Az unfisch
Szöveg: Alexander Rabl Fotók: Stockfood
Mondja most hangosan: „Aaaangolna”. Most pedig mondja: „Branzino. Branssiiino.” Vagy mondja: „Pisztráng. Pisztráááng.” Észreveszi? Az angolna (angolul: eel) már pusztán fonetikailag is hátrányban van. Valahogy bizarrul hat. Főleg, ha összehasonlítjuk a vizuálisan sokkal könnyebben befogadható, bár távoli rokonai a tengerekből és folyókból. Mint tudjuk, az angolna elég zsíros is. Ennek ellenére szűk ruhába préseli magát, amitől úgy néz ki, mintha naponta több órát töltene a crosstraineren. Egy kövér hal fűzőben. Erzsébet királyné-szindróma. És akkor ott van még Günter Grass esete. A laposhalnak, annak a kérkedőnek, Grass saját könyvet írt, és megnyerte a Nobel-díjat. Az angolnával viszont csak megvetően bánt. A Bádogdob jelenete, ahol a halász lófej-tetemmel húzza ki az angolnákat a viharos tengerből. Kígyóznak ki a barlangokból. (Az angolnák szeretik a barlangokat, de nem döggevők. Rágalom!) A szemgödrökből, a fülekből, az orrlyukakból és a szájból kígyóznak az angolnák a nedves kőre. A sirályok köröznek. Matzerath mama kénytelen otthagyni a reggelijét. Mario Adorf vigasztalásképpen a fenekére csap. A kis Oscar nézi és jegyzetel. A Bádogdobbal Grass és később a rendezője, Volker Schlöndorf alaposan kitoltak vele. Úgy értem: angolaként az ember már nem szívesen mutatkozik emberek között ilyen után. Mintha amúgy sem lenne elég problémája. Az emberek is rabolnak a ragadozó haltól, még a hírneve maradékát is. Azt mondják, angolnasima. Az emberi aljasság egyik példája a mindennapi használatból, mindenféle irodalmi igény nélkül. Miért éppen az angolnát halásszák ki olyan karakterek leírására, akiktől inkább nem vennénk ingatlanalapot?
Egy kis kutatás közben: az európai folyami angolnát választották a 2009-es év halának. Az ausztriai, svájci és német horgászszövetségek, valamint a természetvédelmi szervezetek ezzel szeretnék kifejezni aggodalmukat. Az angolna – ezt egyszer ki kell mondani, mielőtt legközelebb gondatlanul otthagyná a halbüfénél – a veszélyeztetett fajok közé tartozik. 20-30 év múlva eltűnhet folyóinkból (és a tengerekből). Mellesleg számtalan angolnafaj létezik. Mi itt az európai folyami angolnáról beszélünk és írunk. Az angolnát máshol is fogják és eszik. Ázsia egyes országaiban az angolna kultusz. A koreaiak szerint erőt adó, mert szívósságával és túlélési művészetével tűnik ki. A legjobb tudásuk szerint készítik el, régi hagyományok szerint, a megfelelő fűszerekkel és pácokkal, íze és emészthetősége kedvéért, valamint tiszteletből. Japánban az angolnát az egyik legfinomabb halnak tartják. Aki csak hozzávetőlegesen is ismeri a japán ínyencek hal-obszesszióját és kiemelkedő tudását, annak el kell gondolkodnia. Japánra még visszatérünk. Vissza Európába: Az angolna a hipochonder európaiak kételyeit egy egészségügyi csomaggal hálálja meg, ami miatt tulajdonképpen receptre kellene kapni. Gazdag vitaminokban és a dicsőített Omega-3 zsírsavakban. Aki angolnát eszik, lélekben (és talán valóságban is) felvértezi magát az emberi természet minden rosszindulatával szemben. Az alattomos érelmeszesedéstől a sunyi rákig vagy az agresszív szélütésig. És mégis, az angolna sosem volt a kedvenceink között.
Nyers látványa összezavarja az előkelő halpiaci látogatókat. A félelem a haltól, amely otthon kiugrik a táskából, és bár elvileg már halottnak kellene lennie, a konyha legtávolabbi sarkába fészkeli be magát – ez a félelem nagyobb, mint az étvágy. Az angolnát nem tartják elég előkelőnek. Határozott ízét csak kevesen értékelik, még akkor is, ha füstös aromákkal álcázza magát. Az angolna már korán tudta, még azelőtt, hogy Grass kikezdett volna a hírnevével, hogy ki kell találnia valamit. Ezért ruhákba öltözött, mielőtt elindult volna, és az emberek társaságába keveredett. Eközben a legjobb szószfeltaláló couturier-kkel dolgozott együtt, és így elérte az emberek szeretetének egy kis morzsáját. Az egyik ilyen ruha zöld. Az alkotója viszont ismeretlen. Egyértelműen északról származik, de Angliában vagy Franciaországban is talál étel-hordozókat. Az angolna zöld mártást vesz fel sok fűszerből, mogyoróhagymából, (fehér)borból, és tejszínből tojássárgájával. A kapor szinte mindig szerepet játszik benne, néha zsálya vagy turbolya is. Jól áll neki a zöld mártás. És elég savas (később egy kis citrom is társul hozzá), hogy ellenpontozza az angolna kissé hivalkodó egészséges zsírtartalmát. Mint mondtam: messze északon ezt kedvelik. Ott, ahol az év nagy részében huzatos és hűvös van, az embereknek mindig van étvágyuk, és kevés gondjuk van az angolnával vagy kollégáival, a heringekkel. Ehhez, előtte és utána Aquavitot isznak, életmentő hideg napokon és hideg tálak mellé. Franciaországban ezt másképp látják: hal bor nélkül nem hal, tanulják már az óvodában és a szőlőskertben. Az angolna is értékeli a jó bort. Mivel ő ínyenc, nincs ellenére egy jó vörösbor sem, mondjuk például egy burgundi. Angolna burgundiban. Ezt kellett volna Grassnak megírnia. De ezzel nem írnak bestsellert. Angolna egy erős, a szokásos hagyományos rítusok szerint elkészített sötét mártásban. Ez egy elegáns vörös gönc, amivel még a divatváros Párizsban is jó benyomást kelt az ember. Volt szerencsém megismerni az angolnát bársony, selyem és mártás vörös burgundi köntösében. Az étterem neve „Le Doyen”, és a séfje a nagy párizsi mesterek egyike a hallal való bánásmódban. Egy bretonnak ez már nem is olyan figyelemreméltó. Az angolna teljes egészében vörösben lépett be a gyönyörű régi étterembe, pumpernickel kenyér és apró burgonyák illő kíséretében, amelyek krémes, édeskés tormamártásban (Tormamártás! Párizsban!) jelentek meg. Mi, az angolna és én, egy jó üveg vörös nedűt ittunk a Burgundiából. Inkább túl hűvösen és túl fiatalon fogyasztva. Éppen jó volt. Nem mondható előkelőnek ez az étel, olyan ferdén az Elysée-palotával szemben, de mégis nagyon finom volt, és illett egy szeles novemberi ebédhez. Még a szomszéd asztalnál lévő 100 eurós, vastag laposhal-szeletek is elsápadtak egy kicsit. A beluga kaviárjukkal, azok a fontoskodók az Atlanti-óceánból. Párizs drága, és az is akar maradni. Ezért megyünk a Fertő-tóhoz. Ott az angolna évtizedekig úgy érezte magát, mint hal a vízben. Régen betelepítették ide, és a halászok, valamint a turisták egyaránt szívesen fogadták. Újabban azzal vádolják, hogy megzavarja a tó egyensúlyát. Azt mondják, gonosz ragadozó hal. Azt mondják, más halak ívóhelyein garázdálkodik. Azokén a helyeken, akiknek az őshonos fajok primátusának törvénye szerint több joguk van, mint neki. Szépen elintézve. De hamarosan vége lesz. Legkésőbb 20 év múlva már nem lesz. Rossz magaviselet miatt kitoloncolva. Az angolna egy dolog biztosan nem: nem egy „jó hal”. Ehhez neki magának is túl sokat kellett elviselnie. Ráadásul tudjuk, hogy ami érvényes az emberekre, az érvényes a halakra is. Ember embernek farkasa. Hal halnak embere.
Kérdezzünk meg egy halászt a tónál, Helmut Schwarzot Oggauból. A patyolattiszta üzletében áll, és kimondja, ahogy van. A süllőnek van elsőbbsége a Fertő-tóban. Így lett meghatározva. Angolnát már nem telepítenek a tóba. Csak idő kérdése, két vagy három évtized, és a Fertő-tavi angolna történelem lesz. Már a fogás sem elég az exportra, mondja Schwarz, miközben vékony füstölt angolnákat csomagol keskeny műanyag tasakokba, és vákuumozza le őket. Schwarz tiszteli a halait. A Fertő-tavi angolna egy természetes angolna. Időt hagy a növekedésre. Ja igen, az idő. Régen jobb idők voltak. Ezt nemcsak az ínyencek mondják, amikor a tíz évvel ezelőtti árakon áradoznak. Ezt mondja az angolna is, mert a Fertő-tó tisztább lett, ami egyúttal azt is jelenti: kevesebb tápanyag, kevesebb plankton az angolnának. Sovány idők. Európában az angolna még mindig minden, csak nem luxushal. A tőkehal és a folyami rák is ilyen volt valamikor. Várjuk meg, hogyan őrül meg a kereslet, ha az angolnák a hálókban igazán ritkák lesznek, mert nemcsak Burgenlandban, máshol is veszélyeztetett fajnak számít az angolna. Schwarz halásznak telefonja érkezik. A szomszédos Schützenben friss halra van szükség. Egy futárszolgálat indul, süllővel és angolnával a fedélzeten.
Meztelenül a rablóhal egyszerű füstölt halként is jól mutat. A legjobb kapcsolatokkal rendelkezik az ínyencek ígéret földjére, Baszkföldre is. Ott hagyta magát rábeszélni egy közös fellépésre almával és libamájjal. Az eredmény nemcsak a helyi 3 csillagos éttermekben, hanem időközben enyhe módosításokkal sok étteremben is kapható. Szinte mindig ízlik. De felöltöztetve és megfőzve az angolna egyszerűen sikkesebb, és magabiztosabb a megjelenése. Az angolna legszebb ruhája Tokióból származik. Kimonó aromákból, felületi feszültségből, textúrából és kozmopolita hangulatból. Walter Eselböck és csapata importálta a darabot Schützenbe, és egy kicsit hozzáigazították a helyi folklórhoz. A „Taubenkobel” kifutóján, ahol a vendégek és az ételek egyaránt végigvonulnak, glazúrozott Fertő-tavi angolna táncol Dashi-royaléval, ponty-escabeche-csel, rizzsel és algával. Hogyan? Vegyük hozzá az angolnát, amit félbevágnak és a kívánt hosszúságúra szeletelnek. (Ideális esetben darabonként 4 centiméter vagy kevesebb.) A halat vákuumtasakba csomagolják. Egy páccal együtt, ami cukorból, fehérborecetből, mirinből, fehér szezámolajból, tamariból, Kanzuri-pasztából, szárított bonito halból, gyömbérből és mogyoróhagymából áll (bár ezeket az összetevőket a bonito kivételével előzetesen együtt felforralták). Így az angolna 59 fokon gőzölődik a pácában, mindkettő lassan lehűl, és később szétválasztják őket. Amikor a pácot besűrítették, amíg el nem éri a máz viszkozitását, és az angolnát megtisztították, megnyúzták, és tálalás előtt még egyszer röviden felmelegítették a mázban, akkor a „Taubenkobel” vendégei hangosan kiáltják: „Bravo!”, izgatottan csapkodnak, mint a galambok, és vidáman csivitelnek, mint a spanyol malacok. Az évtized angolnája. Kísérőinek elkészítésére helyhiány és titoktartási okok miatt nem térhetünk ki. Nem kell mindent elmondani, amit tud az ember.