A-La-Carte

A főzés mesés tárgyvilága (2023/5)

A konyhában találkozik a fétistárgy és a használati tárgy: Corinne Mynatt Tools for Food című projektje bemutatja a konyhai eszközök világszerte tapasztalható őrült választékát – amelyek ma már szívesen átlépik az éttermekben a vendégtér határát.


Minden a fokhagymapréseléssel kezdődött. Egy párizsi bolhapiacon bukkant rá Corinne Mynatt erre az Ausztriában teljesen hétköznapi eszközre – addig számára ismeretlen volt. És nagy szerencsének érzi, hogy az öntött alumínium presse-ail et dénoyauteur-t egyáltalán megtalálta: „Egyre nehezebb ilyen egyszerű konyhai tárgyakra bukkanni. Ma már csak haszontalan ócskaságnak minősítik őket, így az emberek a fáradtságot sem veszik, hogy piacra vigyék és eladják.” Mynatt, aki az USA Tennessee állambeli Nashville-ben született és Londonban él, 2005-ben éppen szakmai karrierje és érdeklődési köre újragondolásán dolgozott. Képzőművészetet és formatervezést tanult New Yorkban és a londoni Central Saint Martins-on, mesterdiplomát szerzett Contextual Design szakon Eindhovenben, és kurátorként, filmrendezőként és tanácsadóként dolgozott a művészet és a dizájn világában. Az egyszerű fokhagymaprés egy nagy projekt elindítójának bizonyult, amely egyelőre egy könyvben öltött testet: Tools for Food. The stories behind objects that influence how and what we eat (eddig angol, japán és olasz nyelven jelent meg).

„Úgy tűnt, ez a prés mindent magában egyesít: az evés és főzés iránti szeretetet, a dizájn iránti vonzalmamat, valamint azokat a helyeket, ahol ezek a dolgok találkoznak.” Corinne Mynatt elkezdet információkat gyűjteni a fokhagymaprésről, és figyelni kezdte a különböző kultúrák további konyhai eszközeit és azok háttértörténeteit. Forrásokra lelt részben olyan könyvtárakban, mint a British Library vagy olyan adatbázisokban, mint a Digital Museum of Sweden, részben kézműveseknél és szakácsoknál, részben a mindennapi élet színterein, például Tokió Kappabashi Kitchen Streetjén (a kutatása során tett első útja Japánba vezetett). A téma végtelen terület, ahogy azt hamar felismerte. Könyvében Mynatt ezért csak egy töredékét mutatja be azoknak a tárgyaknak, amelyekkel az évekig tartó kutatása során találkozott. Egyébként csak részben tulajdonosa ezeknek; sok dolog fotók és információs fájlok formájában tartozik a gyűjteményéhez. Az elektromos készülékeket, valamint – „néhány túlságosan csábító” kivételtől eltekintve – az étkezési kultúra tárgyait („túl nagy saját kutatási terület”) Corinne Mynatt kihagyta – „talán majd egy következő könyvhöz?” Bár a szakács- és étkezési kultúra tárgyai közötti határokat a gasztronómiában ma már szívesen átlépik azzal, hogy az előkészítéshez használt eszközök – függetlenül attól, hogy rendeltetésszerűen használják-e őket vagy sem – bekerülhetnek a vendégtérbe. Kulcsszó a tatárbifsztek, amely kis öntöttvas formában kerül az asztalra, bár természete szerint nem érintkezhet hővel, vagy a ropogós tintahal, amelyet kis sütőkosárkákban szolgálnak fel.

Corinne Mynatt gyűjteménye és könyve tömör alátámasztása annak a tézisnek, hogy az emberré válásunkhoz hozzátartozik a főzés. Az emberi természethez pedig sok esetben hozzátartozik az a hajlam is, hogy elgyengüljünk azoknál a tárgyaknál, amelyek azzal kecsegtetnek, hogy még egyszerűbbé teszik az életet, olyan segédeszközöknél, amelyek a könnyítés reményével házalnak. Corinne Mynatt ezeket ócskaságoknak és kütyüknek nevezi – a kütyüknek pedig a Tools for Food-ban nincs helye. „Az életnek egyszerűnek kell lennie. A kütyük feleslegesek.” Néha egy olyan készülékre utal, amely az édesanyjának volt az 1990-es években (és amelyet még mindig forgalmaznak): a „Grapefruiter”-re. „Ezzel az eszközzel gerezdeket lehetett vágni a grépfrútból. A legnagyobb hókuszpókusz, amit el lehet képzelni, csupa műanyag, és élelmiszer-specifikus. Mi lett volna olyan rossz egy késben és egy kanálban? Ironikus módon a szüleim végül már nem tudták használni a dolgot, mert bizonyos gyógyszerek miatt nem ehetnek grépfrútot. Éljen az egyszerűség!”

Az olyan eszközök, mint a grépfrútvágó vagy – kevésbé „kütyüs” – a fagylaltadagoló, a zsírszétválasztó, a canelé-forma és a passzírozó (Flotte Lotte) olyan fejlődést jelképeznek, amely Corinne Mynatt szerint 7000 éve kezdődött, és az elmúlt öt évszázadban lényegesen meredekebb ívet írt le. „A konyhai eszközök létrehozásában a legnagyobb fejlődés az elmúlt két évszázadban történt” – számol be, aminek jelentős része van az ipari forradalomban. A tömegtermeléssel a 19. században kialakult egy batterie de cuisine (a batterie fogalmát katonai értelemben kell érteni), vagyis a serpenyők, lábasok, sütőformák, fakanalak, kések stb. olyan készlete, amely a háztartásokban és a profi konyhákban standardnak számított. Ma a konyhákban ezen felül a Thermomix és a szuvidáló készülék, a reszelő és a húshőmérő is ott sorakozik, mint nehéztüzérség.

Az anyagválasztásból és a dizájn megjelenéséből Mynatt szerint gyakran kiolvasható a gazdaság és a világpolitika állapota. Így például az 1860-as évek amerikai polgárháborúja késleltette azt az anyag- és dizájnbeli fejlődést, amelyet Nagy-Britannia és az európai kontinens abban az időben már tapasztalt. Az USA ipari formatervező iparága viszont a második világháború után robbant be, mert a gyárak, amelyek korábban fegyvereket gyártottak, hirtelen szabad kapacitással rendelkeztek. Vagy: a gazdasági világválság idejéből származik feltűnően sok üvegtárgy, a fémet ugyanis a fegyverkezéshez használták fel.

És a „ki” is mindig befolyásolja a „hogyan”-t: A konyhai szerepmodelljeinkkel – az 1950-es években a modern háziasszony, aki a férjének és a gyerekeknek alárendelt, mégis szexi, a 2000-es évektől a televíziós nemzetközi sztárszakácsok, ma pedig például a közösségi média vegán influenszerei – változnak a pillanatnyilag divatos ételkészítési eszközök és kütyük is. Az évtizedek során gyakran újraértelmeződik a képük. A savanyúságos edény, amely egykor a szűkös telekre való olcsó káposzta tartósításának szükségességéből született, és főként a paraszti háztartásokban fordult elő, mára a városi fermentáló őrültek által imádott tárggyá vált, és számos profi konyhában hosszú sorokban látható.

„A konyhai dizájn fetisizálása” Corinne Mynatt szerint a 20. század közepén kezdődött, amikor a tárgyakra a hatékonyság és a modern otthon státuszszimbóluma szempontjából is nagyobb figyelmet fordítottak. Ezt a fellendülést befolyásolták a készülékek technológiai fejlődése, például a hűtőszekrények és mixerek, továbbá az új anyagok, mint a melamin és más műanyagok, az új tömegtermelési technikák, és nem utolsósorban az olyan nyersanyagok árának csökkenése, mint az alumínium. „A 20. század közepén a háztartást irányító nők számára az eszközöknek nemcsak hatékonyaknak, hanem divatosaknak és korszerűnek is kellett lenniük.” Erre példa Mynatt könyvében az az 1957-ben szabadalmaztatott német alumínium zöldségtartó, amely a mozzarella- és paradicsomszeletelők elődjének tekinthető – és ezáltal gyanúsan kütyüszagú.

Az olcsó utazás lehetősége és az internet általi hálózatépítés újabb turbó a kezdetben csak helyi szinten használt konyhai eszközök terjedéséhez és interkulturális cseréjéhez: Aki Marokkóba repül, tajine-t hoz a bazárból (még akkor is, ha ezt már régen meg lehet rendelni online vagy meg lehet venni a sarki „minőségi háztartási” boltban), Olaszországban egy szilárd raviolibélyegző kerül a csomagba, Koreából aranyozott alumínium ivópoharak utaznak Európába, Japánból természetesen kések, de apró szójaszószos kiöntők és katsuobushi-reszelők is, amelyek a szárított tonhalból készítenek finom forgácsokat, vagy akár – a találékonyság utazás közben sosem nyaral – hamarosan esetleg hazai halból készült forgácsok – talán ponty-obushi? Ha már Japán: ebből az országból származik a Corinne Mynatt könyvében ábrázolt tárgyak közül feltűnően sok, és a nyugati konyhákban megjelent új eszközök közül is feltűnően sok.

A Tools for Food-gyűjteményhez tartozik például egy piros fedelű szezámmalom, amely sok ramen-étterem alapfelszerelése közé tartozik, vagy – ismét szezámmag – egy lapos, téglalap alakú fémhálós doboz fa nyélen, amellyel szezámmagot, ginkgodiót vagy kávébabot lehet pirítani láng felett. Szintén Japánból származnak az évszaknak megfelelő dekorációkhoz használt mini kiszúróformák, az otoshibuta, egy a főznivalóra közvetlenül ráhelyezendő fa fedő az edényekhez, és a shikizaru, egy kerekre font, törékeny bambuszszövet, amelyet főleg az érzékeny halak mosásakor vagy gőzölésekor használnak.

A távol-keleti kézművesség és az egzotikus hatású ipari formatervezés iránti rajongás kéz a kézben jár az új felhasználási lehetőségekkel. Erre példa egy japán jégkásagép, amely kakigori-t, azaz jégből készült finomra gyalult forgácsot biztosít; egyre gyakrabban bukkan fel éttermekben világszerte, a baszk Azurmendi-től kezdve a bangkoki Potong-on át egészen a bécsi Mraz & Sohn-ig – méghozzá a vendégtérben, közvetlenül az asztalnál. A kakigori-gép – hagyományosan kézi hajtású, ma már gyakran elektromos – ezzel (más konyhai eszközök képviselőjeként) két dolgot mutat meg. Először is, ahogy azt a bevezetőben említettük, az előkészítés helye és eszközei, valamint a célhely, az asztal közötti határokat ma már szívesen átlépik; részben szó szerint, lábon – ehhez a fejlődéshez tartoznak ugyanis a felszolgáló szakácsok is. Másodszor, a kakigori-gép azt mutatja, hogy a kortárs kreatív csúcsgasztronómiában nem egy ételt inspirált egy újonnan felfedezett (és többnyire meglehetősen egzotikus) eszköz. Hagyományosan ez pont fordítva van, a dolog követi az élelmiszer-feldolgozás igényét: fel kellett dolgozni egy csirkét, ezért kifejlesztették a szárnyasvágó ollót. Diót kellett törni, vettek egy diótörőt, spagettit akartak kiemelni a főzővízből, ezért nyúltak a spagettiszedőhöz. A kakigori-gép viszont a nyugati konyhákban úgymond az igény előtt ott volt, a dolog volt az ötlet kiindulópontja (hasonlóan ahhoz, amit szívesen neveznek termékkonyhának). A Mraz & Sohn-ban például Lukas Mraz egy Tokióból saját maga által importált japán jégkásagépet használ („postán küldték el, a bőröndben már nem volt hely”). E kulturálisan idegen gép képességeit követve Mraz olyan ételeket talált ki, mint egy „Foie-gras-kigori” fagyasztott libamájterrine-ből mustárleveleken, balzsamos sárgabarackmag-olajos vinaigrette-tel, vagy a jégkása témáját felkarolva, egy kakigori tiszta görögdinnyeléből, tetején édes-savanyú pácolt görögdinnyehéjjal fűszerezve, valamint egy másik kakigori uborkából és savóból.

Szintén a „tárgy eredményezi az ételt” és „a konyhai eszköz meghódítja a vendégteret” kategóriába tartozik a kacsaprése, amellyel például a flamand szakács, Kobe Desramaults már közvetlenül a vendégek előtt préselte ki a sült rákfélék fejéből a levet, vagy a húsdaráló, amelyet sokszor lemásoltak, számtalanszor levideóztak és posztoltak a mobiltelefonnal, és amely a New York-i Eleven Madison Park-ban sárgarépából készített répatatárt.

Szintén átlépik a konyha és az étkezőasztal közötti határokat azok a főzőedények, amelyeket dekoratív külsejük miatt ma egyszerűen az asztalra helyeznek – ami korábban a civilizált körökben elképzelhetetlen volt, ha vendégeket kellett fogadni. A leveseket az asztalra tálalókba öntötték át, a húst tálcákra rendezték... Mára, Jamie Olivernek, Donna Haynek, Yotam Ottolenghinek és a többieknek hála, már nem tűnik az ember neandervölgyinek, ha kérges öntöttvas sütőedényeket tesz a vendégek elé a nemes ezüst evőeszközök közé. Corinne Mynatt az A la Carte-nak ebben az összefüggésben a „hibrid vonzerőről” beszél. A Tools for Food-ban olyan korai példákat mutat be, mint a Bauhaus-tervező Wilhelm Wagenfeld 1938-as egymásba rakható, üveg Kubus tárolóedénye, amelyet kifejezetten nemcsak konyhai használatra, hanem az asztalra is szántak. A Le Creuset, a Staub és a Serax „ikonikus főzőedényei” is, amelyekhez a holland csúcsszakács, Sergio Herman tervez, Mynatt szerint ebbe a határokat eltörlő kategóriába tartoznak. Minél szebb tehát az edény, annál kevesebb főző- és tálalóeszközre van szükségünk a saját négy falunk között. Magánemberként minimalista, mondja Corinne Mynatt. És minél több olyan tárgyat gyűjtött össze világszerte, amelyek részben rendkívül speciálisak, annál inkább tudatosult benne, „hogy alapvetően csak nagyon kevés dologra van szükségünk a főzéshez: egy késre, egy kanálra, egy vágódeszkára, egy lábasra.” —

Corinne Mynatt évek óta gyűjt konyhai eszközöket a világ minden tájáról.
© Corinne Mynatt
Japánból származik ez a halpikkelyező.
(balra) Egy francia salátacentrifuga, 1963; (jobbra) A „Shrimp Cleaner”, USA 1954
Abszurd? Egy sör melegítő a 9. századból
Tools for Food. The Stories behind objects that influence how and what we eat
Corinne Mynatt, Hardie Grant Books Instagram: tools_for_food

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!