A Supertramp
Szöveg: Claudia Schemerl-Streben Fotók: Philipp Horak
Bergisch Gladbach, „Vêndome” étterem – Markus, Manuel és Lukas Mraz megrendelik a 24-fogásos degusztációs menüt. A sorrend lenyűgözi a 20 éves Lukast: nincs olyan termék, ami kétszer fordulna elő, és nincs olyan ízkombináció, amit ne ismerne, vagy amiből hiányozna a feszültség. A csúcspont: egy nagy, kimart, lakkozott kő, amely tányérként szolgál, és amelyen a „Vêndome” konyhafőnöke, Joachim Wissler mogyorórobbanással, gombával, gombaporral és levél formájú karamellcsipszekkel egy erdőt varázsol elénk. Lukas Mraz kóstol, vigyorog, majd kiböki: „Ez eszméletlen. Ide akarok jönni.”
Lukas Mraz számára a munkahely kiválasztásakor az a döntő, hogy a menüsor felkeltse a kíváncsiságát és eufóriába hozza. „Ha lenyűgöz, és azt tudom mondani, hogy ezt nem hiszem el, akkor tudni akarom, mi zajlik a konyhában.” 14. születésnapja óta a kreatív elme évente nem kevesebb, mint tíz alkalommal utazik a világban, és szelektíven kóstolja végig a nemzetközi szakácsnagyságok étlapjait. A tudásvágy és az elszántság vezette a karizmatikus vörös hajú fiatalembert, aki apja konyhájában nőtt fel, a langen-i molekuláris szakács Juan Amadorhoz, az elzászi Bärental-ba Jean-Georges Kleinhez, a hollandiai Zwolléba, ahol Jonnie Boer a három Michelin-csillaggal kitüntetett „De Librije” éttermében 20 fős konyhai csapattal viszi színre látomásos módon a regionális termékeket, valamint Joachim Wissler ínyenc templomába, a „Vêndome”-ba a bensbergi barokk kastélyban, Bergisch Gladbachban. Nem volt mindig könnyű Lukas Mraz számára munkát kapni az általa preferált éttermek egyikében. „Egy éven át próbálkozott a Jean-Georges Klein-nél lévő posztért” – emlékszik vissza az apja, Markus Mraz. „Egyszer csak jön egy hívás Kleintől, és azt mondja, nézzünk be hozzájuk. Még arra gondoltam, 1000 kilométer távolságból csak tudja, miért hív meg minket. Szóval a következő hétvégén autóval odamentünk, ettünk, és Lukas utána egy kétórás beszélgetést folytatott Kleinnel. Én kint járkáltam fel-alá, és abban a pillanatban, amikor Luki újra elém állt, megkönnyebbülten mondtam: ‚Na bumm, most olyan sokáig voltál nála. Biztosan mindent lefixáltatok?‘ Erre ő lemondóan azt mondja: ‚nem‘. Nem tudtam elhinni, és azt mondtam, akkor hagyd a fenébe.” Két nappal később jött a megváltó telefonhívás Bärentalból és az igen Jean-Georges Kleintől.
Lukas Mraz egy éven át dolgozott a „L’Arnsbourg” étterem konyhájában, amely mind molekuláris menüiről, mind klasszikus A-la-Carte választékáról ismert, és a Rôti-poszton a Commis (=ifjú szakács) pozícióját is betöltötte. „Hihetetlenül sokat tanultam a húsról. Érdekesnek találtam, hogyan készítik a galambot: úgy vágják le a mellet a hátáról, hogy csak a mellek maradnak meg a rajta lévő karkasszal. A húst besózzák, megpirítják, levákuumozzák, és négy órára 60 °C-on bekerül egy Holdomatba (egy alacsony hőmérsékletű sütőkészülék). Aztán három percre betolják a 220 °C-ra előmelegített sütőbe, és felszeletelik. Így a hús belül még véres – igazán franciásan. Ezt imádom” – lelkendezik Lukas. A „L’Arnsbourg” konyhája a legnagyobbak közé tartozik, ahol Lukas Mraz eddig dolgozott, – és a legforróbbak közé: „Juan Amadornál indukciós tűzhelyekkel dolgoztunk, ott nincsenek extrém hőmérsékletek, de Franciaországban pokoli meleg volt. Előttem egy tűzhelyblokk négy grillappal, egy sütő, egy Holdomat, felettem pedig egy szalamander (konyhai készülék ételek pirítására és csőben sütésére). Amikor a közelébe kerültem, azt hittem, elkezdek főni. Naponta biztos megittam négy-öt liter vizet.” Ilyen folyadékbevitelre Jonnie Boer „De Librije” éttermében, Zwolléban nem volt szükség. A konyha az étterem pincéjében található, és nagy ablakokkal van felszerelve, amelyeken keresztül ugyan nem lehet kilátni, de napfénnyel töltik meg a helyiséget anélkül, hogy felmelegítenék. Tökéletes munkakörülmények, leszámítva azt, hogy a csapat gyakran több mint 15 órát tölt a konyhában, és a mindennapokhoz hozzátartoznak a nem kedvelt feladatok is – ezek általában az újoncok számára vannak fenntartva. „A halposzton kezdtem. Az első munkanapon a sous-chef-fel bementem a hűtőházba, ahol kék ládák voltak egymásra pakolva, amelyek kétszer akkorák voltak, mint én. Az egyik halmozottan tele volt hallal, a másik fésűkagylóval. Az volt a dolgom, hogy az összes fésűkagylót kinyissam. Valami, amit azelőtt még soha nem csináltam. Miután megkaptam az utasításokat, megpróbáltam olyan gyorsan dolgozni, ahogy csak lehet, és négy óra alatt vagy 300 fésűkagylót tisztítottam meg. Ennek megfelelően hulla fáradt voltam, de tovább dolgoztam, halakat filéztem és szálkáztam, és egyszer csak megkérdeztem a sous-chef-et, milyen gyakran kell ilyen mennyiségű kagylót tisztítani. Nevetett, megveregette a vállam, és bejelentette: ‚holnap érkezik a következő adag‘.” Lukas Mraznak a második nap és összesen 600 fésűkagyló után soha többé nem kellett ilyen dimenziójú mennyiségekkel megbirkóznia. Fél évvel később megkérdezte, miért volt szükség annyi fésűkagylóra. A válasz: „Neked. Kétszer megcsinálod igazán nagy mennyiségben, és akkor már megy.” „Igaza volt” – vallja be a vörös hajú fiatalember –, „ma már álmomból felkeltve is meg tudom csinálni”.
A Lukas Mraz által tervezett tizenkét hónapból a „De Librije”-ben Jonnie Boer rábeszélőképességének köszönhetően két és fél év lett. A fizetés nyomorúságos volt, de ez őt nem érdekelte: „Még kevesebb pénzért is dolgoztam volna ott, annyi örömet okozott. Franciaországba viszont nem mennék még egyszer (a „L’Arnsbourg”-ban Lukas Mraz elkötelezettségét commis-ként nagyvonalúan megfizették).” A Jean-Georges Kleinnél töltött időt Mraz még ma is a legnehezebbnek tartja: „Nem volt kapcsolatom a külvilággal, és nem tudtam senkivel sem beszélni, ha problémám volt. Bärental egy isten háta mögötti hely, öt kilométert kellett menned az egyik irányba vagy hatot a másikba, hogy egyáltalán telefonkapcsolatod legyen. Ez után az időszak után sok felgyülemlett düh volt bennem.” Más volt a helyzet Zwolléban – ott helyben oldották meg a nehézségeket. Mraz csak egyszer tapasztalt mérges Jonnie Boert. „Más konyhákban azokat a napokat számolják, amikor a főnök nem rosszkedvű.” A szerencsétlenkedések rendszeresek, az, hogy hogyan kezelik azokat, az adott konyhafőnök beállítottságán múlik. „A ‚De Librije‘-ben volt egy tőkehalas ételünk az étlapon, amelyhez a hal állkapcsát, nyelvét és pofáját is felhasználtuk. Nem tudom, hogyan történt, a halszállító számolta el magát, vagy én rendeltem rosszul, de hirtelen csak a nyelvek fele volt meg. A fejembe szállt a vér, átkutattam az összes fiókot és a hűtőházakat – eredménytelenül. Nem maradt más választásom, mint bevallani Boernek, és ahelyett, hogy tíz percig ordított volna, azonnal megoldást keresett. Csak annyit mondott: ‚Shit happens‘, és írt egy másik ételt az étlapra. Én is így akarom csinálni itt” – mondja Mraz egy kéthetes stopover alkalmával január elején a bázisán, a bécs-brigittenaui Mraz-konyhában: „Az esti forgalom közepén voltunk, és a szakács, aki a Petit fours-ért felel, éppen nem volt a posztján. Ezért megkértem a cukrászt, hogy reagáljon, ha Petit fours-t kérek, ő meg csak annyit mondott, hogy az nem az ő dolga. Így viszont nem megy – a konyhai folyamat csak csapatként működik.”
Amit Mraz külföldi állomásain ötletként magába szív, azt egy kis könyvbe jegyzi fel, amiből időközben jónéhány összegyűlt. Juan Amadornál megismerkedett a molekuláris technikákkal, és elsajátította az alginát, maltosec és xantán kezelését. A jegyzetelés nemcsak megengedett, hanem kifejezetten kívánatos volt. „Ha megkérdeztem, hogyan működik valami, már adták is a kezembe a receptet. Minden étlapot lemásoltam, még akkor is, ha csak egy étel változott rajta, és minden betűrendben van rendezve.” Jonnie Boernél, egy 9.30-kor kezdődő és nem ritkán éjjel 1-kor végződő nap mellett alig maradt idő jegyzetelésre. „Sok mindent csak nagyjából jegyeztem fel, és most írom le azokat a dolgokat, amik még a fejemben vannak.” Az étel másolásáról viszont Markus Mraz ifjú sarja nem tart sokat. „Az eredetit nem lehet túlszárnyalni. Ráadásul semmi vonzereje sincs” – vallja következetesen. A nyugtalan 20 éves folyamatosan keresi azokat az új termékeket is, amelyek a „Mraz & Sohn” étlapján is értelmet nyernének. Ez az oka annak, amiért egy ázsiai utazás is csábítja. Előtte azonban még szeretne egy kitérőt tenni az avantgárd szakács, Grant Achatz chicagói „Alinea” éttermébe, akinek 20-fogásos menüje Lukas Mrazt tavaly télen egy helyszíni szemle alkalmával annyira lenyűgözte, hogy nem tudta megállni, hogy ne kérdezzen szabad hely felől a konyhán: „Meg sem tudom mondani, melyik fogás nyűgözött le a legjobban. Az egész menü teljesen őrült volt, tele meglepetésekkel és ízvilágban tökéletes.” Egy csúcspontot mégis kiemel: „Az utolsó fogás után a pincér leszedi a poharakat az asztalról, és egy szilikonlapot gördít rá. A következő pillanatban Grant Achatz az asztalnál áll, és gyümölcsszószokkal szálakat húz, pöttyöket és tükröket tesz közvetlenül a lapra, egy füstölgő, sötét téglát helyez az asztal közepére, ráüt egy kanállal, és hirtelen egy jeges csokimousse keletkezik belőle, amihez Achatz egy Crème brûlée-t szolgál fel egy üvegcsőben. Nem volt bonyolult ízkombináció, de elképesztő volt az asztalról enni, egy zseniális színpadra állítás, és olyan finom, hogy az ember abba sem akarta hagyni.”
Az amerikai feszült munkaerőpiaci helyzet miatt Lukas Mraz elköteleződése Grant Achatznál jelenleg elképzelhetetlen. Egy gyakorlat az „Alinea”-ban azonban már a zsebében van, és ki is akarja használni a lehetőséget, amint letöltötte idejét Németország legjobb szakácsánál, Joachim Wisslernél – tavasz óta Lukas Mraz ott bizonyít Chef de Partie-ként (posztfőnök). De bevallja: „A legszívesebben azonnal lefoglalnék egy repülőjegyet Chicagóba.” Hogy Lukas Mraz visszatér a „Mraz & Sohn” konyhájába, az számára fix. Hogy mikor, azt viszont még nem tudja. A külföldről származó inputokat addig rendszeres időközönként telefonon osztják meg. „Bár az utóbbi időben inkább csendesebb lett a dolog” – árulja el az apa, Markus Mraz. „Bécsi köztes megállói alatt minden nap ír a jegyzetfüzetébe. Hogy mi van benne, az titok.” Lukas Mraz leválik, lassan felnőtté válik, és rögtön meg is magyarázza a hallgatagságát: „Ha egy igazán jó ötletem van, akkor azt igazából nem akarom neki adni, mert ő a saját dolgát csinálja belőle. Pedig az ételek az én fejemben másképp néznek ki” – vallja következetesen Lukas Mraz, majd magabiztosan hozzáteszi: „ezért kerülnek csak akkor az étlapra, ha már visszatértem”.