A-La-Carte

A legritkább a fajtájából (2021/5)

Napjainkban a lazac rendszerint észak-európai tenyészetekből származik. Dél-Franciaország egy szegletében azonban a mai napig négy különböző fajta vadlazacot füstölnek. Köztük egy olyat is, amely ott őshonos, és amely legalább annyira ritkának tűnik, mint a Kék Mauritius bélyegek.


Hervé Leglise nem hagyja elkedvetleníteni magát, amikor egy napsütéses májusi napon kutyájával és hálókkal teli műanyag vödrökkel beszáll csónakjába, és felkészíti az indulásra. „Nekem elég az is, hogy itt lehetek a vízen és a friss levegőn” – bátorítja magát a halász, és beindítja a motort. Ezért nem zavarja az sem, hogy ebben a szezonban éppen csak egyetlen lazacot fogott. Vannak évek, amikor ez így van, ezzel nem lehet mit tenni. És talán ma még akad valami a hálójába.

A táj valóban elbűvölő – a lágy áramlaton keresztül vezet az út a buja, zöld természetben az Adour folyón lefelé, régi parasztházak és kis kastélyok mellett. Szomorúfűzek simogatják a vizet, egy fatörzsön szürke gém pihen, mögötte szárcsák bukkannak fel. Semmi sem utal arra, hogy itt lazacok lennének. Éppen ellenkezőleg. Legalábbis laikusként teljesen másképp képzeli el az ember a lazacos vizeket. Inkább vad, sűrűn erdős folyókra a skót felföldön, vagy rohanó patakokra Norvégia zord sziklái között.

És mégis, itt is, Franciaország nyugati déli részén, egy Landes nevű megyében ősidők óta és megszakítás nélkül halásznak lazacra. Éppúgy, mint az észak-európai klasszikus halászterületeken, a halak évente egyszer, több ezer kilométeres utazás után térnek vissza abba a folyóba, ahol születtek, hogy itt ívjanak.

„Még tavaly magam is 15 darabot fogtam, a legkisebb közülük hét kilogrammot nyomott” – meséli Leglise, és a part közelében kiveti a hálóját. A motort a folyó közepén állítja le. „Tilos a hálókat a teljes szélességben kifeszíteni, ezt törvény tiltja” – mondja. Így a lazacoknak és más halaknak megmarad az esélyük, hogy egyszerűen elússzanak mellette.
Egyáltalán, a professzionális lazachalászat itt nagyon erősen szabályozott – magyarázza a halász, miközben ott ül, vár és simogatja a kutyáját. Éppen csak két tucat további halászati engedélyt adnak ki. Ellenőrzés és nyomon követés céljából minden kifogott lazac kap egy táblát, rajta a számmal és a halász nevével. Halászni csak áprilistól júliusig és a hét bizonyos napjain szabad. Átlagosan csupán néhány száz példány akad a halászok hálójába évente. Ennek megfelelően magasak az árak. Körülbelül 50 eurót ér egy kiló Adour-lazac az aukción Bayonne városában, ahol a folyó az Atlanti-óceánba torkollik.

Korábbi időkben természetesen sokkal többet fogtak. Egykor hemzsegett itt – mint a kontinens sok folyójában – a vándorló halaktól, mint a lazac, a tokhal, a sebes pisztráng és a fűrészfogú hering. Itt, a Pireneusok lábánál a folyami halászat széles körben elterjedt szakma volt, amely sok embernek adott élelmet és jövedelmet. A második világháborút követő időszakban egyre több gát és a drasztikus túlhalászat nehezítette meg az állományok helyzetét. Az 1980-as években a lazac az Adourból majdnem eltűnt, ahogy az a kontinens más folyóiban már régen megtörtént. A szigorúbb halászati törvényeknek köszönhetően azonban a populáció lassan regenerálódni tudott, így ma már újra lehet halászni. Legalábbis a francia jogalkotó így látja.

Leglise kiegyenesedik. A hálóban mintha történne valami. Lazac azonban nem lehet, ahhoz a kötél húzása túl gyenge. „Valószínűleg egy alose (fűrészfogú hering)” – mondja, és behúzza a hálót. Valóban egy alose akadt bele, egy olyan faj, amelyet maifischnek is neveznek, és amely, miközben máshol – akárcsak a lazac – védett, az Adourban továbbra is halászható. A hal körülbelül két kilót nyom, csodálatos, a napfényben tarkán csillogó bőre van, és a heringfélék családjába tartozik. Ezen a délutánon a halász még két másik alose-t fog, amelyeket azonban a nap végén élve visszaenged a folyóba. „Három hal miatt Bayonne-ba menni aukcióra nem éri meg nekem” – magyarázza, és a harmadikat megtartja, hogy ő maga megegye.

Az autójában, a szülei háza felé vezető úton Leglise elmeséli, hogy szerencsére csak mellékállásban halászik, főállásban a kivi termesztésének szenteli magát, ami ezen a vidéken meglepően elterjedt. Az út azonnal egy körforgalmon keresztül vezet, amelynek közepén egy kivit ábrázoló túlméretezett betonszobor díszeleg. „Főállásként ma már nem lehet űzni a halászatot” – folytatja a gyümölcstermesztő –, „a valóságban csak a lazac és a kis üvegangolnák kifizetődőek, amelyeket télen néhány napig szabad halászni.” Otthon az apja készített egy alose-t, amit a fia vitt neki előző nap. Egy hagyományos recept szerint aszalt szilvával főzte vörösborban; órákon át és nagyon kis lángon, hogy egyrészt a számos vékony szálka elolvadjon, másrészt a hal ne essen szét és ne bomoljon fel.

Az étel sűrű állagú, az alose húsa kiváló ízű, a szósz pedig még annál is jobb. Hozzá sötétvörös Tannat bort isznak, utána pedig egy kis pohár Armagnacot. Természetesen arról beszélgetnek, hogy régen minden jobb volt, hogy az állam ma már túlságosan beleszól a halászatba, és hogy milyen képmutatók a sporthorgászok, akik véget akarnak vetni a folyami ipari halászatnak, és maguknak akarják a lazacot.

Másnap újra kimennek az Adourra, az időjárás továbbra is csodálatos, az áramlat lágy. Körülbelül két óra és két további alose után végre eljött a pillanat. A háló remeg, Leglise felugrik, sugárzik az arca, és egy kolosszális halat húz a fedélzetre.

Ott is van tehát a mitikus Adour-lazac. A halász ellátja a jelölésével, valamit motyog „legalább hét kilóról”, beindítja a motort, és felfelé kormányoz a folyón Peyrehorade település irányába. Mobiltelefonon értesíti a Barthouil céget, amelynek általában eladja a fogását.

„Már a nagyapám is Hervé nagyapjától vásárolt lazacot” – meséli Guillemette Barthouil, miközben átveszi a halat. Monsieur Barthouil volt az is, aki az 1920-as évek végén elsőként füstölt lazacot a környéken. „Addig a füstölésnek nálunk, itt délen semmilyen hagyománya nem volt” – meséli az unoka. „A mi régiónk inkább a zsírkonzerveiről ismert, amelyeket szintén gyártunk. Ezért utazott a nagyapám Dániába, hogy a füstölést egészen pontosan megnézze.”

Azóta a Barthouiléknál ugyanazzal a kézműves módszerrel füstölnek – meséli a főnöknő, miközben körbevezet az üzemben. A halakat kézzel pikkelyezik, kibelezik, és szikével bevagdalják, hogy a kézzel felvitt tengeri só könnyebben behatolhasson. „Ezáltal a felesleges víz és zsír távozik” – magyarázza a vállalkozó –, „a hús állaga sűrűbb, íze intenzívebb lesz.” Ezután a lazacoldalak súlyuktól függően akár 48 órán át érnek, mielőtt megmossák és felakasztják őket száradni. Végül fémkemencékbe kerülnek, ahol lassan füstölik őket; kizárólag az Adour partján növő égerfák fájával. És addig, ameddig a folyamatot felügyelő személy jónak látja.

„Minden lazacunkkal ugyanúgy járunk el” – hangsúlyozza Barthouil, és egy kóstolóhelyiségbe vezet. Ott már előkészített néhányat a füstölt lazacok közül, amelyeket kínál. Ezek meglepően sokan vannak, már önmagában négyféle európai vadlazac – a Balti-tengerből, Skóciából, Norvégiából és éppen az Adourból.

Az, hogy a négy lazac, noha mind az Atlanti lazac (Salmo salar) fajhoz tartozik, ízében és részben színében is különbözik, a különböző vándorlásoknak köszönhető, amelyeket megtesznek. „Amikor visszatérnek a folyókba, tehát édesvízbe, abbahagyják az evést. Ezért korábban tartalékokat halmoznak fel a tengerben, és ott az adott táplálék határozza meg a színt, az ízt és az állagot” – magyarázza Barthouil. Így például a Balti-tengerben nincsenek rákfélék, amiért is a balti lazac főleg heringgel és sprattal táplálkozik. Ezáltal a húsa kevésbé rózsaszín, kissé barnásabb. A norvég viszont Skandinávia és Grönland között vándorol, míg a skót és a francia a kanadai Labrador-tengerből tér vissza.

Mielőtt tehát felúszik az Adouron, a lazac a Vizcayai-öbölben degeszre eszi magát rák- és puhatestűekkel. A kereskedelmi forgalomban kapható füstölt tenyésztett lazacnak mind a négy fajtához alig van köze. A szokásos fehér zsírcsíkok szinte teljesen hiányoznak, a kissé avas íz helyett mindegyik delikát ízű. A kenődős állag helyett pedig harapható konzisztenciájúak. De az Adour-lazac húsa valójában még egy fokkal kompaktabb és zsírszegényebb, íze még egy kicsit finomabb és delikátabb, mint a többi példányé. Röviden összefoglalva tehát nemcsak a legritkább és legdrágább, hanem a legjobb is.

Hervé Leglise láthatóan elégedett – és ráadásul motivált is. Következésképpen elbúcsúzik, még egyszer ki akar menni a folyóra. Talán ma van a szerencsenapja, és még egy másodikat is tud fogni. Az lenne a harmadik ebben a szezonban. Ha nem, akkor is mindegy. Délutánra a lazachalász úgyis újra dél-franciaországi mezőgazdásszá válik. Akkor a kivijeivel kell foglalkoznia.

Franciaország csúcsgasztronómiájában az Adour-lazac természetesen nagyon keresett, amiért is máshol csak ritkán, ha egyáltalán, kapható. Mind a négy vadlazac-fajta kapható a Barthouil cég webshopjában. www.barthouil.fr
Vagy pedig, rendelésre, a bécsi Servitengasse-ban található Feinkost König üzletben. www.koenigswelt.at

A Barthouil családi vállalkozásban négyféle vadlazacot füstölnek égerfával. Ezek közül három látható itt, fentről lefelé: Balti-tenger, Adour, Norvégia.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!