Egyes üzleti ötletek olyan pofátlanok, hogy mi sem tudjuk felvenni velük a versenyt.
<\/span>
Nemrég korán izgatottak lettünk, mert azt hittük, felfedeztünk valamit. Sikerült rendelnünk egy dupla eszpresszót, amely a fizetéskor a maga magabiztos € 7,20-as árával minden eddig ismert árrekordot megdöntött.
Egy tüzetesebb vizsgálat azonban részleges felelősséget tárt fel a mi részünkről: pimaszul és figyelmetlenül „kérünk mellé egy csapvizet, de egy nagyot, legyen szíves” rendeltünk.
És ez € 1,80-ba került fél literenként. A maradék € 5,40 a nagy feketéért tehát meglehetősen látványtalanul a szokásos pofátlanság tág mezőnyében lötyög.
Manapság a vízért fizettetni a tapasztalt vendég számára már igazán nem számít különlegesnek.
A vendéglátóipar dilemmáját jól meg tudjuk érteni: egyrészt az ősrégi hagyomány, amely a térítésmentesen kínált pohár vizet a vendégszeretet és a civilizáció szinonimájaként határozza meg, másrészt a közgazdasági felismerés, hogy azokkal a dolgokkal, amelyekért pénzt kérünk, egyszerűen sokkal többet lehet keresni.
Egyébként tiszteletet érdemel, hogy a vendéglátóiparnak mára nagyrészt sikerült ezt a rideg szemléletmódot a vendégekben is elültetnie. Mi is arra a következtetésre jutottunk volna már évekkel ezelőtt, hogy anyagilag jobban járnánk, ha lényegesen többet keresnénk. És fontolgattuk is, hogy a műsorainknál a belépőjegy mellett még ülésdíjat is felszámolunk. Végül azonban egyszerűen nem mertük meglépni. És akit gyávának hívnak, azt az élet bünteti.
De ahogy tíz éve még senki sem vallotta volna be, hogy Bild újságot olvas vagy Dschungel-Campet néz, az átmeneti időszakban akadtak olyan vendéglősök is, akiket a bennük a dominanciáért küzdő kapzsiság és szégyen érzése kompromisszumos megoldásokhoz vezetett: a fizetős, de a Grander-módszer szerint „nemesített” víz felszolgálása például ilyen volt. A Bécsi Felsőbíróság azonban 2006. augusztus 17-én úgy ítélte meg, hogy a „Grander-vízre vonatkozó ,ezoterikus körökből származó, áltudományos hókuszpókusz' megnevezés tárgyilagosan megalapozott”.
Időközben a vendéglátásban egy nagy teljesítményű ásványvíz-infrastruktúra nőtt ki. Ez meglepő lehet egy olyan országban, ahol nem sótlanított, klórozott és lázszúnyoglárváktól nagyjából megtisztított mangrovevíz folyik a csapból, hanem szinte országszerte a legkiválóbb alpesi cseppek.
Távol álljon tőlünk, hogy ezt „a fukarkodók köréből származó, álinyenc hókuszpókusznak” nevezzük.
Ugyanakkor egy erről szóló Spiegel-cikk olvasásakor nem tudtuk teljesen elfojtani enyhe kárörömünket: „Uwe Pöhls társadalomtudós a független IESK intézettől a Rajna-vidéki-vesztfáliai Vízművek konyhájában áll, és bottropi csapvizet csapol. A nedű hamarosan részt vesz egy versenyen, és hét, különböző árkategóriájú csendes ásványvízzel méri össze az erejét.”
És természetesen nyer. Fölényesen.
Olyan presztízsmárkák előtt, mint a Volvic, és még egyértelműbben a legdrágább, bár ízlelési szempontból utolsó helyen végzett, Fidzsi-szigeteki luxusvíz előtt.
Vajon a csúcskategóriás vizek, mint a 10.000 B. C. (jégkorszaki gleccserek olvadékából, € 27/liter), a tasmaniai esővíz, a King Island Cloud Juice (szuper név, de akkor is csak € 26) vagy az igazán elit japán Rokko No Mizu (tiszteletre méltó € 124/liter) jobban szerepeltek volna? Ki tudja.
A Spiegel mindenesetre arról is beszámol, hogy a norvég luxusvízmárka, a Voss palackozói megerősítették, hogy termékük nem más, mint Iveland kisváros normál csapvize.
Talán a Bécsi Vízműveknek egy „forrásvíz-zászlóshajó boltot” kellene nyitnia a schwechati repülőtéren a különleges last-minute szuvenírt kereső turisták számára. 0,75 literes palackonként 7,50 eurót már elkérhetnének érte. A bevételből pedig lehetne támogatni a rászoruló bécsi vendéglátósokat a csapvíz ingyenes felszolgálásában.