Zeus mintha kicsattanna az erőtől, izmai kidagadnak vállából, csípőjéből, mellkasából, hátából, nyakából. Ahol más állatoknál esetleg szőr nő vagy csak bőr van, ott Zeusnál mindenütt izmok találhatók, úgy néz ki, mintha Zeus az erőtől lépni sem tudna. De természetesen tud. Zeus ugyanis egy csodálatos Fassona, azaz piemonti fajtájú bika, a Cottiai-Alpokból származik, és a 3000 méteres Monte Viso lábánál, a Pó forrásvidékén született. Vajon sokat kell edzenie Zeusnak és napi szigorú, különleges marhasport-programot teljesítenie, hogy ilyen lenyűgöző izomzatra tegyen szert? Nem, Zeusnak csak "hágatnia" kell Julia és Vinzenz Harbich szürkemarha-teheneit, egyébként pedig egész nap bio-szénát eszik, Zeus természetesen izmos. Szerencsés Zeus.
A piemonti marha nagyon-nagyon különleges tehén. Először is azért, mert a fajta ősrégi, amiről mind az indiai zebu marha, mind az európai őstulok genetikai ujjlenyomata tanúskodik. Ami arra utal, hogy a piemonti marha legalább pár ezer éves, és ilyen családfával Európa őstulkai közül más nem büszkélkedhet. A Piemont régió alpesi területeinek elszigetelt helyzete, valamint a nyugati és északi irányú, hófedte hegycsúcsok általi elhatárolódás valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy ez a marhafajta itt változatlanul fennmaradhatott, becslések szerint.
És mintha ez nem lenne elég, a piemonti marháknál a 19. század végén egy genetikai mutáció is fellépett, a miosztatin nevű fehérje hibája, amelynek normális feladata az izomnövekedés természetes mederbe terelése. Ahogy a belga kék marhánál is, ez a génhiba az érintett marháknál különösen fejlett izomzathoz, úgynevezett "kettős izmoltsághoz" vezetett; a piemonti tenyésztők kezdeti elutasítása azonban gyorsan átadta a helyét a testépítő alkat iránti bizonyos vonzalomnak, a miosztatin-hibás izomkolosszusokat már nem zárták el, hanem engedték őket szaporodni.
De a Fassone különlegességei itt még nem érnek véget: a marha emellett rendkívül sovány is. Az a kevés zsír, amit az anyagcseréje termel, kívül rakódik le; az intramuszkuláris zsír – amely régóta fétis a steak-közösségben, és ami arra készteti az embereket, hogy olyan marhahúst imádjanak, amelyben ugyanannyi a fehér, mint a vörös – a Fassone esetében egyszerűen nem létezik. A piemonti marha tiszta vörös izmokból áll. Ezáltal gyakorlatilag a Wagyu marha antitézise.
Vinzenz Harbich mindig is érdeklődött a különleges, régi, rendkívüli marhafajták iránt. Szülei az 1990-es években kezdték el felépíteni a tiroli szürkemarha-állományukat, ami szintén egy gyönyörű ősi faj, robusztus, jámbor és karakteres. A Bécs város határától nem messze fekvő Aderklaa-ban, a márciusi mezőn ez határozottan szokatlan, mint ahogy maga a marhatenyésztés is itt, a spárga, a hagyma és a mélyhűtött borsó országában, ráadásul mindez biogazdálkodással. Mindenhol csak a fejüket csóválták. 2003-ban aztán Julia és Vinzenz átvették a gazdaságot, a csordát fejőstehenekről húsmarhákra, anyatehenes tartásra állították át, és felépítettek egy első kifutós istállót – amit vészhelyzet esetén, ha minden nem működött volna, gyorsan vissza lehetett volna alakítani szerszámoskamrává.
De működött. A Harbich család 2005-től kínált közvetlen értékesítést a gazdaságban, és mivel akkoriban nehéz volt fiatal szürkemarha-bikákhoz jutni, Vinzenz Harbich elgondolkodott, milyen fajta passzolna még jól a csordához. Választása a Blonde d'Aquitaine-re esett, bár az a bika éppen nem volt elérhető, "piemonti viszont volt", emlékszik vissza Vinzenz Harbich.
És az időközben kiválóan bevált. Mert az izmos olasz előnyei csodálatosan egyesülnek a tiroli szürkemarha előnyeivel: a vágásérett, körülbelül 24 hónapos korban a Fassona-szürkemarha keresztezéseknek legalább ötven kilóval több hús van a csontjaikon, mint amennyi a piemonti közreműködése nélkül lenne. Másrészt a szürkemarha anyatehenek teljesen problémamentesen ellenek, ami a tisztavérű piemontieknál alig működik, ott ugyanis a borjakat gyakran császármetszéssel kell a világra hozni. Ami Vinzenz Harbichnak, akinek csordája több mint 200 állatból áll (plusz sváb-halli sertések és búr kecskék), és akinek 200 hektár legelője a cseh határig ér, nem igazán passzolna a napi rutinjába.
A Biohof Harbich gazdaságban más, rendkívül érdekes húsmarhafajták bikái is jelen vannak. Például az Aubrac, egy régi marhafajta a francia Közép-hegységből, amelynek igen zsíros teje a (ritka) Laguiole sajt alapjául szolgál, és amelynek sötét, omlós húsa erős, kissé egyedi vadhússzerű aromája miatt egyre több figyelmet kap. Vinzenz Harbich az anyatehenek megtermékenyítésekor ugyan a természetesség filozófiáját követi, vagyis a marháknak még valódi szexuális életük van egymással, de azért korántsem párosíthat mindenki mindenkivel. Harbich gondoskodik róla, hogy a szürkemarha-Aubrac keresztezések télen jöjjenek a világra, utána következnek a tisztavérű Aubracok, majd a szürkemarha-piemontiak. Hogy keresztezett-e már piemontit és Aubracot is, "igen, de annak nincs értelme, akkor már szinte túlzottan soványak".
Harbich mindenképpen nagyon elégedett a választásával, mert a piemonti marháknak nemcsak több és soványabb húsuk van ("bár ha ízlik is nekünk, a szemünk egy darab húsban valójában nem akar zsírt látni, ez egyfajta paradoxon"), de vékonyabb és finomabb csontjaik is vannak, "tehát egyszerűen több marad a vágott testből". És ennek örül a közvetlen értékesítő.
Piemontban a sovány marhák húsát a Carne cruda és a Carpaccio alapjaként értékelik, itt érvényesül különösen jól annak rendkívül finom, szinte virágos aromája. Vinzenz Harbich tapasztalata szerint azonban sütve és párolva is rendkívül omlós, annak ellenére, hogy ott nincs zsír, ami kenné a dolgot. Három-négy hétig érleli, ami a sovány húsnál is nagyon előnyösnek bizonyul, bár az egyes részek közötti különbségek nem annyira drasztikusak, mint más marháknál. Annak az eredményével, hogy – ellentétben a szokásos esettel – nem kapkodják ki a kezéből a "angol" részek nemes darabjait, és nem marad rajtuk a többi rész, sőt. A marhacomb, a sovány húsok, a hátszín és társai nagy népszerűségnek örvendenek a helyszíni vásárlók körében, "természetesen azért is, mert a hátszín részei azért valamivel drágábbak".
Vinzenz Harbich és alkalmazott mészárosa évente mintegy 80 alkalommal vágnak saját maguk a 2012-ben létesített vágóhelyiségben, stresszmentesen és mindenféle szállítás nélkül, a 80 alkalom pedig azt jelenti, hogy nem számít lottónyereménynek, ha az ember piemonti keresztezésből származó húshoz jut, sőt, elég biztosra lehet venni.
Marco Ramasotto is elég biztosra számíthat a húst illetően. A torinói fiatalember egy Fassona-tenyésztő családból származik, és év elején nyitott egy kis tésztázót SoFàre néven kollégájával, Enrico Sestinnel a bécsi Hollandstraße-en. Szíve csücske lett, amikor felfedezte, hogy konyhájától nem messze egy piemonti bika végzi a dolgát. "Még azt a tenyésztőt is ismerte, akitől Zeuszt vettük", neveti el magát Vinzenz Harbich. A SoFàre különleges raguja számára pedig a torinói utasítására kicsit durvábbra darálja a húst, mondja.