Ausztria erdeiben rengeteg hangya él. De ezek nem kerülnek a vendégek tányérjára
. A vadon termő gyógynövények, virágok, fenyőrügyek, gombák és bogyók viszont igen, méghozzá nagy mennyiségben.
Szöveg: Alexander Rabl · Fotók: Severin Wurnig
Hannes Müller olyan dolgokat mond, mint: „Idén a nyár témája a moha.” Néha fejszét hord magánál. Ez az ember éppoly kevéssé őrült, mint amennyire veszélyes. Hannes Müller a fejszével kimegy az erdőbe, és lefejti a gyantát a fáról. Ezt a gyantát megszárítják és megőrlik. Fával keverik, ami páratlan aromát kölcsönöz a füstölt pisztrángnak. Pisztrángnak (Forelle) hívják azt az éttermet is, ahol Hannes Müller konyhafőnökként a tűzhely mellett áll.
A gyönyörű karintiai Weissensee-nél találta ki azt, amit természetkonyhának lehetne nevezni. Kevesebb trükk a tányéron, több tartalom. Zöld, de nem politikai értelemben. Bár: nem minden étel egyfajta politikai állásfoglalás is? A legtöbb alapanyag a környékről származik. Néha messzebbről is, mint például a Nuart-sertés. Nuart fia, Martin, tavasz óta szintén a Forelle konyháján dolgozik. Néha elkíséri Hannest az erdei sétáira. Mert az erdőben sok mindent lehet találni, és ez napról napra csak több lesz. Egészen addig, amíg késő ősszel a tél véget nem vet az egésznek.
Térjünk vissza a mohához. Miközben az erdő mint próféta a saját hazájában sokáig süket fülekre talált, és a szakácsok repertoárja a legtöbb alpesi országban a bogyókra és az ízletes vargányára korlátozódott, a francia szakács, Marc Veyrat, az Annecy-tavat övező hegyekbe indult mászni. Ő és az emberei olyan fűszernövényeket hoztak, amelyekről azelőtt senki sem hallott. Mohát vágtak a földből, és a tányérokra helyezték, hogy a fogásoknak természetközeli hangulatot adjanak. Egy fenyőtobozt helyeztek a consomméba. Veyrat a tóból származó szaiblinget (tavi pisztrángot) két kéregdarabban párolta meg, és vajas mártással tálalta. Ennyit az erdei konyha témájáról és arról a kérdésről: „Ki találta fel?” Egy kérdés, amely egyébként a francia, német és osztrák fenyőket, tölgyeket és kőriseket hidegen hagyja. Utána jött az északi konyha. Az erdő és a gyökér igazán népszerűvé vált.
Ami Franciaországban kreatív tanulmánynak számított, az Redzepinél és társainál dogmává vált. Az étel mint kiáltvány. Az étel mint akaratnyilvánítás. Volt zuzmó, bogyó, lóhere és levél bőséggel. Volt lomb. A hangya témáját itt csak mellékesen említsük meg. A nagyon divatos latin-amerikai konyhában is fontos szerepet játszanak az erdők. És Ausztriában?
Az erdő már régóta hívogatott. Egy ölelés követte. Mára már nagyon megbecsülik egymást. Az erdő változatossága, történetei, titkai, tisztásai, rétjei, folyói és tavai lenyűgözik az osztrák konyhafőnökök fiatal generációját. Egyszeriben olyan dolgokat tanulnak a vadon élő növényekről, amelyek diákkorukban soha nem érdekelték őket. A japán kések mellett most már a gumicsizma is az alapfelszerelésük része. Erdő és rét nem ismer rossz időt, csak nem megfelelő öltözetet.
A vadmurok, a menta, a bodza, az akác és a májusi fenyőrügy szemszögéből nem olyan fontos, hogy esik-e az eső, vagy süt a nap. A délre menekülés szóba sem jöhet náluk. Ha valaki ennyire gyökeret vert a szülőföldjén, annak el kell fogadnia, ami jön. Azt a kevés fényt, amire a növényeknek tavasszal és nyáron a növekedéshez szükségük van, megkapják a felhőtakarón keresztül is. Még Barbour-dzseki és Goretex-cipő nélkül is túlélik akár hetekig az alpesi monszunesőt is. A nedvesség zölddé teszi a réteket és a leveleket. Miközben az emberek láthatóan sápadnak.
A zöldből szerencsére bőven van. Ellentétben az „erdőpusztulással” kapcsolatos prognózisokkal – ez a múlt század 80-as éveiből származó kifejezés, amely a német (és osztrák) melankólia és világfájdalom kifejezéseként más nyelvekben is jelen van, mint például a „Kindergarten” vagy a „Blitzkrieg”. A zöldek, a biológiatanárok és más pánikkeltők ezzel tanították a gyerekeket a 80-as években a holnaptól való félelemre. 30 évvel később az erdő még mindig igencsak élettelinek tűnik.
Még a milánói expón is az osztrák szakács mutatkozik be kulinarikus erdei emberként, a konyha gyökérszakértőjeként. Az osztrák pavilon a „Lélegzetvétel az osztrák erdőben” mottónak van szentelve. Azt, hogy mit kínálnak ételként a vendégeknek az osztrák pavilonban, Ausztria néhány legjobb szakácsa találta ki, köztük Döllerer, Reitbauer, Dorfer, Müller és Rachinger.
Sajnos egy kiváló ötletből egy meglehetősen száraz megvalósítás kerekedett. Erről bővebben más helyen.
A Weissensee természeti adottsága a Wörthersee eljátszott csillogásának antitézise. Hannes Müllert az erdő gondolkodásra ösztönzi: „Sokat vagyok kint. A mozgás közben egyszer csak jönnek az ötletek.” Fenyőerdős ritschert (hagyományos karintiai egytálétel) szarvasfüstölttel. A hal bundája, amelybe finomra őrölt cirbolyafenyőt kevernek. Müller: „A vendégek megették.” Tavasszal van vadmetélőhagyma, madársóska és vízitorma. És fiatal páfrányok, amelyek más friss hajtásokhoz hasonlóan kiválóan alkalmasak vajban történő sütésre. Mit csinálna az erdő vaj nélkül?
Később páfrányt és vajat egy tojással elkeverni és az egészet így tálalni, nem rossz ötlet. Nyáron bogyók és gombák vannak. Ősszel lomb. Akkor Müller a nyírfa keserű leveleit barnított vajban kicsit megfuttatja, és így tálalja.
Rousseau-i gondolat rejlik azokban az elképzelésekben, amelyeket Helmut és Philip Rachinger a felső-ausztriai Mühle-völgyi Mühltalhof éttermükben ételekké változtatnak. Mindketten ahhoz a fajta kulinarikus kézműveshez tartoznak, akik nem hívják a háziorvost, ha látomásuk támad. Csak annak van problémája, akinek nincsenek ötletei. Bár papa Helmut Rachinger igencsak realista a Mühl-völgy rétjein és erdeiben található vadon élő fűszernövények ízét illetően. Ezek ugyanis – szerinte –, mivel Ausztriában az eső hiányára nem lehet panasz, nem annyira ízintenzívek, mint azok a növények, amelyek vízhiányban szenvedtek. Ráadásul: „A mezei zsálya az mezei zsálya marad. Az igazi zsályával nem ér fel.” Tehát összekeveri a mezei zsályát a zsályával. Az egyik gondoskodik az aromáról, a másik a természetközeli hangulatról. Bár a mezei növények természetesen nagy slágernek számítanak: „Egy tojásrántotta a réten frissen szedett fűszernövényekkel igazi élvezet.” A gyógynövénygyűjtés nem mindenkinek okoz örömet. Ahol sok és magas fű nő, ott a kígyók sincsenek messze. Amit Philip Rachinger ezzel a mondattal nyugtáz: „Nekem nincs erre szükségem.”
A természet zöld frissességét és ropogósságát az emberek, Helmut Rachinger szerint, a tél elmúltának jeleként is szerették. Ezért örvend Ausztriában olyan nagy népszerűségnek a medvehagyma is, amely önmagában véve egy meglehetősen közönséges legény. A dörzsölt medvehagyma tudja, hogy a torma, a sóskahagyma, a vadmurok, a lóhere és a bodzavirág elleni közvetlen versenyben kevés vagy semmi esélye sem lenne. Ezért rendezkedett be úgy az erdőben, hogy elsőként érkezzen a többiek előtt. A Mühltalhofban a medvehagyma körüli felhajtást nem sokra becsülik. Sóként éppen elmegy, friss karalábéval tálalva. A sóska jobb. A Rachingeréknél a savanykás zöldet almaszósszal keverik, és a mustban párolt vadhúsú szaibling mellé szolgálják fel rikító zöld-friss kontrasztként. A madársóska az ambiance-a minden idők egyik legzseniálisabb halételének: cédrusdeszkán sült szaibling, fenyőtűsóval és bodza-balzsamecettel tálalva. A cickafark spárgához kerül mangalicaszalonnával. A gyermekláncfűbimbók és a májusi fenyőrügyek kísérik a májusi őzbakot, amely így jogosan ékeskedhet a „Májusi őzbak természetes környezetében” címmel. Ahogy mostanra világossá vált, az erdei konyha nem a grammról grammra előre kitalált receptek konyhája. Az alapanyagok sokszor csak rövid ideig nőnek és virágoznak. Ami ma sóska, az holnap erdei szamóca, később pedig vargánya. „Nyáron azzal dolgozunk, amit a saját kertünk ad.”
Foglaljuk össze így: semmi bajunk a bogyókkal, vadon termő fűszernövényekkel és gombákkal, de a paradicsom és a saláta már csak ott nő, ahol nő. Hiába tüntet Ausztria összes vegyes- és fenyőerdője a Ringstraßén. Semmit sem használ.
Andreas Döllerer szívesen felment volna a fahatárig, ahol cirbolyafenyőt és egyebeket talál. De a salzburgi eső meggyőzte őt – és minket is –, hogy maradjunk lent. Kirándulás következik a Bluntauba. Itt nemcsak a pisztráng és a szaibling számára tökéletes víz van. Napok óta esik az eső, és az Ache folyó már majdnem kilép a medréből. Erdei paradicsom az éticsigáknak. Szeretik a nedves, borús időt. Goretex-dzseki helyett a házukat viselik. Az éticsigát például kombinálhatnánk vadmentával, amely közvetlenül a szomszédságukban nő. Így Andreas Döllerer az aktuális időjárásról.
Döllerer, a természetjáró, Golling környékének völgyeiben és hegyeiben minden szegletet ismer. Tudja, mikor nő az első vízitorma, és hogy ez olyan csípős, mint a torma, ezért mértékkel kell bánni vele. Mielőtt a bodza virágozni kezdene, Döllerer vagy valaki a csapatából már a helyszínen van. A bodzavirág bimbóit szüretelik, és „bodzakapriként” tálalják, zöldveltelini válogatásból készült ecetben eltéve. Ha van májusi fenyőrügy, Döllerer felhabosított vajjal tálalja a frissen sült Tauern-rozskenyér mellé. Vargányát, turbolyát és borjúmirigyet májusi fenyőrüggyel már szolgáltak fel Gollingban.
Az erdő már régebb óta létezik, mint mi. Hogy az egyenes tartású ember újra és újra lehajolt fűszernövények és egyéb növények keresése közben – csodálatos hatásukban bízva –, azt Methusalix vagy Hildegard von Bingen óta tudjuk. Mindketten Miriam Wiegele alakjában reinkarnálódtak: író, gyógynövényszakértő, a burgenlandi rádió rendszeres műsorkészítője. Jürgen Csencsits csodálatos vendéglőjének közelében lakik, ami ő és vendégei számára szerencsés véletlennek mondható. Wiegele asszony érzéke a megfelelő növényhez a megfelelő időben és a tökéletes virághoz tavasszal és nyáron a harmischi Csencsits-vendéglő tányérjain köszön vissza.
Wiegele írónő szereti az olyan történeteket, mint a csalánnal végzett „szűzpróba”. A nők ehhez csalánmezőbe nyúltak; ha nem fájt, úgy mondták régen, a szűzpróba sikeres volt. Amit csak kevesen tudtak: ha a csalánt némi erővel összenyomjuk, akkor nem „éget meg”. Közben kérjük, tartsák vissza a lélegzetüket. Némely országban ez a próba még ma is használatos, Harmischban a csalánból főként olyan profán dolgokat készítenek, mint tea, rizottó vagy spenót. A tyúkhúr, egy szintén legalább a középkor óta ismert növény, kevésbé ismert, és mindenekelőtt nem fáj. Frissen szedve, a tyúkhúr a Csencsits-féle Kánaánban sült galambhoz kerül, amely zellerrel és cseresznyével repül be a vendég szájába.
A galamb a későtavaszi napokon az akácvirágok és azok nektártól duzzadó aromájának társaságában is jól érzi magát. Az akácok (felfedezőjéről, Robinról elnevezve) vegyes erdőkben, faszerű bokrokon nőnek, és mint némely más növénynek, nekik is érdekes migrációs hátterük van. Az akác Dél-Amerikából származik. Miriam Wiegele nem tud betelni a virágokkal, és azt is elmagyarázza, miért érdemes követni a példáját: „A virágok nagyobbak és intenzívebb ízűek, mint a bodzavirág.” Mindenekelőtt azonban az akác nitrogént bocsát ki az erdei talajba, ami például a tölgyeknek nem tesz jót. Save the vegyes erdő. „Egyetek akácvirágot, és az erdőnek jobb lesz.”
Mert az erdő szívesen ad az embernek, sokat megbocsát neki. A bécsinek az erdő megbocsátja a zöldbe igyekvő bűzös autóoszlopokat. A bécsiek számára az erdőjük boldogság. A Vincent konyhafőnöke, Alexander Mayer számára minden boldogság forrása. Zöldség és saláta iránti étvágyát Evi Bachnál csillapítja. A gyermekláncfű az alapanyagai megszállottjának annyit jelent, mint egy breton lepényhal. Mayer kedvenc évszakai akkor köszöntenek be, amikor Günther Ellersdorfer, akit Mayer szeretettel csak „az én gyökérszakértőmnek” hív, megjelenik a Vincentben. Ellersdorfer mikrobiológus. Emellett úgy ismeri a Bécsi-erdőt és a Duna menti ártéri erdőket, mint kevesen. A szenvedélyes élelemvadász tavasszal kucsmagombával és kucsmagomba-csészegombával látja el Mayert. Mayer ebből olyan mártást készít, amelyet folyami rákkal kísért vadszárnyashoz tálal.
A kucsmagomba-tavaszt pár héttel később a fekete nadálytő követi. A szőrös leveleket az orvostudományban reuma ellen alkalmazzák. Mayer ezzel nem emberi lábakat teker be, hanem pácolt pataki szaiblinget. Előtte a növényt könnyű metélőhagymás majonézzel kenik meg. Most nyírfatörzseket is megfúrnak. Az ekkor kinyert folyadék a nyírvíz. Ebből Mayer és cukrásza egy pillecukorszerű masszát készít, amelyet gabona-karamell-szelettel és ostyatöredékkel tálalnak. Ehhez háromféle virág jár jégkrémes formában: bodza szorbet citrusjegyekkel, vadrózsa-szorbet kétféle borssal (vörös és Malabár-bors) és akácszorbet Fleur de Sellel és mézzel. Hamarosan jönnek a hársfavirágok és az első gombák is. Mayer: „Tavasszal a legérdekesebb, akkor jönnek az első hajtások, később a gyökerek. Most a vadkomló.” Az ősszel aztán következnek a sötét trombitagombák. A „Trompettes de la mort” jelzik a szakácsoknak és fűszernövény-gomba-bogyó szállítóiknak, hogy ideje a gumicsizmát és a kosarakat télire eltenni.
9762 Techendorf 80
Tel.: 04713/23 56
www.forellemueller.at
Mühltalhof
Unternberg 6, 4120 Neufelden
Tel.: 07282/62 58
www.muehltalhof.at
Döllerer’s Genießerrestaurant
Markt 56, 5440 Golling
Tel.: 06244/42 20
www.doellerer.at
Gasthaus Csencsits
7512 Harmisch 13
Tel.: 03366/772 20
www.csencsits.at
Vincent
Große Pfarrgasse 7, 1020 Wien
Tel.: 01/214 15 16
www.restaurant-vincent.at