A-La-Carte

A kalóriák eleganciája (2008/04)

Kirándulás Dániába: Hogyan békül ki egymással Koppenhága játékossága és az ország tartalmas mivolta.


A kalóriák eleganciája

Szöveg: Christian Seiler Illusztráció: Markus Roost
Koppenhága ragyog, és ezt elsősorban átvitt értelemben értem. Koppenhága éttermei összesen nem kevesebb mint tizenegy csillaggal büszkélkedhetnek, ami azt jelenti, hogy itt jobban lehet enni, mint bárhol máshol Európában. Ez abban az esetben igaz, ha az ember egy kicsit kicsípetné magát, rajong a skandináv high-end dizájnért, és szeretné követni a mindenre elszánt szakácsok hóbortjait.
Ezt először a koppenhágai Tivoliban található „The Paul”-ban próbáltam ki. A „The Paul” a szó legjobb értelmében véve egy elbűvölő étterem. Ott található, ahol Koppenhága a folyamatos szórakozásnak hódol, a híres Tivoli területén.
Ennek a vidámparknak a közepén, amely a szélein meglepően zajos, a közepe felé haladva pedig elképesztően csendes lesz, áll egy kerek üvegpavilon, amelyet az építész és dizájner Poul Henningsen tervezett és rendezett be. Henningsen tervezte – csak emlékeztetőül – többek között a híres articsókalámpát is, amely azóta a skandináv dizájn eleganciájának és technikai kifinomultságának szinonimájává vált.
Az articsókalámpa Koppenhága számos használt dizájnerboltjának mindegyikét díszíti, de aki ebből azt a következtetést vonja le, hogy a filigrán réz-acél konstrukció mára megfizethetővé vált, az téved: a remekmű, mérettől függően, 5000 és 7000 euró között mozog. A „The Paul”-ban számos „articsóka” lóg. A helyiség hosszúkás. Az üvegfronton keresztül egy mesterséges tóra látni, amelynek partján egy kalózhajó áll. Asztalok, székek, lámpák, étkészlet: nincs olyan tárgy, ami ne egyenesen a dizájnkatalógusból származna, és az étterem mégis meleg, magával ragadó atmoszférát áraszt.
A séf, Paul Cunningham, egy angol férfi, aki London (ahol többek között Marco Pierre White-nál dolgozott) és Hongkong (ahol az ázsiai és nemzetközi szállodai konyha rejtelmeit sajátította el) után Koppenhágában kötött ki, ott főz, ahol a terem egy félmagas pult mögött átmegy a konyhába. Anélkül, hogy nyújtogatnánk a nyakunkat, végignézhetjük, ahogy egy nyugodt, jókedvű csapat különleges tányérokat varázsol az asztalra.
Az étlap az „an evening chez us” (egy este nálunk) címet viseli, ami elég jól előrevetíti, hogyan is értendő a következő kóstolómenü. Francia klasszikusokat kínál, amelyeket egy angol kreativitásgép darabokra szedett, majd újra összerakott. ======= Az eredmény nagyjából így hangzik: citromos olívabogyók zöld őszibarackkal; ecetben pácolt rájaszárny; posírozott homár sós gyümölcsökkel; fürjsaláta, borjúmirigy és szarvasgomba; vad áfonya citromverbéna szorbetjével; zöld teás konfekt és így tovább.
Fenséges. Nagyon élveztem az ételt. Lenyűgözött Paul jó érzéke a mélyebb aromák keverékéhez és a tökéletes méretű adagok tálalása a gyönyörű, de vegyes Royal Copenhagen porcelánokon. Egyszerűen elakadt a szavam a személyzet kompetenciáját látva – nem volt olyan kérdés, amire a fiatal dán hölgy, aki az asztalunkra figyelt, ne tudott volna szakmailag megalapozott választ adni.
Hogy mennyire pontosak voltak a magyarázatai, azt leginkább azon tudtam lemérni, ahogy a Kurt Angerer borászat Zöld veltelinijét jellemezte, amelyet a fűszeres újkrumplihoz és kaviárhoz szolgáltak fel – bárcsak minden jobb bécsi étterem sommelier-jének ilyen pontos áttekintése lenne a kamptali, kremstali és wachaui borok geológiájáról és fajta-stilisztikájáról. Közben beszélgettünk egy kicsit. A kulináris előadás briliáns mivolta közvetlenné tett – és kíváncsivá.
Például tudni szerettem volna, mely termékek származnak elsősorban Dániából, amelyeket a „The Paul” a létezés egy új formájára emel.
A válasz gyorsan és meglepetten érkezett:
„Semmi. Miért?”
Most én lepődtem meg. A csúcséttermek nem általában hazafias intézmények? Nem a séfek hangsúlyozzák-e különös szenvedéllyel, mi minden nő, lélegzik vagy kerül feltalálásra néhány kilométeres körzetben?
Paul nem.
„Örülhetünk, hogy Koppenhágának van kikötője és egy nagy repülőtere” – mondta a pincérnő.
„És a dán konyha?”
„Milyen dán konyha?”
„Adj egy tippet: Hol ehetnék valami tipikusan dán ételt?” Habozott.
„Várj egy pillanatot. Rákérdezek a kollégáknál.” Amikor visszajött, egy papírdarab volt a kezében, amelyre néhány címet firkantottak.
„Itt kipróbálhatjátok... elég jó a sült sertéshús... szerettek pálinkázni?” Nemleges választ adtam. Csak azt akartam tudni, hogy járt-e már valamelyik helyen.
„Nem” – válaszolta, talán a kelleténél hangosabban, majd visszakérdezett: „Miért is?”
Így tehát magamra maradtam az igazi, a hiteles dán konyha keresésében, és elfogadtam a kihívást.
Öröm volt átutazni Sjælland szigetén. A sziget, amelynek ölelésében Koppenhága elhelyezkedik, változatos földdarab – ha valaki a zöld szín 2000 különböző árnyalatát változatosnak érzi, mint ahogy én is. Dombvidékek, erdők, legelők: mindenképpen gyorsan megértettem, miért szeretik a skandinávok ennyire színesre festeni a házaikat.
Először észak felé vettem az irányt. Dániai látogatás értelmetlen, ha az ember nem keresi fel a Louisianát, a legszebb múzeumot, ahol valaha is jártam.
Igen, a megfogalmazás pontos: a Louisiana olyan művészien és ízlésesen van beépítve Humlebæk partvidéki tájába, hogy a kiállított kortárs művészet csak része annak, amit át kell élni: az épület lenyűgözően tiszta építészete lehetővé teszi az állandó váltást belső és külső tér között. A nagy üvegfelületek mély rálátást biztosítanak az Øresundra, a Dánia és Dél-Svédország közötti tengerszorosra.
A kiállításon tett alapos körbejárás után örömömet leltem egy hatalmas Richard Serra-plasztikában, amely vadállatként gubbaszt a partvidéken, majd átkeltem a gyepen, hogy a „Louisiana” étteremben bekapjak valamit.
Az étterem a valódi liberális polgári lét ritka eleganciájával rendelkezik. Klandesztin zugok és egy nyitott tűzhely süllyed el a világos, minden oldalra nyitott térben, a belső és külső tér közötti átmenet folyékony.
= Ittam egy sört, ez jó ötlet volt. Ettem valamit, ragu volt? Gulyás? Csak arra emlékszem, hogy szánalmas íze volt, és majdnem elrontotta az ünnepi hangulatomat; de a „Louisiana” nyugalmat árasztott, mint egy jó jógatanár. A teraszon ültem a középen, és azon törtem a fejem, hány csodálatos hely lehetne még csodálatosabb ezen a világon, ha olyan szakács helyett, aki nem szereti a szakmáját, olyan valaki állna a konyhában, aki érti a genius loci felelősségét.
Itt jön a képbe a svájci. A svájci egy szigorú ember, aki előtt az építészek és rajzművészek vigyázzban állnak, és érthető vonzalma van a nagy húsdarabokhoz. A svájci akkora optimista, hogy az istenhite már a végzeteset súrolja, pillantása csak a mindig túl kicsi sütő láttán komorul el, amibe éppen egy hatkilós, kopasztott állapotú groteszk kacsát akar betolni – kérdezzétek meg ti magatok tőle, honnan szerzi a túlméretezett állatait, én nem tudok semmilyen titkos jakcomb-forrásról és hasonlóról…
A svájci egész iránti szeretetét csak a részletek iránti szeretet múlja felül. Hogy tiszteli Svájcot, az egyértelmű, ezt honfitársai közül mindenki megteszi, de rögtön utána következik Dánia, talán egy másik értelmezése egy öntörvényű kisállamnak, erős önmegvalósítási igénnyel. A svájci meghívott szenvedélyeinek szintézisére: ezt Flaeskestegnek hívják. A Flaeskesteg egy sült sertés, amelyet a következőképpen készítenek el:
1,5 kg sertésborda bőrrel, babérlevél, só, bors, kömény. A bőrt éles késsel párhuzamosan beirdaljuk. A vágásokat csak olyan mélyre tegyük, hogy a húst ne sértsük meg. Töltsünk meg egy tepsit kb. 2 cm vízzel, a sültet bőrrel lefelé tegyük a vízbe, és hagyjuk így állni két órán át. Csak a bőr lehet a vízben.
Erősen dörzsöljünk sót a bőrcsíkok közé. Tűzzünk 3 babérlevelet a bőrcsíkok közé. A sültet enyhén sózzuk és borsozzuk, adjunk hozzá egy kis köményt. Helyezzük a sültet a rácsra, öntsünk egy kis vizet a tepsibe. Süssük másfél órán át 180 fokon, majd még 10 percig magas hőmérsékleten. Hagyjuk a sültet 15 percig pihenni, anélkül, hogy lefednénk a bőrét, hogy ropogós maradjon. Elkészítési idő: 2 óra 30 perc.
Nagyon figyeltem a svájcit. Nem „erősen dörzsölt sót” a bőrcsíkok közé, rengeteg sót használt. A végén, amikor a bőr ropogóssá tétele a cél, nem „magas hőmérsékletre”, hanem „infernóra” kapcsolt. És nem felejtette el a bőr vágása mellett a legfontosabb kézmozdulatot időben elvégezni: az aquavit-palack lefagyasztóba süllyesztését.
Ezenkívül gondoskodott a megfelelő zöldségről is, mivel a hús tartalmas mivolta ellensúlyt igényel, ahogy hangsúlyozta. Hagyományosan a karamellizált krumpli mellett döntött: kis, héjában főtt újburgonyák, amelyeket aztán meghámoznak, és egy nagy serpenyőben megolvasztott cukorban karamellizálnak és barnítanak – az ember csak megengedi magának.
Az este a tervek szerint alakult. Először megkóstoltuk az édes burgonyát, nagy falatokkal elfogyasztottuk a húst, majd versengtünk a bőrért, amely ropogós volt és függőséget okozott; az elfogyasztott rengeteg tiszta zsírt aquavittal, egy erős, átlátszó köményes pálinkával egyenlítettük ki. ======= Aztán terveket szőttünk.
Most már Dániában voltunk.
A svájci mutatta az utat. Berlinből Rostockba vezetett, és egy Neuruppinba tett kitérővel megmutatta, hogy a szerb bableves az új tartományokban „Szoljanka” fedőnév alatt árnyékéletet él.
A komp Rostockból Gedserbe vitt minket, az Excelsior fedélzeten tisztességes lazacot adtak. Átszelve Dél-Sjællandot, Koppenhága felé vettük az irányt, ahol megtekintettük a csillagokat.
Majd Helsingørön keresztül Hornbækig autóztunk, továbbmentünk nyugatnak, láttuk, ahogy a házak a parton megritkulnak, a Gilleleje-i kikötőben halpogácsával táplálkoztunk, és mivel olyan szépen megettük, a bolt tulajdonosától kaptunk egy doboz sört ajándékba. Sétáltunk a parton, ahol a sirályok ünnepeltek, mert annyira fütyült a szél, szélvédett mélyedésekben feküdtünk a dűnék mögött, és figyeltük az eget, ahogy szempillantás alatt elsötétül, majd ugyanolyan gyorsan visszaveszi azt a teljes, hisztérikus kéket, amely a tengernél honos.
Sört ittunk. A svájci ragaszkodott egy különleges Tuborghoz, ami csak a kis helységek Spar-üzleteiben volt kapható. Én azt vettem, amit találtam. Kezdtem gyanítani, ez lehetne a dániai élvezet programja: vedd, amit kapsz.
Ki kell mondanom, mert feküdt a gyomromon: elég nehéz volt a dán vidéken olyat találni, amit érdemes észrevenni. ======= Ezek voltak:
Zsemle – könnyű, fehér péksütemény, amelyet reggelire a nagy lapos grillen mindkét oldalán megpirítottak, majd sós vajjal és – figyelem – vékony Galle & Jessen csokoládélapokkal vontak be. ======= Különböző tejtermékek, például crème fraîche négy különböző zsírfokozatban.
És természetesen sertés, sertés minden méretben, minden szélességben, minden bőrvastagságban.
A többi néma csönd, különösen a zöldségespolcok.
A svájci talált egy jól arányos, nádtetős házat, amely egészen közel feküdt a Tisvildeleje-i strandhoz. A ház nyugalmat árasztott, osztottam a lelkesedését. De amikor az ötödik estén a negyedik Flaeskesteg következett, úgy döntöttem, visszatérek a nagyvárosba, hogy a csillagok fényében keressem a dán konyha dicsőségét.
Soha nem tapasztaltam még ilyen eleganciát és – mondjuk ki nyíltan – csicsát. Koppenhága csillagos éttermei nagyszerűek és innovatívak, modernek és elbűvölőek, teljes gőzzel hajtják előre a kulináris önértelmezést – és az embernek bármikor az az érzése, hogy Barcelonában vagy Oslóban, Londonban vagy San Franciscóban van. A dán kötődés, amely odakint vidéken kissé túl erősnek tűnt, Koppenhága ünnepi helyszínein nem létezik. Az egyetlen szál, ami a „Nomát”, a „Geraniumot”, a „Formel B”-t és az „Ensemble”-t összeköti a hellyel, ahol állnak, a skandináv dizájn. Arne Jacobsen és Verner Panton bizonyára fontosabbak a dán csúcsgasztronómia számára, mint a hazai mezőgazdaság termékei.
Ez nekem nem tetszett. Bár szeretem a sokkolt homárt utalásszerű thai curryvel, de valamikor vágyom az egyszerűség áldásaira.
Közben kék-zöld foltokat szereztem. A terv, amely Bolognában, Lyonban vagy Bécsben kiválóan működik, hogy az ember egyszerűen betér a legközelebbi vendéglőbe jobbra és kipróbálja, mi van a napi ajánlatban, Koppenhágában nem ajánlott. Hirtelen brontoszaurusznyi ételek bukkannak fel az asztalon, amelyekről azt hittük, régen kihaltak. Átfőtt marhaszeletek fuldokolnak lisztes mártásban, ragacsos krokettek kacagnak ki, az üveges gyümölcsök ünneplik feltámadásukat. Már épp azon voltam, hogy alázatosan visszatérjek Tisvildelejebe, ahol a svájci bizonyára éppen azzal volt elfoglalva, hogy sót szórjon egy fenséges koca bőrére, de aztán a „Geranium” pincére a kezembe nyomta Ida Davidsen címét, és ez helyretette Koppenhágáról alkotott eltorzult képemet.
Jegyezze fel:
Store Kongensgade 70
DK-1264 København K
Telefon: +45/3391/36 55
Ne kövesse el ugyanazt a hibát, mint én, hogy bejelentés nélkül akarjon megjelenni Mrs. Davidsennél, mert akkor könnyen előfordulhat, hogy háromnegyed órát fog kint állni az esőben. Az étterem előtt mindig sokan várakoznak sorban, csak azok tolakodnak el a várakozók mellett, akik előzőleg telefonáltak. Ezt tudni kell élvezni, ha az ember maga is a sorban áll.
De amint az ajtók kinyíltak, amint a hirtelen szívélyes ajtónálló felszabadított egy kis asztalt a zöld függőlámpák félhomályában, hirtelen megvilágosodsz, amire egész idő alatt vágytál.
Ida Davidsen személyesen állt a pult mögött, amelyen az üvegvitrinekben a megkent kenyerek, a legendás smørrebrødök sorakoztak.
Kenyerek rákkal, lazaccal, angolnával, homárral, heringgel, tőkehallal. Marhatatárral, füstölt báránycsülökkel, sült sertéshússal, májkrémestel, nyelvvel. Tojással és füstölt sajttal, dán szalámival és paradicsommal.
Az alkalom, amikor ezeket a kenyereket elfogyasztják, a Frokost, szó szerinti fordításban: reggeli.
Ida Davidsen azt mondja: „Szánj rá időt.” Lenyűgözött és mohó voltam. Mit ajánl nekem, kérdeztem.
„Egyet hallal, egyet hússal. Aztán talán még egy almás pitét.” Ingerülten reagáltam.
Két szelet kenyér ebédre?
Nem velem.
Angolnát és rákot, nyelvet és tatárt rendeltem.
Ida csettintett a nyelvével. A pult mögötti fickók elhallgattak, és hitetlenkedve mustráltak.
Hatalmas móka kerekedett. Visszatértem az asztalomhoz, és ott találtam azt a sört, amit kívántam, de nem rendeltem.
Amikor az első halas kenyér megérkezett, már ott állt az ajtónálló az aquavit-palackkal, az Aalborgs Jubiläumsschnapsot ajánlotta (asszem, Aalborg minden fennállási évét egy jubileumi kiadással ünnepli, többet nem tudtam kideríteni a jubileumról).
A kenyér nagy volt. Ezen az angolna minőségét, a majonéz kellemes ízét értem, de a beépített felület puszta négyzetméterét is.
Ritkán éreztem magam ilyen jól. A homályos fény átjárta a helyiség nedves melegét. A vidámság hullámokban áradt asztaltól asztalig. A fehér kendőt alkarjukon tartó pincérek nagy tálcákon hozták az utánpótlást kenyérből és italokból. Ida, a főnökasszony, egy másodpercre sem hagyta el az üvegvitrinek mögötti parancsnoki állását, és egy-egy vicces megjegyzéssel vagy apró paranccsal folyamatosan fűtötte a helyiség csodálatos hangulatát.
Még egy sör, aztán jöttek a rákok. Így képzeltem el az életet Dániában. Egy hegy friss, üveges rák a tányéron, köménysejtés a levegőben, egy pincér, aki természetesen tegez.
Micsoda ünnep. Egy kis ország a tengernél, első osztályú halászterületek, liberális társadalmi berendezkedés, vendégszeretet felsőfokon.
Amikor a nyelvet felszolgálták, két dolgot éreztem. Először, hogy a személyzet tekintete nyíltan rám szegeződött. Másodszor, hogy a sürgető érzés a gyomrom közepén már nem létezett.
Egy férfi életében vannak pillanatok, amikor már nincs visszaút. Elfogyasztottam egy hektár kenyérnyelvet. Felfaltam egy köbméter tatárt. A sör és kömény puszta mennyiségét, amire szükségem volt, hogy a finomságokat leöblítsem, biztos ami biztos, elfelejtettem.
Amikor Ida szarkasztikus kérdésére, hogy kívánok-e még egy szelet almás pitét, úgy válaszoltam, hogy „de tejszínhabbal, kérem”, a legénység tapsolni kezdett.
Ida először hagyta el a parancsnoki állást, és odajött az asztalomhoz. „Készíthetek rólad egy fotót?” Azóta egy kép lóg rólam Koppenhágában. Cím: „Highscore to date.”

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!