Kék munkásoverallban és erős cipőben lépdel Juan Carlos Dominguez a mély erdei talajon. Amíg a tenyésztő meg nem áll egy tölgyfa alatt, és teljesen váratlanul egy hangos kiáltást nem hallat. „Vá-háá, vá-hááá”, visszhangzik az erdőben. Hirtelen a ködből egy tucatnyi vágtató disznó bukkan elő. Meglepően gyors tempóban, közvetlenül Dominguez és a látogató felé, úgyhogy az ember megijedhet. De amikor a tenyésztő csak egyetlen lépést tesz előre, a disznók hirtelen fékeznek, megcsúsznak, egymásnak futnak vagy hirtelen hátraarcot csinálnak. A tenyésztő nevet, a látogató megkönnyebbül.
„Csak elképesztően kíváncsiak” – mondja Señor Dominguez, miközben az állatok most már sokkal óvatosabban közelednek, és az orrukkal megszaglásszák a látogatót. Nos, nem gyakran fordul elő, hogy az ember egy disznócsorda közepén álljon. Vagy egyáltalán disznót lásson a szabad természetben. Hiszen a legtöbb ilyen okos állatot, amelyekről azt mondják, hogy intelligensebbek a kutyáknál, istállókban és sokszor abszurd, kegyetlen körülmények között tartják. De nem itt, Dél-Spanyolországban, Andalúziában, Jabugo település közelében. Mind a régió, mind a település ismert a híres sonkáról, amelyet a spanyolok Jamón Ibéricónak neveznek.

Ezt egy olyan régi fajta combjaiból állítják elő, amely genetikailag még nagyon közel áll a vaddisznóhoz, ez a Cerdo ibérico vagy Ibérico-sertés. Növésre ugyan sokkal kisebb, mint a közönséges házi sertés – mondja Dominguez –, ráadásul lassabban nő, cserébe viszont robusztusabb, ellenállóbb a betegségekkel szemben, és jobban alkalmazkodik a szabadban való élethez. Évszázadok óta tenyésztik Dél-Spanyolország Extremadura és Andalúzia régióiban. A legtöbb időt a szabadban töltik, az úgynevezett dehesákban. Ezek olyan tölgyesek, amelyeket régebben közös legelőként hasznosítottak; tehát közösségi tulajdon volt, amelyet mindenki használhatott.
Ebben a némely esetben évezredes kultúrtájban az ibériai sertések életük nagy részét töltik, élvezik a tágas kifutót, és részben maguk keresik az élelmüket. Eközben a tölgyfák árnyékot, valamint makk formájában táplálékot adnak nekik. Olyan vidéken, ahol a talaj tápanyagszegény és gyakoriak a száraz időszakok, a dehesákban folytatott legeltetés egykor a túlélési módszernek számított. Manapság az egyedi tölgyesek növényi és állati sokféleségükkel a természetközeli gazdálkodás mintapéldáját képezik.

Ám a sok hely, a lassú növekedés és a sertések kis mérete természetesen viszonylag rendkívül magas pénzügyi ráfordítást is igényel. „Ez az oka annak, hogy a Jamón Ibérico iránti növekvő kereslet miatt egyre több tenyésztő tér át arra, hogy az állatokat házi sertésekkel, például a jóval termelékenyebb Duroc fajtával keresztezze” – magyarázza Dominguez. Ez ugyan teljesen legális, de egyúttal magában hordozza a fogyasztók megtévesztésének veszélyét is – teszi hozzá. Mert sokan éppen azt szeretnék, hogy egy Jamón Ibérico néven eladott sonkában tényleg csak Ibérico-sertés legyen.
Ezért a spanyol jogalkotó valamivel ezelőtt bevezette a színkódolt címkézést, amelynek célja az átláthatóság növelése. A címkék nemcsak a fajtáról, hanem a tartási körülményekről és a takarmányozásról is tájékoztatást adnak. Így például fekete címkét csak az a sonka kaphat, amely minősített Bellota 100% Ibérico, tehát száz százalékban tisztavérű Ibérico-sertéstől származik. Ezenkívül a dehesák szabad természetében kell felnevelkedniük, és a hizlalás során kizárólag makkon (spanyolul = bellota) és mezei gyógynövényeken kell élniük.
A piros szín viszont a Bellota Ibérico jelölése, azaz olyan sertések sonkája, amelyeket ugyanúgy neveltek fel, mint az előzőeket, de csak ötven százalékban kell az ibériai fajtától származniuk. Más fajták keresztezése ebben az esetben tehát megengedett. A zöld címkét az úgynevezett Cebo-de-Campo-Ibérico sonkák kapják, mégpedig olyan sertésektől, amelyeket részben istállóban tartanak, és általában nem makkal táplálkoznak. Ezek is lehetnek legfeljebb ötven százalékban keresztezettek. A fehér pedig végül a Cebo Ibérico jelölése – olyan állatok sonkája, amelyek kizárólag istállóban élnek, és szintén legalább a felükben ibériai fajtájúak. Makkot ők sem esznek.
Ami nincs a címkén, és a hivatásos elégedetlenkedőket foglalkoztatja, azok a pácsók, amelyeket Jabugo legtöbb sonkagyárában és az egész régióban a tengeri só mellett továbbra is használnak. Mégpedig tekintet nélkül az egészségügyi aggályokra, amelyeket ezekkel a tartósítószerekkel és azok nitrittartalmával (E 249, E 250), illetve nitráttartalmával (E 251, E 252) kapcsolatban újra és újra felvetnek. Pontosan ezek az aggályok vezettek oda, hogy például a sokkal nagyobb és iparibb módon dolgozó termelők Parmában vagy San Danielében már régen száműzték őket a nyerssonka-termelésükből. Végeredményben ez valószínűleg egy imázsintézkedés, mert óriási mennyiségű pácsóra lenne szükség a sonkában ahhoz, hogy ténylegesen egészségkárosító hatású legyen. És ez a rendkívül drága Jamón Ibérico esetében amúgy sem fordul elő túl gyakran.
Az autóval az erdei úton – egy kíváncsi disznócsapat kíséretében – vissza Jabugóba vezet az út. A kétezer-ötszáz lakosú település úgy tűnik, jól él a sonkaüzletből. Minden rendezett és tiszta, a szép házak vakítóan fehérek, szinte mindenhol lehet kóstolni. „2012 óta létezik a Jabugo oltalom alatt álló eredetmegjelölés a sonkáink számára, mert majdnem kizárólag itt, közel 700 méter tengerszint feletti magasságban szárítják őket levegőn, és nem mesterségesen” – magyarázza Dominguez, és belép az egyik vendéglőbe, ahol a mitikus sonkát végre meg is kóstolják. „A Jamón szeletelése több mint szakma, valóságos művészet” – suttogja Dominguez, miközben ismerőse, Alejandro Figueiras még egyszer gyorsan megfenyíti hosszú kését, és nekilát a sonkatartónak. Figueiras egy cortador, ahogy a sonkacomb szeletelésének szakértőit nevezik ebben az országban.
Komoly arccal és kissé túlzott mozdulatokkal kezdi szelni a majdnem három évig érlelt combot, és a kis szeleteket geometrikusan, körkörösen rendezi el a különböző tányérokon, úgyhogy olyanok, mint a kinyílott rózsák. A különböző vágásoknak mind megvan a saját neve – mondja a cortador. Először is ott a maza, széles csíkokból áll, amelyek majdnem fele-fele arányban állnak zsírból és húsból. Aztán jön a contramaza vagy babilla, ami a sonka oldaláról származó, lényegesen soványabb részeket jelenti. Mindkettő kiváló ízű, intenzíven diós, erdei és gombás aromájú. Valódi élmény ízben és állagban is, ahol a finom, elefántcsontszínű zsír a megfelelő tálalási hőmérsékleten először az ujjak között, majd a szájpadláson olvad el.

De a legjobb darab egyértelműen a punta, a sonka legvégén található, a csípőcsont alatt. Alig tartalmaz látható zsírt, cserébe szép sötétvörös színe van. És elképesztő olvadékonysága. „Mivel a sonkacombokat a patájánál, tehát a másik végénél akasztjuk fel” – magyarázza a cortador –, „egészen alul, a puntában folyik össze minden – zsír, íz, aromák.” És így keletkezik egy lenyűgöző csemege, lágy, vajas állaggal, kellemesen sós szájérzettel és erdei gyümölcsök édes jegyeivel. Pontosan úgy, mint a jó bornál, az íz sokáig megmarad. És pontosan úgy, mint a jó bornál, óhatatlanul a terroir jut eszünkbe. Ebben az esetben a dehesa, az egyedülálló tölgyes, amelyből a sertések származnak. És ahol olyan életet élnek, amely a Jamón Ibéricót olyan különlegessé és utánozhatatlanná teszi. —