A-La-Carte

A Burgenland-szafari

Borászok új generációja dolgozik egy történelmi borvidék helyreállításán
a mai határ mindkét oldalán. Élménybeszámoló.


Szöveg: Christian Seiler
Illusztráció: Markus Roost

Amikor felmásztam a Deutsch-Schützen felé vezető szőlőhegyeken, hogy bekopogjak Christoph Wachterhoz és kérjek egy pohár bort, vagy kettőt, leírhatatlan teltségérzet fogott el. Inkább annak a teltségérzetnek volt ez a visszhangja, amely néhány éve vett erőt rajtam, amikor részt vettem Pepi Sodoma egyik legendás vasárnapi kirándulásán. Önök is tudják: a legendás tullni vendéglős annak idején a szünnapokon fogta magát és a feleségét, Gertit, és 48 órára elutaztak Piemontba, Toszkánába vagy Burgundiába, hogy ott maguk is jól egyenek, és mindenekelőtt bort vásároljanak. Utána jóllakottan, boldogan és szélesebb látókörrel nyitotta ki újra a saját üzletét. Néha, mint ebben a konkrét esetben, egy dél-burgenlandi utazás is megtette, amelyre a Sodoma-kocsi hátsó ülésén utaztam. A dél felé vezető út nem volt incidensmentes, mert Pepi kitalálta, hogy még be kell iktatnia egy kitérőt a Grünauer családhoz, akik a Deutsch-Schützen-i ebéd előtt már felszolgáltak nekünk egy kis harapnivalót, ami nyolc huszárnak is elég lett volna. Később a Wachter-Wiesler borászat lugasai alatt állt Tristan Hanzl, egy vándor szakács, aki olyan menüt készített elő, amitől, ha ma rágondolok, még mindig jóllakottnak érzem magam. Ezen elgondolkodva eszembe jut, hogy szabadalmaztathatnám ezt a módszert, és élvezetdiétaként eladhatnám, hogy végre gazdag és híres legyek.

Bocsássák meg nekem ezt a kitérőt a Burgenland borairól szóló történetem elején. Christoph Wachternak is végig kellett hallgatnia ezt az unalmas történetet, mielőtt lassan és végtelenül kedvesen, ahogy az szokása, átvette a kezdeményezést, és a tárgyra terelte az érdeklődésemet, amiért itt voltam: „Mit szeretnél először kóstolni?” Christophra bíztam a döntést, így, számomra teljesen váratlanul, egy Zöld Veltelinivel kezdtünk, ami minden volt, csak nem konfekció Veltelini, ahogy azt például a Weinviertelben ismerjük. Tudom, még egy kicsit korai történelemleckével kezdeni, de az a tény, hogy Burgenlandban kifejezetten kiemelkedő Velteliniket készítenek, ékes példája annak, hogy a történelem milyen hatással volt arra, hogyan folyt (és folyik) borpolitika Ausztria legfrissebb tartományában.

Mint tudják, Burgenland – Nyugat-Magyarország – 1921-ben, a saint-germaini béketárgyalások következményeként került Ausztriához. Eredetileg Sopronnak, a régió természetesen kialakult központjának is a csomag részét kellett volna képeznie, amit azonban – nem az én, hanem a történelmi vélemény szerint – főleg olasz erők akadályoztak meg, így Sopron és közvetlen környéke egy kétes népszavazás után Magyarországhoz került. Az előző napon a borász és burgenlandológus Roland Velichhel sétáltam át Sopronon. A város szépsége természetesen összefügg történelmi gazdagságával, ami viszont közvetlenül kapcsolódik a borhoz. Nemcsak Sopron környékén termesztettek szőlőt. A borkereskedelem minden szálja, tehát a borkultúráé is, a város pincéiben és irodáiban futott össze. A történelmi kapcsolatok elvágása nemcsak az új osztrák tartománynak adta a keskeny, vakbélre emlékeztető alakot, hanem gyakorlatilag infrastruktúra nélkül is hagyta – a mai napig nincsenek értelmes vonatösszeköttetések Bécsből Dél-Burgenlandba – és kulturális identitás nélkül.

Ittam egy kortyot Christoph Veltelinijéből, amely fűszeres és földes volt, egy magabiztos, ízletes bor. Hogy miért termesztettek Zöld Veltelinit Burgenlandban, azt Roland Velich így magyarázta el: Burgenlandban mindig nagy figyelmet fordítottak arra, mit követel az osztrák piac. Mivel a Zöld Veltelini, amely a hatalmas Alsó-Ausztriában játssza a hazai meccsét, nagy keresletnek örvendett, a burgenlandi borászok is ültettek belőle. Még ma is a Zöld Veltelini a legtöbbet termesztett szőlőfajta az országban a Kékfrankos és a Zweigelt után, még akkor is, ha a régió hosszú bortörténetében soha nem játszott meghatározó szerepet.

Christoph most egy Olaszrizlinget hozott, amely a címkéjén is viselheti ezt a nevet, ezzel is jelezve a hovatartozást. Az Olaszrizling ugyanúgy a burgenlandi-magyar borkultúrához tartozik, mint a Kékfrankos, amely régóta a Burgenland számára identitásképző szőlőfajta. Ismét elcsodálkoztam a bor egyéniségén – Christoph „kicsit neveletlennek” nevezi –, és nehezemre esik, hogy a karakterét ne vesse össze azzal az ízzel, amit elraktároztam, amikor Dél-Stájerországból még a testes, édes olaszrizlingeket vittem haza, amiket a fűszagú Sauvignon blanc-ok mellé való kezdőbornak tartottak. Tehát mindössze két bor kellett ahhoz, hogy néhány bizonyosságot nagyszerűen leromboljanak. A Zöld Veltelininek egyáltalán nem kell úgy ízlenie, mint a sokszor fajélesztőkkel és az adott bírálók (és az állami ellenőrzési számok osztogatóinak) ízlésével stabilizált Weinviertel DAC-boroknak, és Christoph Olaszrizlingje, valamint a még mindig az ízlésvilágunkban rögzült dél-stájer olaszrizlingek között csillogással, meglepetésekkel és költészettel teli világok húzódnak.

Aztán átváltottunk a Kékfrankosra, és ezzel kezdődött az igazi ünnep. Christoph Wachter a borait Deutsch-Schützenben és az Eisenbergen termeszti. Dűlőszelektált borokat vinifikál, amelyeket minőségtől függően a „kenyér és vaj” boraiba, falusi boraiba vagy az olyan dűlőspecifikus boraiba kever, mint a Reihburg, a Saybritz vagy a Weinberg. Ezek hűvös, elegáns borok, stílusukat tekintve természetesen rokonok, ízvilágukat tekintve különböző színárnyalatokkal jellemezhetők, amelyekbe sokáig bele szeretne feledkezni az ember, talán még tovább is. Számomra a bor minősége amúgy sem az első kortynál nyilvánul meg, amelyet a professzionális kóstolók rutinosan elemeznek, ízkomponenseire bontanak, majd kiköpnek.

A bort úgy kell élveznem, mint a zenét. A nagyszerű izlandi zongoraművész, Víkingur Ólafsson, aki éppen Bach Goldberg-variációinak interpretációjával turnézza körbe a világot, érdekes használati utasítást adott a zenéje mélyebb megértéséhez: „A legjobb, ha egy hónapon keresztül minden nap reggel elsőként hallgatod [a Goldberg-variációkat]. És aztán nézd meg, hol tartasz a következő hónap első napján. Másképp fogsz gondolni erre a darabra. Megígérhetem, hogy rengeteg új ötleted lesz – és rengeteg szereteted ehhez a zenéhez.” Én így vagyok a borral. Bár nem feltétlenül akarom „reggel elsőként” élvezni, de rendszeresen, több napon keresztül, hogy megismerjem, kiismerjem a szeszélyeit, kifürkésszem a mélységeit, és hagyjam, hogy saját hangulatom és a bor hangulatának kölcsönhatásában újra és újra meglepődjek.

Dél-Burgenlandból Közép-Burgenlandba utaztam, hogy meglátogassam Stefan Wellanschitzet és Roland Velichet. Wellanschitz, egy nagy borászcsalád leszármazottja és jelenleg a különlegesebb Kolfok címke üzemeltetője, a Neckenmarkt-i szőlőültetvényei feletti faházban fogadott. Különböző borok voltak nála, amelyeknek a neve már elárulta, hogyan készülnek, és mire gondolt az alkotójuk. Az egyik fehér például a Querschnitt weiß nevet viseli, ez főleg Zöld Veltelinit és néhány más fajtát tartalmaz, amelyek szintén utat találnak a palackba. Egy másik az Intra! The Wild nevet viseli, amelynél a Zöld Veltelinit és az Olaszrizlinget héjon erjesztik. Ennek megfelelően sötét az ital színe. Az Olaszrizling Nolens Volens-t, amely tiszta palánon terem, azonnal megszerettem. Meghatározó tisztasága a bort nemcsak a műfaja szokatlan példányává teszi, hanem mindenekelőtt a származása egyéni hírnökévé. Ez a bor – és ebben Stefan Wellanschitz is biztos – sehol máshol nem teremhetett volna. Kiegészítés: És kellett ehhez az ember keze is, hogy azzá váljon, ami. Végül is az a feltételezés, hogy a jó bor tiszta természetes termék, egy mítosz, amelyet szívesen terjesztenek a natúrboros szcénában. A bor, még a legvadabb natúrbor is, mindig kulturális termék, különben a szőlőfürtöket, amelyeket a szőlőtőke évről évre jóságosan létrehoz, ősszel megennék a verebek.

A származásról beszéltem Roland Velichhel is Lutzmannsburgban, ahol megmutatta a falu feletti lenyűgöző fennsíkon fekvő szőlőültetvényeit. A telepítés ősi, és mivel a falu felőli oldalon van egy kis kilátódomb, Velich onnan meg tudta mutatni a széles kilátást a magyar Alföldre. Az iránytűként szolgáló karjai még azt is tudták, melyik irányban található a Balaton, a Somló és (nagyjából) Tokaj. Velichnek a magyar, tehát kelet-pannóniai borászathoz való kötődéséről már írtam itt egy-két éve, ezért most beszélgetésünk felét így összegezhetem: Összetartozunk.

De most végre a Kékfrankosról kell beszélnem Velichhel, tekintettel arra a
tényre, hogy Stefan Wellanschitznál megkóstoltam kiváló Neckenmarkt-i Kékfrankosát, a Güterweg-et, jónak ítéltem, és eleget vittem belőle ahhoz, hogy otthon teljesíthessem a Víkingur-kísérletsorozatot (finoman átültetve a reggeli órákból az estiekbe). Velich – függetlenül attól, hogy Ernst Triebaumer az 1986-os Kékfrankos Marientaljával világítótornyot állított a borbotrány utáni korszak ködében – az a borász, aki talán a legkövetkezetesebben hitt e szőlőfajta potenciáljában, és a lutzmannsburgi és neckenmarkti finom, rendkívül fineszes Kékfrankosaival gondoskodott arról, hogy Ausztriát nemzetközileg egyáltalán vörösboros országként kezdjék el érzékelni. Velich döntése, hogy a Moric borászatával kizárólag a Kékfrankosra tesz, szilárd fogadás volt. Velich mélyen meg volt győződve a szőlőfajta minőségéről, de hogy borai alig 20 évjárattal később egy lapon említsék őket Giacomo Conterno Barolóival, Jean-Louis Chave Hermitage-boraival vagy a legjobb burgundiai Pinot noirokkal, azt valószínűleg senki sem sejtette, még ha talán álmodott is róla (mégpedig Velich).

Harangtiszta vonalvezetésével nemcsak ő maga lett sikeres, hanem egyengette az utat a fiatal borászok egy egész generációja számára is. Érzéket kaptak ahhoz, mit hozhatnak ki a szüleik háza körüli szőlők a legjobb esetben. Velich sok ilyen borásszal dolgozik együtt, informálisan amúgy is, de a Hidden Treasures együttműködései keretében is, amelyekkel választott boroknak garantál láthatóságot, főleg nemzetközi szinten.
Tehát a származásról beszéltünk, a természeti feltételek és a kulturális vívmányok arról az ideális kapcsolatáról, amely ahhoz szükséges, hogy egy bor kifejezhesse mindazt az ideálisat, ami vele történt. Az évszakok. Az időjárás szeszélyei. Azoknak a figyelme, akik minden egyes tőkével törődtek. Velich egy egész borászgeneráció élén jár, akik osztják azt az elemzését, hogy a borok ideális esetben nem olyanok legyenek, mint más borok, hanem büszke módon önmaguk. Ez talán közhelynek hangzik, de minden, csak nem az; egy olyan országban, ahol a legsikeresebb és legdrágább vörösborok egyértelműen a bordeaux-i borokat utánozták azzal, hogy Cabernet Sauvignont, Merlot-t és néhány maradék őshonos fajtát házasítottak (mint ahogy tette ezt egy borászgeneráció Toszkánában is, kulcsszó: Supertuscans). Abba a képbe, hogy Burgenlandban máshonnan kerestek mintaképeket, hogy ezeket a lehető legsikeresebben kövessék – kulcsszó: Zöld Veltelini –, természetesen ez a megfigyelés is illik.

Egy másik nap találkoztam Hannes Schusterrel az egyik szőlőjében St. Margarethenben. Schuster, aki édesanyjától, Rositól vette át a borászatot, és még mindig az ő címkéje alatt gazdálkodik, a vizslája kíséretében volt, aki rutinosan szimatolt érdekes szagok után a szőlőtőkék között, de Hannest nem tévesztette szem elől. Különleges nap volt. A nap már lefelé tartott, az árnyékok ennek megfelelően hosszúak voltak. Hannes megkérdezte, akarom-e kóstolni a Furmintját, véletlenül van nála egy hideg palackkal – feljegyeztem magamnak: mindenképpen nézzek utána, hogyan sikerül annyi borásznak mindig kéznél tartania egy palack hűtött bort és néhány Zalto-poharat –, és mit válaszolhattam volna most? „Nem, inkább később?” Nem, biztosan nem!

Hannes Schuster nem feltétlenül szónok, de egy rendkívül szimpatikus ember, aki tud valamit a borairól, és közben egyfajta kompromisszummentességet is megcsillant. Miután átvette a borászatot, erősen a Kékfrankosra és a Sankt Laurentre koncentrált. A nemzetközi fajtákkal teli szőlőültetvényeket eladta, kivágatta vagy elcserélte másokra, amik jobban tetszettek neki. Ezért még azt is vállalta, hogy a borászat területe kissé csökkent. Tehát a szőlőben álltunk, Hannes töltött, és különleges öröm volt nézni a bor színét a lemenő nap fényében, halványsárgáját és a zöld árnyalatok játékát, majd venni az első kortyot, ami gyógynövényekre és virágokra ízlett, valamint az esti szürkületre és barátságra. St. Margarethen és a közeli Fertő-tó, a bor íze, amely Magyarország őshonos szőlőfajtájának számít, a borász beszédes csendje, a vizsla kíváncsi lihegése és a határokon átívelő összetartozás érzése. Nagy pillanat volt, ami megtelt a boldogság sejtésével és a megértés szilánkjával arról, hogyan tartozhat össze a helyes bor és ez a boldogság, amikor a bor pontosan erről mesél.

Nem tudom miért, de éppen most jutott eszembe az a vacsora, amit Tristan Hanzl főzött Christoph Wachternél. Ugyanis az az érzés fogott el, hogy egy kis étel jót tenne, és amikor Tristanra és Pepi Sodomára gondoltam, ez az érzés nem hagyott el. Éhes voltam. A bor valami vágyakozót indított el bennem, és útnak indultunk, hogy csillapítsuk ezt a vágyat.

Ez volt a jó hír. A rossz: az élvezetdiéta dologból valószínűleg nem lesz semmi. Új ötletre van szükségem, hogy gazdag és híres legyek. —

Christoph Wachter
Deutsch-Schützenben és az Eisenbergen
őszi szőlőültetvényekkel (alul) foglalkozik.

„A jó bor származásának egyéni hírnöke.”

Roland Velich Kékfrankosai nemzetközi figyelmet irányítottak az osztrák vörösborokra.
Stefan Wellanschitz a Kolfok címke alatt dolgozik a
saját legendáján.

„Ausztria legkeletibb borvidékének jobb megértéséhez hozzátartozik egy jó adag burgenlandológia”.

Esti hangulat a Ried Saybritz dűlőben

„Öröm volt nézni a bor színét a lemenő nap fényében, halványsárgáját és a zöld árnyalatok játékát.”

Hannes Schuster fineszesen és érzékenyen vezeti a Rosi Schuster borászatot a jövőbe.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!