Szöveg: Helga Baumgärtel Fotó: rendelkezésre bocsátott
Sokat tudunk nagy írófejedelmeinkről.
Életrajzaik minden gimnazista kötelező tananyagába beletartoznak. De – ki ismeri az ivási szokásaikat? Egyikük sem volt éppen absztinens. Itt van önnek: az én aprólékos, vidám kutatásom! Szóval, vágjunk bele:
Amikor egyik tisztelője, John Benotte amszterdami üzletember megkérdezte tőle, melyik a kedvenc bora, Adalbert Stifter, az osztrák biedermeier legjelentősebb írója így válaszolt: „Rajnai bor. Ha megengedhetem magamnak.”
Amit ritkán tehetett meg. Így a „Witiko” szerzője többnyire szülőföldje olcsóbb borait itta. Például zöld veltelinit a Krems környéki vidékről, ahol Stifter egykor a kremsmünsteri gimnáziumban járt latin iskolába. Amit utólag „életem legboldogabb időszakának” nevezett. Na igen, ezt nehéz a mai diákoknak elmagyarázni!
Adalbert Stifter, aki 1805. október 23-án született Csehországban és 1868. január 28-án halt meg Linzben, egyébként nem éppen a mértékletesség mintaképe volt. Aprólékos pontossággal jegyezték fel, hogy éves szinten általában mit fogyasztott: 600 liter, főleg bort. Plusz néhány korsó sör. Na akkor, egészségünkre!
Franz Kafka lényegesen szerényebb volt. Kedvenc bora a tokaji volt. De azt is csak apró kortyokban itta. Egy üveg több napig is elég volt. Szóval nem a mi emberünk!
Igen, igen, a bor jó dolog. A híres bécsi Café GriensteidlbEn viszont vidámabban mentek a dolgok. A törzsvendégek, mint Hugo von Hofmannsthal, Arthur Schnitzler és Hermann Bahr, kiadójuk honoráriumától függően literjével itták a Bécs környéki szőlőskertek finom nedűit. Többnyire gumpoldskirchenit. Alkalmanként azonban egy-egy drága rajnai bort is.
Vive la France. Friedrich Torberg, a „Gerber diák” és a „Tante Jolesch” szerzője viszont a franciáknál ragadt. Imádta az öreg bordóit, és kedvenc bora – akárcsak költő kortársáé, Josef Wechsbergé – a Château Cheval Blanc volt. Hoppá, ez ma már a 2011-es (ismét olcsóbb) évjárat jegyzésében is 480 eurót kóstálna!
És akkor ott volt még Joseph Roth, az olyan felejthetetlen művek megalkotója, mint a „Radetzky-induló” és a „A hamis súly”. Korán felfedezte az alkohol iránti szenvedélyét, mint sok más irodalmi zsenink. Sokat ivott és elég válogatás nélkül, de többnyire bort. Sajnos az alkohol már szilárdan a markában tartotta. Állítólag még Habsburg Ottó is megpróbálta rávenni egy „kiszáradási kúrára”. De már túl késő volt. Párizsban – Roth utolsó lakhelyén – halt meg 1939-ben. Abban az évben, amikor utolsó híres művét, a „A szentivánéji ivó legendája” című művét írta...
A Titán. „Az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz bort igyunk” – írta egykor Johann Wolfgang von Goethe.
És a titkos tanácsos úr csak tudta. Naponta megitta a maga két üveg borát – és közben 83 évet élt! Még a halálos ágyán is – 1832. március 23-án – még egy utolsó pohár bort kért (nem „több fényt”, ahogy azt gyakran híresztelik). Meg is kapta, bár vízzel hígítva.
Goethe értett a borhoz. Végül is már a nagyszülei is rendelkeztek egy szőlőültetvénnyel Frankfurt kapui előtt. Kedvenc borai? Például az „Abtsberg” a Mosel-völgyi Schuberth borászattól. Erre ma is rákattinthatunk a www.vonschubert.com oldalon. Egyébként a címke Goethe kora óta alig változott. Vagy: a frank „Würzburger Stein” – „más bor nem ízlik nekem” – vallotta. Erre is rákattinthatunk, és megrendelhetjük a www.weingut-juliusspital.de oldalon.
Még egy példa? Minden jó, ha a vége jó; íme az Oestrich-Winkel-i Brentano borászat rizlingjei: www.brentano.de
Goethe borkereskedője, Ramann, bizonyos években alig győzte a szállításokat. 900 liter volt például 1813-ban.
Írófejedelmek egymás közt. Nem szívesen iszom egyedül a bort, tudják ezt nemcsak Bécsben. Goethe gyakran és szívesen osztotta meg kollégájával, Friedrich von Schillerrel. Együtt több nemes palackot is felbontottak. Előszeretettel ittak frank bort a Kitzingen melletti „Mainstockheimer Hofstück” dűlőről. Ezt a bort ma is megtalálhatják a www.winzerhof-burrlein.de oldalon.
Schiller mindig kapható volt egy jó pohár italra. Miközben befejezte a „Stuart Máriát”, tizenkét üveggel ivott meg kedvenc borából – egy Laubtalerből. A „Tell Vilmos” véglegesítésére kiadója,
Johann Friedrich Cotta harminc üveg portóit küldött neki, amelyek aztán gyorsan a jó borok megszokott útját járták be.
Legyen szó malagáról vagy burgundiról, mindent versbe öntöttek. „Testvérek, szálljatok le széketekből, mikor a teli római pohár körbejár, hagyjátok a habot az égig fröcskölni: Ez a pohár a jó szellemnek” – költötte az érzések túláradása közepette.
Svájci különlegességek. „Néha úgy érzem, egy üveg bor többet ér, mint az egész költészet” – írta Gottfried Keller egy barátjának. A „Zöld Henrik” és a „Seldwylai emberek” szerzője állami írnokként élt az akkori Zürichi Köztársaságban, és legszívesebben a „Staatskellerei Zürich” borait itta. Ma már a www.moevenpick-wein.ch oldalon.
Különösen a „Zürcher Räuschling” ragadta meg. És így látták őt gyakran késő este, a Rindermarkt-on lévő törzshelyéről, az „Oepfelchammer”-ből a nem messze lévő lakásába tántorogni, telve a jó „Räuschling”-gel.
Ami Thomas Mannal soha nem fordult volna elő. Fegyelmezetten élt és írta a „Buddenbrook ház”-at. A nagy lübecki családregényt, amelyben a Kistenmaker borkereskedő is említésre kerül.
Kistenmaker valójában Tesdorpf volt, a nemes borok híres importőre. A Tesdorpf család a Mannék szomszédos házában lakott, és Tesdorpf 1891-től Hermann Wilhelm Fehling konzullal együtt a kis Thomas gyámja volt. Aki fegyelmezetten, természetesen, a Tesdorpf-féle boroknál maradt. Nemes burgundiak és nemes bordóiak. Ma is a www.tesdorpf.de oldalon.
Színes Európa. „Csodálatos bor, amely elolvad a nyelven...” – írta William Shakespeare kedvenc boráról, az édes Malvasia-ról, amely Tenerife szigetének déli részén, Abonában terem (www.vinos-canarias.de). A Teide-hegy lejtőin nő, Santa Cruz tartományban, és még mindig nagy siker. A tenerifei borok Shakespeare idejében világhírűek voltak, és főként a Brit Királyságba exportálták őket.
Tovább a szöveggel! Gotthold Ephraim Lessing – akárcsak Bismarck – imádta a Lemberger-t. Carl Zuckmayer, aki a „Vidám szőlőhegy”-gyel állított emléket hazájának, a Nackenheimer-t szerette. Különösen a Schmittskapellchen dűlőből származót (www.weinbau-gabel.de).
Zuckmayer, aki Nackenheimben született, szorosan kötődött rheinhesseni szülőföldjének borához, végül is apja borkapszula-gyáros volt!
Alekszandr Puskin kedvenc bora a grúziai Tbilisziből érkezett. „Jobb, mint bármelyik burgundi” – írta.
Gerhart Hauptmann az Assmannshauser Spätburgunder Höllenberg-re esküdött a Krone borászattól, és ládaszámra szállíttatta haza magának a bort – amely még ma is Németország egyik legjobb vörösbora (www.weingutkrone.de). Sajnos, mint azt borbeszállítói tapasztalták, nála sem volt túlságosan fejlett a fizetési hajlandóság.
„Boldog föld! Egyetlen dombod sem nő szőlőtőke nélkül...” – költötte Friedrich Hölderlin, az „Empedoklész halála” szerzője. Lauffen am Neckarban született, és kedvenc bora természetesen szülőföldjéről származott: a Schwarzriesling Katzenbeißer (www.lauffener-wg.de).
Kalandos dolgok. A Spätburgunder iránt vonzódott Karl Május, a drezdai közeli Radebeul ifjúsági és kalandregény-írója is. Kedvenc bora a közeli Wackerbarth kastélyból érkezett (www.schloss-wackerbarth.de).
Ernest Hemingway viszont a testes vörösökre esküdött, ahogy azok a spanyol Navarra tartományban, Pamplona környékén érnek (www.artadi.com).
Egyik legjobb regénye – a „Fiesta” – a bikaviadalról és az ivásról szól. A könyv minden oldalán vidáman isznak, rendelnek, vagy legalábbis beszélnek róla. Hemingway második kedvenc bora Venetóból, Velencétől északra származik. Ott terem az Allegrini Valpolicellája
(www.allegrini.it), és Ernesto, ahogy Velencében hívták, sokat ivott belőle cimborájával, Giuseppe Ciprianival, a „Harrys Bar” tulajdonosával. És mellesleg az számára fenntartott sarokasztalnál írta a „A folyón át a fák közé” című művét.
„Kár, hogy a bort nem lehet megsimogatni” – írta Kurt Tucholsky. Szíve a würzburgi Juliusspital szőlőskertjeiből származó „Stein”-hez húzott. Ahhoz a borhoz, amit már Goethe és Schiller is olyan szívesen ivott. És így végre bezárul a költők bor- és körforgása. —