tulajdonosa több késnek is, köztük egy univerzálisan használhatónak, amelyet zöldségekhez, nyers húshoz és halhoz használ; és egy hosszabbnak, amellyel a főtt ételeket szeleteli. Az utóbbi ugyan a legnagyobb és legnehezebb, de súly és hosszúság tekintetében mégis tökéletesen egy nő igényeihez igazított – hangsúlyozza a séfnő.

Ilyen bókdicséreteknek a kovács természetesen örül. „Számomra a szakács az a kézműves, akinek az a feladata, hogy más kézművesek munkáját összeillessze. Ezért igyekszem a lehető legjobban odafigyelni a szakácsokra, megnézem az ételeiket, a mozdulataikat és a vágásaikat, mielőtt a rendelkezésemre álló technikákat úgy alkalmaznám, hogy a legmegfelelőbben tudják megvalósítani az elképzeléseiket.” Hiszen többféle lehetőség van a saját gondolatok és érzések kifejezésére. Akár művészként, kézművesként, szakácsként vagy kovácsként – fontos ennél a hivatásnál mindenekelőtt egy dolog, hangsúlyozza Massaro. Mégpedig az, hogy az ember elsősorban azért űzze, hogy közvetítsen valamit. És biztosan nem azért, hogy bizonyítson valamit, vagy valakit lenyűgözzön.

Antica Forgia Lenarduzzi
Via tesana nord, 75
Tel.: +39/348/911 28 02
www.michelemassaro.com

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!