A-La-Carte

A híd (2016/1)

Egy utazás Koppenhágába és Malmőbe, ahol a múlt feldolgozását és a gasztronómia jövőjét egy hosszú híd íveli át. Szöveg: Christian Seiler · Illusztráció: Markus Roost. Kicsit félek Koppenhágától. Valahányszor leszállok Kastrupban, és egy kényelmes Volvo taxival behajtok a belvárosba, minden más – és…


Egy utazás Koppenhágába és Malmőbe, ahol a múlt feldolgozását és a gasztronómia jövőjét egy hosszú híd íveli át.

Christian Seiler szövege · Markus Roost illusztrációja

Kicsit félek Koppenhágától. Valahányszor leszállok Kastrupban, és egy kényelmes Volvo taxival behajtok a belvárosba, minden más – és ha nem is minden más, én érzem magam másnak. A kilencvenes években, amikor Koppenhága még nem a hűvös, modern kulinária szinonimája volt, hanem inkább az ellenkezője, egy Henrik Boserup nevű tévészakáccsal jártam a várost, aki bejelentés nélkül rontott be éttermi konyhákra, és ott főzni kezdett; mindenki örült, hogy legalább valaki egy kis inspirációval főz. Ma Boserup előadásokat tart a felelősségteljes fogyasztási módszerekről, úgy tűnik, ő is komolyabb lett, akárcsak Koppenhága egész kulináriája.

Valahogy kár érte.

A kétezres években találkoztam Paul Cunninghammel, egy Essexből származó, expatriált brit férfival, aki Koppenhága Tivolijának közepén működtette az egyik legszebb éttermet, amit valaha láttam (The Paul), legalábbis a dizájnt tekintve (sok Arne Jacobsen és Poul Henningsen, üveg és ízlés). Paul azt mondta – és akkoriban René Redzepi és Claus Meyer már összeadták a fejüket, hogy a Nordic Food Manifestón és egy Noma nevű éttermen gondolkodjanak –, hogy Koppenhága kulináris szempontból legfontosabb helyszínei egyenlő arányban a kikötő és a repülőtér. Mert ott érkeznek az országba az európai dél jó termékei, amelyekből tisztességes ételt lehet készíteni. Paul időközben a dán nyugati parton egy farm-to-table éttermet vezet Paulfood néven.

Néhány évvel később látogattam el először a Nomába, amelyet éppen akkor választottak meg először a világ legjobb éttermének. Emlékezetes este volt, mert a hőn áhított helyet két osztrák borász jóvoltából kaptam meg, akik a kereskedőjükkel voltak megbeszélve. Egy Sebastian Rind nevű férfi volt ez, aki vállalta a kockázatot, hogy Koppenhága belvárosának frekventált részén nyisson egy borboltot, amely kizárólag osztrák borokat forgalmazott – méghozzá olyan borokat, amelyekről még Ausztriában is csak kevesen tudtak.

A Nomában elköltött vacsora után ziháltam. Emlékirataimhoz a következőt jegyeztem fel: „A Noma konyhája nemcsak az étlap szokásos fogássorrendjét dekonstruálja, hanem azokat az elvárásokat is, amelyeket az ember ebben az árkategóriában támaszt. Az egyik fogás például egy vöröshagyma volt a dániai Læsø szigetéről. Igen. Egy rétegeire szedett hagyma tápiókaágyon, ahol minden egyes réteget külön készítettek el, fraktálszerűen lebontva annak lehetőségeit, hogyan is érzékelhetjük a hagymát. A következő fogás egy krumpli volt, egy különleges burgonya Seeland szigetéről, kicsi és csúnya, amelyet most különböző halmazállapotokban tálaltak: muszlinként, chipsként, főzve, sütve. Aztán: egy zellergumó részei, sütőben sütve, olyan intenzív ízre hangolva, mintha a konyhának az lenne az ambíciója, hogy ezt a gyökérzöldséget a húsleves ízfokozójaként betöltött mellékszerepéből a főszínpadra emelje, és pontosan így is volt: ha egy Noma-beli estét egyetlen összefoglalóval kellene jellemezni, akkor az az lenne, hogy a magas gasztronómia magától értetődőségei alól kihúzzák a talajt.”

Ilyesmiket írok fel magamnak. A gyermeki lelkesedés a később történtek fényében – a csúcsgasztronómia lerohanása sült zellergumókkal, fraktálszerűen bontott hagymákkal, fenyőemulziókkal és más erdei állatoknak való eleséggel – elég kínos. A fennkölt gondolataim majdnem elvesztek, mivel a Noma akkori sommelier-je túl jóindulatú volt hozzánk, és átirányította hozzánk a félig telt palackokat egy öregbor-kóstolóról, amelyet két pénzes zsák tartott a szomszéd asztalnál, így többek között az 1930-as évekbeli Romanée-Conti-s poharakhoz is hozzájutottunk. Csak arra emlékszem még, hogy felszabadultan táncoltunk egy viking diszkóban, és fájdalmas csodálkozást éreztem, amikor másnap reggel felébredtem: a repülőgép már rég Bécsben volt, de a fennkölt gondolatok éles írással örökítve a jegyzetfüzetben.

Következő alkalommal elővigyázatosságból ebédre mentem a Nomába, este smørrebrødöt ettem az Aamannsban, ott szükségképpen megismertem a következő osztrák borászt, ellenálltam a késő esti közös programokkal kapcsolatos ötleteinek, és csak másnap hagytam magam letéríteni az útról, amikor az Østerbro stadionban felkerestem Rasmus Kofoedot, akinek a Geranium éppen megkapta a második Michelin-csillagát.

Ott a következőket jegyeztem fel: „Rasmus Kofoed az egyik ételét minden komolysággal ,fűszerkertnek‘ nevezi. A ,fűszerkert‘, amelyet plexigömbben szolgálnak fel, az egyik signature dish. A bonyolult étel pontot tesz a fiatal szakács filozófiájának végére. Amint leveszik a gömb felső felét, illathenger áll a ,fűszerkert‘ felett. A zöld tónusok spektruma, amelyet a fűszernövények és levelek nyújtanak, a füstölt bárányszegy-consommé szolid ereje felett bontakozik ki, ehhez egy sárgarépa szolgáltat édes színfoltot. A ,fűszerkert‘, húsétel vegetáriánusoknak, kombinálja a consommé krémes állagát a fűszernövények roppanásával, a zöld, keserű, koncentrált aromák robbanásával, egyetlen falat sem hasonlít a következőre.”

A Geraniumnak időközben három Michelin-csillaga van, és nekem ott volt az első tarka tetovált natúrbor-mámorom. A túlzottan udvarias sommelier – akitől kint az utcán messziről elkerültem volna, kulcsszavak: izmok, izompóló, rockerfrizura és, amennyire látni lehetett, teljes testfelületű tetoválások a Hell’s Angels Memorial Sketchbook motívumaival – annyira leitatott héjon erjesztett fehérborokkal és kén nélkül készült vörösborokkal, hogy másnap reggel a meghatottság könnyeit sírtam, amikor újra felfedeztem a jegyzetemet. (Valami érthetetlen oknál fogva összehajtogatva a cipőmbe rejtettem. Valószínűleg tudni akartam, élek-e még.)

Mindezt csak azért tudjátok, hogy megértsétek, miért voltam egy kicsit aggódó, amikor a Fool magazin kollégáival és egy osztrák csillagos séffel Koppenhága Nørrebro negyede felé vettük az irányt. Egy sarokhelyiségben található ott a Relæ, amelyet a korábbi Noma-konyhafőnök, Christian F. Puglisi vezet. A Relæ nagyjából annyira teltházas, mint a Noma, és az, hogy asztalt kaptunk, kizárólag Per-Anders Jörgensen közbenjárásának volt köszönhető, aki a Fool fotósa és kiadója, és aki Puglisival közösen készítette annak fantasztikus „Book of Ideas” című kötetét.

Nos, a személyes kapcsolatok ellen semmi kifogásom nincs, leszámítva, hogy a szakácsok mellett a sommelier-k is hajlamosak túl jóindulatúak lenni a vendégeikkel, aminek – lásd fentebb – végzetes következményei lehetnek. Enyhe gyanakvásomat nem feltétlenül oszlatták el azok a szívélyes ölelések, amelyeket a csillagos séf és Alessandro sommelier váltott, de aztán először láttam az étteremvezetőt néhány tányért elvinni, és amit láttam, minden más érzést masszív várakozással cserélt le. Hogy egy jó pohár pezsgő masszív várakozással habzó eufóriává egyesül, azt ezen a helyen nem hallgathatom el.

Puglisi kivételes dán. Szicíliában született egy olasz anya és egy norvég apa fiaként, és csak hétéves korában került Dániába. Franciaországban és Spanyolországban dolgozott, nevezetesen Ferran Adrià El Bullijában, mielőtt a Nomához szerződött, ahol hamar René Redzepi sous-chefjévé lépett elő.

Hogy végül a saját útját akarta járni, annak az volt az oka, hogy még „egyenesebben”, még hegyesebben akart főzni, mint eddig, ráadásul kizárólag biotermékekkel. A Redzepitől való elválás békében történt, René nemcsak minden jót kívánt neki, hanem rengeteg PR-t is csinált számára.

„Azt akartam” – írja Puglisi a „Book of Ideas”-ban –, „hogy ötletes, intelligens konyhát vigyek, amely a legmagasabb minőségű egyszerű termékeken alapul.”

Ehhez olyan éttermet kívánt, amely inkább bisztró, mint fine-dining hely legyen. „A teli teremben ülés érzését, a nevetést és a szórakozást akartam a lehető legjobb étellel összekapcsolni.”

Így lett a Relæ egy csinos, de kifejezetten informális hely: hosszú padok, mélyen lógó lámpák, amelyek csillogóvá teszik a faasztalokat, asztalok, amelyek első pillantásra teljesen egyszerűek, de másodszorra kifejezetten okosnak bizonyulnak: a kis fiókokban található az evőeszköz, a szalvéta és az étlap, így az asztalon a teljes figyelem az ételre összpontosul.

És ez az étel egészen elképesztő – és igen, nagyszerű. Bár el kell ismernem, hogy a Relæ látogatása előtt kitérőt tettünk a Torvehallerne-be, Koppenhága vásárcsarnokába, ahol egy „Hija de Sánchez” nevű standot kerestünk, és kezdeti nehézségek után meg is találtuk. Ott bedobtunk egy mexikói sört, és mivel már ott voltunk, megkóstoltuk a tacókat, amelyek híre elért egészen Bécsig. A salsát, amellyel a grillezett csirkés és szezámmagos Mole-taco érkezett, az előírásoknak megfelelően a kabátomra cseppentettem, amelyet még aznap hoztam el a tisztítóból, és csak akkor vettem észre, amikor a csúnyán összekent ruhadarabot nagyvilági mozdulattal átnyújtottam a kollégának a Relæ ruhatárában.

Az éhség, ezt akartam mondani, nem volt feltétlenül sürgető. De amikor az első fogást felszolgálták – egy átlátszatlan, világosan csillogó dolgot, „lykkeløverod” néven, ami tömören írja le a madársóska gyökerét, a megfelelő levelekkel díszítve –, az váratlan, egzotikus ízvilágú ébresztő volt; és olyan lédús, hogy fájdalmasan hiányoltam a kabátomat, szájtörléshez.

De hallgassák meg, mit mond Christian Puglisi a madársóska gyökeréről: „A gyökér éles és savanyú tulajdonságokkal rendelkezik, és rendkívül ropogós és lédús, ha nyersen esszük. Nem tűnt szükségesnek megfőzni, különösen azért, mert a szerkezete önmagában is olyan érdekes. Amikor először haraptam a gyökérbe, az ázsiai körte törékeny és ropogós állaga jutott eszembe – ugyanolyan lédús, de kevésbé édes és egy kicsit csípős. Ahhoz, hogy az egzotikus gyümölcsbe harapás érzését még gazdagítsuk, volt értelme a gyökeret olyan snackként tálalni, amelyet kézzel eszünk, mint egy körtét vagy almát.”

Lesikáltuk a gyökeret, hogy megszabaduljunk a kosztól, és levágtuk a rostos végeket. Késcsúccsal eltávolítottuk a megmaradt gumó központi részét, amely szintén nagyon rostos, így csak a gyökér lédús része maradt nekünk. A közepén lévő mélyedés helyet adott a tölteléknek. Tehát elkezdtünk kísérletezni, mivel lehetne fűszerezni a gyökeret és kiegészíteni a lédússágát.

Valami kiadósat, étvágygerjesztőt akartunk, valami növényi eredetűt. Ekkor jutottak eszünkbe a sós ringlószilvával végzett kísérleteink. Ezeknek a gyümölcsöknek a húsa, amelyeket hat hónapig tartottunk a lében, nagyon puha. Csak rá kellett kennünk a gyökér húsára, és azonnal észrevettük, milyen jól egészíti ki a ropogós és lédús gyökeret a gyümölcsös és fűszeres összetevő.

Azonban a lében lévő ringlószilvák barnászöld színt vettek fel, ami nem volt túl étvágygerjesztő, ezért úgy döntöttünk, hogy keresünk egy újabb kiegészítést az étel természetes lédússágához. A gyökér egy természetes rokonát kerestük, nevezetesen a kereklevelű sóskát. Ez saját típusú oxálsavat hoz magával, egy kémiai komponenst, amely sok növényre jellemző, és a maga módján keserű és zöld ízű. A kis leveleket a pürésített ringlószilvára lehet fektetni, és nagyon dekoratívak. Mivel a madársóska gyökere olyan ritka, kezeletlenül is az asztalhoz hozzuk, hogy a vendégek lássák, mit esznek.”

Tehát nem mondhatjuk, hogy a snack, amit kaptunk, nem lett volna átgondolt.

A további menü apró fogásokból állt, amelyeket mindig első pillantásra fel lehetett ismerni, ám gyorsan kiderült, hogy teljesen más ízük van, mint amit az ember feltételezett volna. A rendkívül szórakoztató összezavarás csúcspontja egy kis adag tortellini volt, amelyet szarvasgombával szolgáltak fel – és ami utólag elragadóan gőzölt, formára hozott zeller-műalkotásnak bizonyult.

Ebben az ételben Puglisi úgymond széles ívet húzott olasz gyökereitől a dániai gyökerekig. Egy interjúban egyszer azt mondta, hogy az északi élelmiszer-forradalom, amelyben úgymond az első sorban menetelt, Olaszországban nem lett volna lehetséges: az olaszok túlságosan szeretik a nemzeti konyhá(i)ukat és tisztelik a hagyományaikat. A dánok viszont azt sem tudták, hogy létezik olyasmi, mint ételhagyomány, éppen felülről lefelé diffundál, és az ország híres szakácsai ebben döntő szerepet játszottak.

Ettünk gratinírozott sütőtököt, amelyet olyan művészien csavartak spirállá, hogy úgy nézett ki, mint egy elegáns levelestészta-sütemény egy párizsi cukrászdából (ehhez muszlin és puha, fehér, zölden pácolt és lében tartósított dió fricassée-ja járt). Kaptunk osztrigát a póréhagyma lágyan párolt fehér részeivel. Volt salátaszívünk kaporral, egy kis bárány malátával és árpagyönggyel, főételként pedig párolt cékla, amely úgy nézett ki (és úgy hívták), mint egy nagyon rövid ideig sült marhahús, és a saját levelei kísérték – fantasztikus.

Minden egyes fogás a részletekig átgondolt volt, lásd fentebb. Nagyszerű volt az íze, és az a tény, hogy apró kivételektől eltekintve – a bárány, az osztriga – vegetáriánus ételeket ettünk, egyenesen zavarba ejtő volt. Más zöldségséfekkel összehasonlítva Puglisi nem a finomságokra, a zöldségek pasztellszíneire épít, hanem a (művészet) minden új szabálya szerint rendezi meg a saját ízüket (és gyakran úgy is, ahogy a hús saját ízét rendezné meg, nevezetesen erőteljesen, tisztán és radikálisan).

Volt még néhány desszertünk is, köztük egy nagyon erőteljes kombináció ropogós csicsókából, bogyókból és fagylaltból, aztán visszavonulót fújtam. Említettem, hogy volt egy csomó bor? Az osztrák délről jövő meglepetés kivételével (Sepp Mustert Koppenhágában nagyjából olyan vallásosan tisztelik, mint Aubert de Villaine-t a klasszikus francia konyha utolsó bástyáin) még sosem hallottam a borászokról, esetenként még a szőlőkről sem. Érdekes és érzékenyen kiválasztott borok voltak, amelyek kifejezetten kihívást jelenthettek, és az új ízvilágok és azok állítása közötti határon egyensúlyoztak.

Amikor távoztunk, a terem üres volt. Rendezetnek tűnt. A nevetés, a szórakozás még mindig a falakon függött. Ha ez az étkezés jövője, gondoltam magamban, akkor jöhet, a jövő.

És elhagytam a házat, egyenesen és, ööö, frissen. Másnap reggel pontosan ott voltam a reggelinél, és amikor elindultunk Malmőbe, elöl mentem.

Malmö, mint azt „A híd” című fantasztikus sorozat minden nézője tudja, csak egy rövid vonatozásra vagy egy barna Porsche 911-re van Koppenhágától. A barna Porsche (vagy mégis olajzöld?) már egy kicsit régebbi, 1977-es évjáratú, és Saga Norén svéd rendőrnőé, akinek dán kollégájával, Martin Rohdéval elég kalandos eseteket kell megoldania (legalábbis az első két évadban; a harmadikban, amely éppen a ZDF-en futott, Martin helyett egy új dán érkezett. De őt még nem ismerem). A Porsche még játékban van, de foglalt.

Tehát vonatra szálltunk. A vonat elhagyja a koppenhágai főpályaudvart, a Kastrup repülőtéren még egyszer megáll, majd a 7845 méter hosszú hídon, az említett sorozat igazi főszereplőjén átkel az Öresundon. Tenger, tengeri madarak, reflexiók, alacsonyan szálló utasszállító gépek, csendes szépség.

Nem sokkal később megérkeztünk Malmőbe. Malmö a dél-svéd régió központja, kb. akkora, mint Graz, kis, csinos belváros, egy új mérföldkő (a „Turning Torso” sokatmondó nevű felhőkarcoló, amelyet Santiago Calatrava világhírű építész hagyott Malmö kikötőjében), elég sok menekült, és a lakónyilvántartásban a leghíresebb svéd valaha, Zlatan Ibrahimović.

Malmőbe azért utaztunk, hogy látogatást tegyünk a Fool kiadóinál. A Fool egy rendszertelenül megjelenő, elég lenyűgöző gasztronómiai magazin angol nyelven, olyan képvilággal, amelyet az egész világon megértenek. Per-Anders Jörgensen (ő maga a hosszú keresztnevét P-A-re, kiejtve „Pi-É”-re rövidíti) egyike azoknak a fotósoknak, akik a skandináv élelmiszer-forradalmat esztétikai megjelenéssel, tehát arccal ruházták fel, amit joggal állíthatunk Lotta Jörgensenről, a feleségéről is, aki stratégaként és tervezőként dolgozik. Ők ketten a kötelező elkötelezett, ötletes gasztronómia világában mindenütt jelenlévő vendégek és társalkotók, és a Fool a mozgalom titkos központi szerve: csendes, megfontolt magazin, magától értetődő eleganciával és mélyen átélt szépséggel, ami éppúgy magyarázható P-A érzékeny fényképezésével, mint az extravagáns, nagyvonalú kialakítással. Nyolcéves indulás után megjelent az első szám, időközben már hat van, a hetedik készülőben van.

Hogy a Fool Svédországból jön, lehet véletlen. De talán a kulináris kiválóság magától értetődősége és az alapvető érdek, hogy az ívet olyan szélesre feszítsék, amennyire csak lehet, feltételei egy olyan projektnek, amelyet a világ egyetlen kiadója sem dobott volna így piacra. Túl önfejű a Fool (az „insanity” szó nem véletlenül szerepel minden címlapon), túl kevéssé fókuszál egy elképzelt célcsoport érdekeire, túlságosan a kiadók szenvedélyének van elkötelezve. A világ minden táján folyó csúcsgasztronómiáról van szó, de mindenekelőtt arról a rezonanciatérről, amelyből létrejön. Ebben az értelemben a Fool hangulatok, atmoszférák, hatások, érzések dokumentációja. Következetes, hogy meg sem próbálják ezeket a hangulatokat receptekre átvinni: aki a Foolt menőnek találja, az nem a konyhába fog beállni, hanem elindul az egyik vagy másik utazásra, és az úti célján dicsérni fogja a svédeket, amiért megadták neki az elinduláshoz szükséges impulzust.

A svédek bolondjai nekünk is megadták az impulzust Malmö felé való induláshoz, és mivel az érkezés után már majdnem dél volt, kézen fogtak minket, és elvittek oda, ahol az igazi hamburgerek nőnek, és egy titokzatos forrásból ered a hozzá illő sör. A misztikus hely neve Casual volt, a hamburgerekben lévő hús biztosan öt centi magas volt, és a sörnek ideális hőmérséklete volt a szombat délhez.

Ehhez illeszkedett, hogy már terveink voltak az estére. Lotta és P-A egy Bastard nevű éttermet szemelt ki vészhelyzet esetére megfelelőnek, és csak egyet mondhatok: ez elég jó ötlet volt.

Főleg egy hosszú, Fool-galériában töltött délután után, ahol etikáról és esztétikáról, tyúkról és tojásról, de a fehér- és vörösbor helyes hőmérsékletéről és az ideális dobozos szardíniákról vitatkoztunk (P-A dogmatikusnak bizonyult, és ragaszkodott ahhoz, hogy semmi sem ér fel a „Yurrita” olívaolajban pácolt spanyol példányaival, és elég meggyőző bizonyítékai voltak hozzá).

Természetesen este a Bastard felé vettem az irányt, annak az embernek a teljes, erkölcsi önbizalmával, aki egy Relæ-beli estét kockázatos társaságban, járulékos károk nélkül maga mögött tudott.

Ez azonban elhamarkodottnak bizonyult.

Mert rengeteg ennivaló volt, részben azért is, mert a szakács úgy érezte, meg akarja mutatni a délről érkező vendégeknek (mármint, hol máshol vagyunk mi a délről érkező vendégek?), hol lakik az úristen. Tehát mindjárt küldött egy felnőtt adag véres hurkát tükörtojással, hogy ne kelljen alap nélkül innunk a sört, és ráhúzott egy nagyszerű Rillettes-t csemegeuborkával és gyöngyhagymával, amelynek elfogyasztása után tulajdonképpen – méghozzá kifejezetten bőségesen – ettünk.

De természetesen most kezdődött csak igazán. Érkezett egy sült hús, komolyan zsírosan és mustármaggal érdekesen fűszerezve, aztán a grillezett cékla tejföllel és kaporral, majd a tengeri nyúl ikrája, méghozzá olyan mennyiségben, hogy az egész asztalnál hallhatóan szívták be a levegőt a fogak között, a hozzá illő mennyiségű tejföllel és ropogós csicsókával.

Ezen a ponton úgy döntöttem, kiszállok. De aztán a barátságos pincér először is hozott még bort, másodszor pedig egy olyan ételt, amelynek puszta esztétikája visszakényszerített a teljes túlterheltség felé vezető lejtős pályára: egy leveles tésztával lefedett pástétom, amelynek felületéből vádlóan meredezett egy csirke karmai.

Ki vagyok én, hogy ne próbáljak ki azonnal egy ilyen ételt? Mellékesen megjegyezve, tartalmas, sós és finom volt. Egy egész századot jóllakatott volna, de minket, akik ez ügyben már előzetes munkálatokat végeztünk, a pástétom nagyon eltelített (ráadásul vita támadt arról, ki rágcsálhatja le a karmot). És miközben azon gondolkodtunk, milyen borral ünnepeljük meg a teremtmény feletti győzelmet, megérkezett a sült csirke újburgonyával és zöldségekkel.

Ezen a ponton, ha az egész valóságshow-nak bizonyult volna (ami egyikünket sem lepte volna meg), Wanda fellépése következett volna:
„Pálinkát akarok! / Pálinkát! / Csak pálinkát akarok / ami tudja, hol lakik a nap. / És ha tudod, hol lehet ilyenkor még inni / igen, ha tudod, hova / oda oda oda oda oda oda megyünk / oda oda oda oda oda oda megyünk / oda oda oda oda oda oda megyünk / oda oda oda oda oda oda megyünk.”

De mielőtt ez megtörténne, Andreas Dahlberg konyhafőnök személyesen tálal fel egy millefeuille-t, amely legalább 47-es cipőméretű. Dahlberg igencsak szakállas és kifejezetten színesen tetovált. Külsejét tekintve is illik a „business-punk” szakácsok kategóriájába, akik Skandináviában inkább szabályt, mint kivételt jelentenek. A millefeuille-t először készítette a bécsi látogatás tiszteletére. Óhatatlanul meglehetősen csúnyán szétesik, mert egy millefeuille-t csak lézersugárral lehetne úgy felvágni, hogy minden darab szép és téglalap alakú legyen, ne ferde és maszatos.

Aztán indulás a pálinkás pulthoz, és el sem hiszitek, mi történik ott: nagyszerű. Újabb bizonyítékát adjuk annak, hogy éjfél után az órák kétszer olyan gyorsan telnek, mint előtte. És hogy lekésem a hidat átszelő visszainduló vonatot Kastrup felé, az egyáltalán nem számít. Biztosan jön majd még egy. Azzal majd akkor foglalkozom, ha aludtam egyet.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!