A-La-Carte

A pazarlás esztétikája (2013/4)

Az élelmiszerek végtelen sokféleségének állandó elérhetőségével járó luxus oda vezet, hogy harmadával többet termelünk, mint amennyire szükségünk van, és – a szemétben végzi. Felhívás az értékes erőforrások tudatosabb használatára.


Szöveg: Nina Kaltenbrunner Fotók: Klaus Pichler

Nagyon mesterkélt: egy fél ananász, eprek, brokkoli, sütemény, hús … minden romlott, penészes, rothadó. – A bomlás pillanata kidolgozott csendéletté emelve, minden egyes darab luxus módon, fekete háttér előtt, az igényes étkezési kultúra nemes dekorációival megrendezve és fotográfiailag rögzítve. Egy galéria művészeti kontextusában bemutatva. Ha rápillantunk a címkékre, nem a szokásos információkat találjuk a technikáról, a példányszámról és az árról, hanem adatokat a termék eredetéről, a termesztési módről, a vízfogyasztásról, a szállítási útvonalról, a CO2-lábnyomról, valamint a bécsi végfelhasználói árról.

Az ananász esetében ez konkrétan 10 666 km szállítási utat jelent repülővel és teherautóval Ecuadortól Bécsig, 11,94 kg CO2-kibocsátást és 360 liter vízfogyasztást, mindezt 2,10 eurós kilónkénti áron.

A fényképek Klaus Pichler „One Third – A project on food waste“ (Egyharmad – projekt az élelmiszer-pazarlásról) című sorozatából származnak, amely az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) a globális élelmiszer-pazarlásról szóló jelentése* után készült. A jelentésből kiderül, hogy a világszerte megtermelt élelmiszerek egyharmada a szemétbe kerül, miközben ezzel egy időben 870 millió ember éhezik. A pazarlás gigantikus mértéke feletti személyes felháborodás késztette a korábban is fogyasztáskritikus osztrák fotóst arra, hogy intenzívebben foglalkozzon a témával és kutasson, mígnem – saját bevallása szerint – „a borzalom olyan nagy volt“, hogy végül nem tudta elkerülni, hogy tegyen valamit az ügy érdekében.

A projekt kezdetén kifogástalan áruk vásárlása állt azzal a tudatos szándékkal, hogy hagyja azokat megromlani. A spektrum lefedi a számunkra elérhető teljes palettát, mintegy 50 terméket. Az alapvető élelmiszerektől a késztermékeken át az egzotikus gyümölcsökig Pichler a nyugati világ étrendjét kívánta ábrázolni, valamint az egyes termékek nyomon követhetőségét feltérképezni – ami gyakran nem bizonyult olyan egyszerűnek.

Saját készítésű „penészállomásokon“ Klaus Pichler ezt követően több héten és hónapon át hagyta az élelmiszereket a saját lakásában fotótémaként „érni“. Közvetlenül át akarta élni a bomlás menetét, részese akart lenni a folyamatnak. Hogy végül rothadásuk csúcspontján, mint luxustárgyakat, fotográfiailag rögzítse őket. „Szörnyű volt“ – írja le az élményt –, „és nemcsak a szag.“

„Az élelmiszer értékes. Elvesztettük a tiszteletet iránta, a termékekkel való kapcsolatot. Már nem realizáljuk, hogy luxus az, ha válogathatunk, mit együnk“ – magyarázza Pichler az ábrázolásmódját. A szép és a visszataszító közötti pengeélen táncolás nagyon fontos volt számára, hogy ábrázolja a szerinte „felfoghatatlan pazarlási őrületet“, egyfajta oszcillálást a „wow“ és a „fúj“ között.

A „One Third – a project on food waste“ kiállítás keretében ezen az estén egy vacsorát is tartanak a galériában. A média, a művészet és a gasztronómia világából érkező, jól átlátható számú meghívott vendég ül együtt egy stílusosan megterített hosszú asztalnál, beszélget a művekről és élvezi a több fogásból álló menüt. Amit „szemétből“ készítettek. Olyan élelmiszerekből, amelyek bár teljesen rendben voltak, különben kidobták volna őket. A kontraszt Pichler fényképeivel szemben nem is lehetne élesebb, és még világosabbá teszi az abszurditás teljes mértékét: „A hulladék művészetként stilizálva a falakon, a rendszer szemetje a tányérokon.“ Kiváló az íze.

Az élelmiszer-pazarlás okai sokrétűek, és már a szántóföldön elkezdődnek. Itt történik az első válogatás: Pusztán esztétikai kritériumok, mint a méret és a forma döntenek a további sorsról – kereskedelem vagy hulladék. A következő válogatás az úgynevezett „higiénizálásnál“, az áru tisztításakor történik, ahol további apró szépséghibák válnak láthatóvá, és az élelmiszereket kiselejtezik. A teljes globális termés több mint fele így közvetlenül a szántóföldről a szemétbe kerül. Ez nem utolsósorban a törvényi irányelveknek és normáknak köszönhető arról, hogy mi számít „kereskedelmi forgalomra alkalmasnak“ és mi nem.

A szállítás során gyakran megsérül a csomagolás – ami elegendő ok arra, hogy kifogástalan élelmiszerek egész raklapjait selejtezzék le. Ugyanis: ki nyúlna a szupermarket polcán benyomódott vagy karcos csomagolásért? Egy rothadt narancs ahhoz vezet, hogy az egész ládát kidobják, ugyanúgy, ahogy egy ütődött tojás ahhoz vezet, hogy legalább az egész dobozt kidobják. Egyébként is, az igény miatt, hogy zárásig minden áru elérhető legyen – a mottó szerint: nem fogyhat el semmi – folyamatosan hatalmas többletet termelnek, amelyet naponta nem sokkal 19 óra után újra kidobnak. Ennek leggyakoribb oka, hogy már az új szállítmányok követelik a helyet a polcokon. A megfelelő hűtéssel történő tárolás pénzbe kerül, ezért kényelmesebb kidobni a „régi“ árut. Így például Bécsben naponta annyi kenyeret dobnak ki, mint amennyit naponta Grazban elfogyasztanak.

A pazarlás spiráljában egy további problémát jelent az úgynevezett „lejárati idő“, egy javasolt felhasználási határidő, amely nem jelent mást, mint hogy a termékek ebben az időpontban minden aggály nélkül fogyaszthatók. Magyarán: teljesen rendben vannak. Nálunk sajnos ez többnyire egyenlő a „lejárttal“, és az élelmiszereket ennek megfelelően azonnal kidobják. Szupermarketekben gyakran már a megadott dátum előtt. Pedig éppen a vélt kényes tejtermékeknél, mint a joghurt, még hetekkel a megadott fogyasztási javaslat után sem tapasztalható semmilyen minőségi vagy ízbeli romlás. „Olyannyira elidegenedtünk az élelmiszereinktől, hogy inkább a csomagoláson lévő adatoknak hiszünk, ahelyett, hogy az orrunkra vagy az ízlésünkre hagyatkoznánk“ – definiálja Pichler a pazarlás egy további jelenségét.

David Gross salzburgi filmrendező szintén jó ideje intenzíven foglalkozik társadalmunk eldobható mentalitásával. Bár valamivel aktivistább, illetve „alkalmazottabb“ módon. Tobias Judmaier szakáccsal és Daniel Samer fotóssal közösen megalapította a „wastecooking“ performance-kollektívát, amely visszakeresi a szemetesekből azt, amit mások kidobtak, de finom és jó. – Étel testnek és léleknek. Főzés mint demokratikus cselekedet, evés mint politikai tett és rengeteg izgalom – ezt teszik bele a hárman a fogyasztáskritikus főzőshow-ikba és előadásaikba. Az ehhez szükséges alapanyagokat többek között a szupermarketek kukái szolgáltatják. „Szemétbúvárként az ember szinte mindent megtalál, amire szüksége van“ – meséli David Gross. Mégpedig első osztályú minőségben. Puszta kíváncsiságból másfél évvel ezelőtt mászott be Gross először éjszaka egy kukába, fejlámpával és gumikesztyűvel felszerelkezve. A kifogástalan élelmiszerek hihetetlen mennyisége, amelyet ott talált, sokkolta. „Szóhoz sem jutottam“ – mondja –, „friss áru, amit egy órával korábban még meg lehetett venni a boltban, és ami helyhiány miatt zárás után a szemétben végzi.“ „Meg akarjuk mutatni, milyen következményei vannak annak, hogy az élelmiszerek egyharmadát kidobják!“ – írja le a felvilágosító küldetést. Azóta a trió vezetett szemetesbúvárkodásokra hív, amelyeket a „leletek“ nagy közös gálavacsorává főzése követ. Mindent filmre dokumentálnak, a búvárkodást a gála alatt nagy kivetítőn játsszák le. „Ez egy hihetetlenül érzéki élmény, különösen a kontraszt“ – írja le az eseményt David Gross. „Teljesen más dolog egy riportot látni vagy olvasni róla, mint saját magunknak, sötétben, egy parkolóban, félig illegálisan a szemétben búvárkodni élelmiszer után“ – tudják ők hárman. Ahol is a legnagyobb meglepetésként azt a pillanatot írják le, amikor az, ami még előző este hulladék volt, egy csodálatos fogássá válik. Világos, tiszta környezetben elkészítve. „Ezt az élményt akarjuk átadni az embereknek.“ A Wastecooking mottója: „Food is culture … don’t waste it – cook it“ (Az étel kultúra... ne pazarold el – főzd meg) be kellene épülnie a köztudatba és megélt mindennappá kellene válnia.

Az ételekkel való tudatos bánásmód tehát minden egyes embertől elvárható. Mivel egy másik, EU-szintű tanulmány szerint a mi szélességi köreinken az összes kidobott élelmiszer több mint 40%-a a magánháztartások számlájára írható. Egyrészt tehát arról van szó, hogy úgy főzzünk, tervezzünk és vásároljunk, hogy semmi ne maradjon meg. A gyakran propagált fogalmak, mint a „regionalitás“ és „szezonális jelleg“ is újabb értelmet nyernek ebből a szempontból. A regionális gazdasági körforgások elkerülik a pazarlást, mivel az élelmiszerek a rövid szállítási utak és a rövidebb tárolási idők miatt gyorsabban és frissebben jutnak el a végfelhasználóhoz. A közvetlen értékesítés, ahogy azt sok termelő folytatja a heti piacokon, továbbá elősegíti a Slow Food által határozottan követelt szorosabb együttműködést a termelők és a fogyasztók között, erősíti a szociális hálókat és az élelmiszerek eredetének és valódi értékének tudatát.

Egy másik kulcsszó ebben az összefüggésben az „élelmiszer-szuverenitás“, amely többek között a nálunk viszonylag új, de igencsak sikeres projektekben, mint az városi kertészkedés (Urban Gardening), közösségi kertek vagy a CSA (közösség által támogatott mezőgazdaság) részesedések kifejezésre jut, és valószínűleg az élelmiszer-beszerzés legközvetlenebb formáit jelentik. Az ember maga termeszti meg, amire szüksége van, leszüreteli, ami érett, és megosztja, ami felesleg – illetve rendszeresen közvetlenül a termelőtől szerzi be a részesedését. Itt alig pazarolnak el valamit, sőt éppen ellenkezőleg, a hozam pontosan a tagok számához van igazítva.

A felelősségteljes vendéglátásban is fontos a pontos kalkuláció. Paul Ivic, a Tian vegetáriánus csillagos étterem konyhafőnöke számára ez magától értetődő. „Egy jó szakács sosem lesz pazarló“ – tudja ezt saját napi gyakorlatából, valamint számos neves csúcsszakács mellett töltött tanulóéveiből. Az alapanyagokkal való érzékeny bánásmód számára a legfőbb alapelv, a célzott beszerzés és a hosszú távú tervezés a házon belüli biokertészettel ezért napirenden van. A Tianban mindent felhasználnak, ami ehető – mondhatni a levelétől a gyökeréig –, ez legalább 90%, minden, ami a vágásnál leesik, levesekké vagy pürékké dolgozzák fel, „Az élelmiszer-pazarlás borzalom számomra“ – hangsúlyozza Ivic. A fejlesztő szakács jobban szereti, ha valami elfogy, mintha valami megmaradna – az érzékeny termékeinek frissessége fontosabb számára, mint az állandó elérhetőségük. Ha valami elfogy, egyszerűen újat tesz az étlapra.

Elég volt! Mindenkinek! De még ha tényleg maradna is valami, elutazunk és tele a hűtőszekrény – van alternatíva a szemeteskukára: az újraelosztás. Amit olyan szervezetek, mint a „Wiener Tafel“ nagyban űznek – élelmiszeradományok elosztása a kereskedelemből és a vendéglátásból szociális intézményeknek –, az kicsiben is működik. A „Die Essensvernichter“ (Az ételmegsemmisítők) című könyv szerzői, Valentin Thurn német filmrendező és Stefan Kreuzberger újságíró, Thurn „Taste the Waste“ című filmjéből kiindulva alapították meg a foodsharing.de internetes platformot, amely rövid ideje már Ausztriában is létezik – ételmentőknek. Az ötlet: lehetőséget adni magánszemélyeknek, kereskedőknek és termelőknek, hogy a felesleges élelmiszereket ingyenesen felajánlják vagy elszállítsák.
Egy bejegyzés például éppen így szól: „Bécs, 5. kerület, egy ananász, fogyasztható“ (…)

A tények

• A világszerte elpazarolt élelmiszerek teljes mennyiségét 1,6 milliárd tonna „elsődleges termékegyenértékre“ becsülik. Az elpazarolt ehető részek mennyisége ebből 1,3 milliárd tonnát tesz ki.
• Az élelmiszer-pazarlás becsült klímamérlege az üvegházhatású gázok éves atmoszférába történő kibocsátását 3,3 milliárd tonna CO2-nek megfelelőnek mutatja.
• Az elpazarolt élelmiszerek előállításához felhasznált éves vízmennyiség (250 km3) a Genfi-tó térfogatának háromszorosának felel meg.
• Szintén 1,4 milliárd hektárnyi földet – a világ mezőgazdasági területeinek 28%-át – használják évente olyan élelmiszerek előállítására, amelyeket aztán elpazarolnak.
• A mezőgazdasági termelés viseli a legnagyobb felelősséget a veszélyeztetett növényfajták
és állatfajok veszélyeztetettségéért a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) listáján.
• Az összes elpazarolt élelmiszernek csak kis százalékát komposztálják: a legtöbb szemétlerakókban végzi. A lerakókból származó metánkibocsátás a hulladékszektor egyik legnagyobb üvegházhatású gázforrása.
• Az otthoni komposztálás háztartásonként évi 150 kg élelmiszer-hulladékkal tehermentesíthetné a kommunális hulladékkezelést.
• A globális délen az élelmiszer-veszteségek nagyobb része a mezőgazdasági termelésben keletkezik, míg a magas vagy közepes jövedelmű országokban a veszteség nagy része a kereskedelemben és a háztartásokban jön létre. Az élelmiszer-pazarlás közvetlen gazdasági következményeit (a halak és tenger gyümölcsei kivételével) évi 750 milliárd dollárra becsülik.

Címek

Waste Cooking
www.wastecooking.com

Foodsharing
http://at.myfoodsharing.org

Die Wiener Tafel
www.wienertafel.at

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!