Az ötéves terv kései győzelme
Szöveg: Manfred Klimek Fotó: Manfred Klimek
Munkatárs: Rado Svitana, sommelier és szlovák, „Floh” vendéglő, Langenlebarn
Ahhoz, hogy Szlovákia legkeletibb borvidékét elérjük, Magyarország északi részén keresztül kell utaznunk. Az autópályán. Mindenki így csinálja, hiszen a szlovák Tokaj kis területét Pozsonyból közvetlen úton csak országutakon keresztül lehet elérni. Régebben, amikor a határok sorompói zárva maradtak, egy ilyen utazás akár egy egész napig is eltartott, amit sok pihenővel, kátyúkkal teli országutakon töltöttünk el. Nem kevesen sírják vissza ezt a lassú időt. Sok minden biztos volt, megvolt a félreeső hely, az alkohol és a nyugalom.
Aki biztosan nem sírja vissza, az Jaroslav Macik. Jövőre lesz harmincéves, egy ideig Amerikában élt, és visszatért Tokajba, Malá Tŕňába, hogy egy egykori állami borászatban, amelyet apja 1995-ben vásárolt meg, bort készítsen. Olyan bort, amilyennek ő elképzeli. És olyan bort is, amivel pénzt lehet keresni.
Kicsit kietlen itt minden. Tokajt a határ mindkét oldalán (a sokkal nagyobb és ismertebb szakasz Magyarországon található) az ukrán síkság tágassága nyomja, amely a kis vulkanikus dombok előtt terül el. Ez a kelet fakó fénye, amely egy kis déli hangulatot ígér, de ezt az ígéretet csak korlátozottan tudja betartani. Mert télen is itt van Kelet-Európa, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Hideg, borús, szürke.
Jaroslav Macik a legnagyobb szőlőültetvényén áll és mutatja a környéket. A kertek nem jelentenek szenzációt, mondja. És igaza van. Mert itt, Tokajban a pince a vonzerő, a borászat láthatatlan része. A pincék olykor több mint 700 évesek, azért vájták ki őket, hogy elrejtőzzenek az ellenségek elől, később pedig, hogy az értékeset, a bort, megóvják az ellenségektől. A tokaji minden hódító számára érzéki zsákmánynak számított, ezért húzódnak még ma is szűk járatok a dombok alatt, olyan járatok, amelyeket csak kúszva lehet használni.
Macik pincéjében egyenesen lehet állni. De nem minden helyiségben. Ám minden egyes helyiségben elterjedt a vidékre jellemző penész, amely olykor a belélegzett levegőbe is beszivárog. Még a fiatal palackokat is öregnek láttatja, a tartalmuk érintetlen marad. Itt még érezhető a borászat archaikus jellege, az ipari kor előtti idők romantikája, a kézzel készült, lábbal taposott bor. De az is, ami tisztátalan, a brutális, amit ma már nem fogadnánk el. Ebben a környezetben tárolja Macik hordókban és palackokban a borait. És ide vezeti vendégeit kóstolóra. Az acéltartályokat és az új barrique hordókat csak kérésre mutatja meg. De aztán, a pincén kívül, látszanak az olajkannákra emlékeztető műanyag tárolók is, amelyeket Macik a környező vendéglátóhelyekre szállít, szállítania kell, mert a regionális, többnyire igénytelen piacról egyelőre nehezen tudna lemondani. Ebben a dilemmában szenvedtek egykor az osztrák borászok is.
Jaro Macik, akinek a keresztnevét nyugodtan rövidíthetjük, nem tud semmit az osztrák borászati fellendülésről, ami több mint húsz éve történt. A borbotrányról csak egyszer hallott valamit, és Ausztria borászata cseppet sem érdekli. Amerikában tanult kedvességével ezt természetesen sosem mondaná ki, főleg nem egy osztrák vendégnek. Amit viszont mond, az az, hogy a tájékozódása inkább nyugat felé irányul, az európai borászat őshonos országaiba, egészen az Újvilágig. Macik az Eno-France cégtől kér segítséget, amelynek fiatal munkatársa most North-Face kabátban, fázva kóstolja a furmintot és számol be új kombinált tenyésztett élesztőkről. Macik grafikusokat alkalmaz, akik modern stílusú amerikai és olasz címkékből merítenek ihletet. És a pincészetét „Macik Winery”-nek nevezi el, egy olyan gőg, amely megmagyarázza azt a nagy víziót, amelyet Jaro Macik a fejében hordoz. Ezért hajlandó korán kelni, keményen dolgozni és sok ezer kilométert utazni. Naponta, havonta. Éveken át.
Ha Macik láthatná néhány burgenlandi borász tervezett pincéit, amelyeket ugyanazzal az európai támogatással hoztak létre, mint amilyet most ő is igénybe vesz, akkor a víziója még konkrétabb lenne. Macik azonban nem tud semmit arról, ami 400 kilométerrel nyugatabbra lehetségessé vált. Ez furcsa, de mindkét nemzet kára. Ismerjük egymást. De nem közelebbről. Az osztrákok is ritkán tévednek ide. Igazából sosem.
A pincében Macik kinyitja azokat a palackokat, amelyeket nyolc hektár saját területről és felvásárlásból présel. Kérésre az egyszerűbb borokat is, amelyek mindig jó benyomást keltenek, ahogy a borász egy átfogó stratégiát igyekszik követni. A Furmint kései szüret 2006 ilyen modern ital, amely a kortárs dizájnnak köszönhetően Pozsony és Prága menő éttermeiben jól megállja a helyét. Maradékcukor nélküli, ásványos bor, jelenleg még a Mosel-menti élesztővel erjesztve. Ezért íze is rizlingre emlékeztet, egy nem kellemetlen groteszk. Az őshonos Lipovina fajta elegánsan oxidált és a talaj sóját viszi a pohárba, a régió egyik típusa. Maciknak azonban a bor túl gyorsan fejlődött, csalódott. Az Eno-France munkatársa ellenintézkedéseket javasol; Macik – ízig-vérig amerikai – a gyors megoldásokban érdekelt.
A nyelv virágosba vált, amikor a borász az édesborairól beszél, a klasszikus tokajiakról, amelyeket a „szamorodni”-val kezd és a „hatputtonyossal” zár. A skála mindkét vége kiemelkedő. A 1996-os szamorodni egy jelenlévő, de jól emészthető savval és eleganciával csillog, amely kiválóan illeszkedik a komplex testbe. A hatputtonyos (6 puttonyos), szintén 1996-ból, eukaliptuszra és mentára emlékeztet, és az első petróleumos jegyeket mutatja.
Macik Tokaji Fordítása, amelynél a szemeket másodszor erjesztik a fiatal borban, a harmadik korty után is nagyon különc marad, brutálisan ízlik a különben oly tökéletesen feldolgozott botritisz, nedves kenyér íze is érződik, és így kissé ügyetlen benyomást kelt. De a helyieknek így ízlik, mondja Macik, és a helyiek alatt azokat a szlovákokat és cseheket érti, akiknek egykor közös hazájuk volt. És ők vásárolják palackjainak 90%-át. A többi Magyarországon landol. Mindez Európa.
Csak néhány lépésre nyugatra található a környék második jelentős borászata, úgymond a Macik Winery ikertestvére, Jarka és Jaroslav Ostrozovic birtoka. Itt sok minden ugyanúgy és sok minden ellentétesen történt. Jaroslav Ostrozovic, a képzett borász, a cég menedzsmentjét tűzte ki feladatául, és az alkotói munkát
Josef Zlatnicky-nek adta át, aki a borokért felel.
Ostrozovicéknál a romantikus, vájt pincére tesznek, amely sok évszázadosnak tűnik, pedig csak évek óta áll fenn. A patinát a penész hónapok alatt hozta létre. Építtettek egy hagyományos kóstolóhelyiséget, sok fa, kevés acél, alig dizájn, ahogy az a környéken szokás. És olyan címkéket terveztettek, amelyek Ausztriában a „borzalmas” jelzőt érdemelnék ki. Ha lennének még csúnyábbak is.
40 hektár saját tulajdon, 40 hektár felvásárlás és 20 alkalmazott teszi Ostrozovicot nagy borásszá. De a szlovák Tokajban alig nyolc olyan üzem van, amely palackoz. Nevetségesen kevés, ha átnézünk a határon Magyarországra. Ez teszi Ostrozovic nagyságát relatívvá. E cég ilyen hanyagul képviselt professzionalizmusával szemben rendes borok állnak, például a 2006-os Furmint válogatás, fahordókban, pörkölés és légellátás nélkül erjesztve. Vagy az azonos évjáratú muskotály, már szeptemberben szüretelve, félszáraz, kellemes savval. Aztán következik az első eredeti szlovák szőlőfajta, a Dévin, a piros tramini és a fehér veltelini keresztezése, Ostrozovicnál lágyra erjesztve, 5% alkohollal és 30% aszúszem aránnyal. A szőlő mind Kelet-Szlovákia más régióiból származó felvásárlás, ahol kis borászok Zlatnicky útmutatása alapján gondozzák a bogyókat. Egyedülálló – és a szomszéd alkotásainál jóval színvonalasabb – a 2006-os Tokaji szalmabor, amely a klasszikus furmint és hárslevelű fajtákból készül, de muskotály nélkül komponálva. 236 g maradékcukor és 9,5-ös sav egy olyan gyümölcskonfitőrt hagy maga után, amit ilyen formában Dél-Franciaországban sejtenénk. Az 1999-es hatputtonyos egy rendkívül elegáns bor, kesernyés gyógynövényes jegyekkel. És még a legegyszerűbb tokaji is, a 2005-ös Cuvée válogatás, olyan eleganciával lep meg, amelyet Magyarországon is ritkán lehet kóstolni. 18 nap a barrique hordóban elegendő ahhoz, hogy a bornak nemzetközi jelleget adjon. Kár csak, hogy az Ostrozovic borok alig találják meg az utat Ausztriába, mert a borászat még a Macik Winery-nél is jobban támaszkodik a hazai eladásokra és a Cseh Köztársaságba irányuló exportra. Egy kis Oroszország, mondja a borász, mostanában szintén hozzájön. Ott a szörnyű címke egyáltalán nem áll a gazdasági siker útjában.
Szlovákia keleti borvidékét a nyugatitól dombság választja el. Az ipar jellemzi a középső részt. És a fellendülés, amelyet új munkáltatók hoznak az alacsony adózású országba. Ha Szlovákia az 1990-es évek közepén még hasonlóan aggasztó irányba látszott haladni, mint Fehéroroszország vagy Grúzia, akkor ma már valami olyasmi, mint egy tigrisállam a fejlődő országok között, olykor drámaian jobban fejlett, mint a szomszédos Magyarország. Ezt észre lehet venni a Duna-kanyar környékén is, délnyugaton. Budapest csak egy órányi autóútra van, a fenséges Esztergom a Duna magyar oldalán trónol. És ennek a vachaui jellegű tájnak a végén, ott, ahol laposabbá válik, szintén terem szőlő.
Rokonsága révén a német csúcsborász, Egon Müller is talált itt gyártóterületet, a Château Bélát, egy tökéletesen felújított kastély borászati üzemét, amelyet ezen a nyáron 5 csillagos szállodává alakítanak át. Itt láthatóan sok pénz folyt be. Müller egy különc embert alkalmazott, Miroslav Petrechet, aki egyszerre borász és szőlőbeszállító. Petrech 1968-ban Ausztriában dolgozott, Kremsben és a Wachauban. A prágai tavasz leverése után visszatért Csehszlovákiába, amelynek állami borászatában hosszú éveken át hagyta elsorvadni képességeit. A kommunizmus bukása után Petrech több tucat hektár szőlőültetvényt szerzett Belá, Muzsla és környékén. Ezeknek az ültetvényeknek a legtöbb szőlőjét, főleg a rizlinget, Egon Müllernek adja el. És készíti neki a bort. Kíváncsi szimbiózis.
Müller szabad kezet ad Petrechnek. Aki természetesen olyan rizlinget készít, amilyet Müller egy rizlingtől elvár. Tökéletes bort, mintha a Mosel mellől érkezne. Egy mérkőzés az édesség és a sav között. Petrech modora, enyhén szólva, közvetlen. Durván viselkedik, és úgy fütyül az emberekre, mint egy sörös kocsis a lovaira. Nem sokat ad a modorra. Ez teszi a hatvanas éveiben járó férfit autentikusan menővé, a borászat Clint Eastwoodjává. Ha valaki felismeri, milyen zseniális – és ő természetesen meg van erről győződve –, akkor majdnem szelíd báránnyá válik, könnyen kezelhető kísérő az ő és Egon Müller világában.
A Château Béla azért lett híres, mert Robert Parker ivott egy palack 2001-est, és lelkesen 94 pontot adott rá. Ezzel kezdettől fogva jelen volt a világpiacon, a Béla ma már majdnem 100%-ban exportra megy. Sohasem akart a szlovák nemzet büszkesége lenni, ehhez a két alkotó túlságosan gazdasági kritériumokban gondolkodik. A Château Béla idegen test a szlovák borászatban.
A régi pincében sok modern nemesacél tartály áll, a legújabb típusú duplafalúak. Petrech egymás után nyitja ki az összes elérhető évjáratot, a 2005-ös válogatást például, 60 g cukor és 9,5-es sav, a 2006-os aszút 11% alkohollal. Mindkettő erősen évjárat-meghatározott és csodálatos rizling egy széles nemzetközi minőségi piac számára. Aztán Petrech kinyitja az egyik utolsó elérhető palackot a 2001-es legendából. Láthatóan büszke erre a borba zárt erőre, erre a 110 g cukrot tartalmazó aszúra, amely csak a 9,8-as savértéknek köszönhetően válik iható élvezetté. Már az első petróleumos jegyek is érződnek.
És aztán a kóstoló meglepetése: egy zöld veltelini jégbor, 2006-os évjárat, 2007 januárjában szüretelve, 220 g cukor, 8,6-os sav, egy bomba, egy csoda.
Kifejezett és megélt szeretete ellenére az összes nemes édes alkotás iránt, Petrech egyre inkább száraz borokat próbál préselni, mert a száraz jobban eladható. Ismeri a szőlőültetvények minden egyes tőkéjét, az évek alatt ő is olyan csomóssá vált, mint azok. Most, karrierje végén, Petrech még egyszer összeszedte magát, hogy megszerezze azt a hírnevet, amely mindig is megillette: Szlovákia legjobb és leghíresebb pincemesterének lenni. Egon Müllernek hála, Petrech a hetvenedik születésnapját is a szőlőben tölti majd. Nincs nyugdíjas sokk.
Néhány kilométerrel északabbra Petrech nyomában vannak. Ők ketten Tibor Melecky és Zsolt Sütő, a magyar kisebbség fiatal tagjai, és garantáltan az egyetlen nemzetközi formátumú garázsborászok Szlovákiában. Strekovon (Kürtön) élnek, egy kis faluban Pozsonytól délkeletre. Mindketten villanyszerelői és gépészi múlttal rendelkező pályamódosítók, akik újra művelik apáik földjét. A Strekov 1075-nél dolgoznak, és így hívják a borászatukat is, menőn és magabiztosan, mint egy reklámügynökség. A Strekov 1075 egy közepes méretű ház, nagy padlással és betonozott pincével. Itt semmi nem dizájnos, minden rögtönzött és csak a legszükségesebbekre korlátozódik. Megható látni, ahogy mindketten energiával vetik bele magukat új karrierjükbe. És az ember örül velük, amikor megkóstolhatja az eredményeket, amelyek más termelők professzionális pompáját is árnyékba helyezik. A Strekov 1075 összes bora rendkívüli, néhány pedig egyedülálló. Aki magas szinten keres ismeretlent, itt megtalálja.
Melecky és Sütő, bármennyire is kézművesnek tűnik a borászatuk, világos elképzelésekkel rendelkeznek a minőségről és az etikáról. Ehhez hozzátartozik a spontán erjesztés, az enzimek mellőzése, sőt a spontán almasav-bomlás is. Vezetik a látogatót egy felszántott szőlőültetvényen keresztül, amelyet idén ültetnek újra. Lehajolnak és túrják az agyagos talajt tengeri kagylók után kutatva. Valóban, Melecky egy teljesen ép tengeri csigaházat tud kimenteni. Milliónyi éves. Ennek csekély hatása lehet a borokra, de nagy hatással van arra, hogyan készülnek a borok. Itt modern talajhűség alakul ki, minden ideológiától távol.
Vissza a padlásra, szürke gumisajt kerül a tányérra, az ideális kísérő egy kóstolóhoz, szinte íztelen. A 2006-os olaszrizling a „sur lie” formulát viseli, ez jobban hangzik, mint a „seprőn érlelt”. És az is volt. Mégpedig kilenc hónapig. Ezért nem ízlik egyetlen más, osztrák eredetű olaszrizlinghez sem. A két borász sok időt hagy arra, hogy borait piacra dobja. Ez a kései szüret csak tavasszal kerül forgalomba. Kitartás.
Majd a cuvée olaszrizlingből és zöld velteliniből. Sok bor régi hordókból, kevés az acéltartályból. Zsíros ital, kevés, nagyon szépen beépített maradékcukorral és – mint mindig – magas, ellensúlyozó savval. Egy rendkívül sokrétű, ásványos bor.
Mi még? Nyolcszáz palack. Na akkor.
Az alibernet nem szlovák fürdőszobaszekrény, hanem az Alicante Bouchet és a Cabernet Sauvignon keresztezése. Odesszából származik, és a Szovjetunió öröksége. Innen fúj a szél, amely a sok, gyakran abszurd keresztezést előidézte: a kommunista tervgazdaság úgynevezett „5 éves tervekben” követelt folyamatosan új keresztezéseket, amelyek ellenállóak a kártevőkkel szemben. A használhatatlan mellett így született meg néhány egyedülálló is. A kommunizmus egy kései mellékterméke, amit a szlovákok a tárolójukban tartogatnak.
A Strekov 1075 alibernetjét számtalanszor használt barrique hordóban érlelik, és mély sötét, mint a tinta. Feladat a folttisztítónak. Cseresznye illata van és szigorú tanninokat mutat be. A Dunaj, a kommunizmus utolsó, botritiszre nagyon hajlamos tenyésztése (Muskat Bouchet, Oporto és St. Laurent), 2007-ben aszúként kerül elszámolásra. Egy hihetetlenül sűrű bor, a föld, a kender, a szilva és a cseresznye esszenciája. Egy kis csoda, egy falu szélén álló egykori családi ház pincéjében készre gyártva. Jobban nem lehet ábrázolni a fellendülést, az innovációt és az alkotás örömét. Ja, igen: 400 palack lesz belőle.
Fajtamegegyezés és földrajzi közelség ellenére az osztrák borászat Strekovon nem kap figyelmet. A falon sorakoznak azok a palackok, amelyek Meleckyt és Sütőt lenyűgözték. Néhány kis francia birtok, valami Szlovéniából, valami Friuliból. Egyetlen osztrák sem. Olyan közel, mégis olyan távol.
Pozsony közelében fekszik Bazin (Pezinok), egy kisváros a Kis-Kárpátoknál, ott, ahol a szlovák elnöknek van háza. Már szürkület van, amikor a Janousek & Fischer pincemestere kinyitja a raktárat. Ipari terület, tízszeresen csúnya. A betoncsarnokban kövér olasz acéltartályok állnak, amelyekben a két üzlettárs a
felvásárolt szőlő levét dolgozza fel. Itt a rögtönzés a napiparancs. És minden mérföldekre van sok osztrák vagy olasz borász nemesen megtervezett életétől. De a Janousek és Fischer borok sokat elárulnak a változás haladásáról. Minden bor, zweigelt, alibernet, chardonnay, veltelini vagy rizling, rendkívül tiszta és fajtajelleges. Itt nem csiszolgatnak és keresik a rést, mint a Strekov 1075-nél, itt egy vállalkozó elsőosztályú árut kínál.
A nemzeti büszkeség nem játszik szerepet. De kialakul az a középút, amelyre egy borországnak szüksége van az igényes dolgok alapjaként. Ausztria ezt a középutat 1985-ben elveszítette, és csak csúcsok révén építette újra. Szlovákia a közös előrelépés útján jár. Ezen az úton mindenki magának jár. Hogy egymást felismerjék, ahhoz még évek kellenek. Közben a kaland csak a fejben tombol. A sok érdekes dolog, ami ezekből a fejekből fakad, csodálkozásra késztet.
Következő rész: Cseh Köztársaság