A-La-Carte

Golyó a fazékban (2011/1)

Trieszt az ő nappalija, a „Gran Malabar” bár pedig a kanapéja. Kedvenc városa, az északkeleti Adria partján fekvő Trieszt háttere előtt írja bűnügyi regényeit Veit Heinichen szerző. Találkozás és beszélgetés az európai város prototípusáról, maffiaszerű üzelmekről és a kilencven etnikum konyhájáról.


Golyó a fazékban

Szöveg: Martin Christiansen Fotók: Stephan Latusek

A „Gran Malabar” intézményébe a központi Piazza San Giovanni téren a legjobb stílusosan belépni egy második eszpresszóra felkelés után, vagy egy első pohár „Vitovska”-ra, a karsztvidék jellegzetes fehérborára, hogy vidáman indítsuk a nap hátralévő részét. De semmiképpen sem a nép és a világ embereiként a friss napilapok egy kötegével a hónunk alatt, különösen a „Piccolo” helyi újság nélkül. Éppúgy, mint beszélgetőpartnerünk egy aranyló októberi délelőttön. Veit Heinichen, 1957-ben született, Badenből származik, egykor inkább kedvetlen üzleti közgazdász volt a nagy sváb autógyártónál a csillaggal, aztán boldog kis könyvkereskedő Stuttgartban, később a Berlin Verlag bátor társalapítója, aki már a múlt század nyolcvanas éveinek elején felfedezte a szeretetét Trieszt, konyhája és a kopár hátország borai iránt, 2003 óta pedig kapcsolatban él Ami Scabarral, a város legismertebb szakácsnőjével.

Egészségedre! A „Malabar” vendéglőse, Walter Cusmich, láthatóan büszke arra, hogy ambiciózus borászok borait szolgálja fel a köves és mészköves fennsíkról, amely szorosan öleli körül Triesztet. Mint később kiderül, ez a város más részein sajnos egyáltalán nem magától értetődő. Esetleg még egy korty a földes, vörös „Terrano”-ból? Igazából szívesen – de inkább majd máskor. Indulnunk kell, Ami Scabar biztosan már vár tenger gyümölcseivel és hallal, amelyek kifinomult elkészítésével messze a város, sőt a Friuli-Venezia Giulia régió határain túl is híres.

De előtte a szenvedélyes trieszti Heinichen büszkén bemutatja nekünk a szomszédban az ősrégi „Toso” drogériát, amely a magas, keskeny faszekrényeivel és polcaival dacol a korszellemmel és a nemzetközi belvárosi üzletláncokkal; fiókjaiban minden olyan eszköz megtalálható, amely máshonnan már régen eltűnt a kínálatból, a kézzel készített gyökérkefétől és az erősen illatos borotvaszappantól a sáfrányig. És akkor természetesen, ha már a kikötői sétány mentén járunk, meg kell állnunk a Molo Audace mólónál, hogy a rakpart legszélső pontjáról megcsodáljuk a város 200 000 lakosával, a meleg déli napfényben fürdő panorámáját. Ezt a lenyűgöző látványt látva szívesen hiszünk hozzáértő idegenvezetőnknek, hogy Trieszt Európa igazi kereszteződése népei, nyelvei és ételei számára. Ott, ahol az észak találkozik a mediterrán világgal, és szemünk láttára ér össze a tenger és a hegy. „A tizennyolcadik század eleji halászfaluból a szabadkereskedelem kiváltságával egyik napról a másikra az európai város prototípusa lett, miközben Velence az alkonyati álomba merült!” – lelkendezik. „Több mint 90 etnikum hagyta itt nyomait, és a mosogatólányból lett milliomos karrierek, amilyenekre másutt csak az Egyesült Államokban van példa, itt valósággá váltak!”

Mivel már itt vagyunk a helyszínen, akár gyorsan át is gyalogolhatnánk a Piazza Unità téren, hogy a Via Cassa di Risparmio utcában tiszteletünket tegyük a klasszikus trieszti gasztronómia egyik kiemelkedő képviselőjénél, a híres „Buffet da Pepi”-nél, ahol 1903 óta szolgálják fel a hentesreggelit mindenféle tartalmas disznóságokkal, mint például nyelvvel vagy pofahússal, csípős tormával és savanyú káposztával tálalva, az éhes kikötői és hajógyári munkások számára. Időközben a disznóságok eme paradicsomának vendégköre irodai dolgozókkal és turistákkal vegyesen telítődött. A szűk helyen kora déli időben a szorgos konyhai személyzet sürög-forog az ételek gőzében a pult mögött, miközben az előtte lévő néhány kis asztal éppoly gyorsan megtelik, mint ahogy kiürül az újonnan érkezők számára. Nos, a mi időnk is sürget egy kiadós hústál után – bár puszta tisztességből nem hagyhatjuk ki, hogy a Via San Lazzaro utcában még benézzünk „Giovanni”-hoz, aki belsőségekkel és változó napi ajánlatokkal tesz boldoggá hasonló közönséget. A pult ékköve egy hatalmas mortadella. Megkóstolnánk? Hát persze.

De a hal hív! Ami Scabar szívélyesen fogad bennünket a „Scabar” étterem teraszán az Erta di Sant’Anna lejtőn a város felett, kilátással lefelé a kéken csillogó tengerre, felfelé pedig a karszt sziklás, rojtos peremére. Szüleinek egykori trattoriája ma a város legjobb étterme, amelyet ő – bár soha nem akart hivatásszerűen a tűzhely mellett állni – testvérével, Giorgióval, a sommelier-vel együtt üzemeltet. Ezen a szombat délben a mintegy száz ülőhely csak gyéren foglalt. „Nincs szezon! A válság!” – vonja meg a vállát. De már estére egy nagy születésnapi társaságot várnak. „Szülinap mindig van!” – nevet, és siet a konyhába, hogy az előkészületeinek szentelje magát.

Ideje, hogy rátérjünk látogatásunk valódi céljára: a gasztronómiára és a kriminalisztikára. Végül is Heinichen gasztronómiailag képzett nyomozója, Proteo Laurenti, akit állati névrokonáról, a karsztbarlangok barlangi gőtéjéről neveztek el, előszeretettel jár a „Scabar”-ba, és fiktív fia, Marco, itt tanul szakácsnak. Ami arra a kérdésre vezet, miért népesítik be manapság egyre több hedonista hős, akik kedvelik a jó konyhát és a nemes borokat, a bűnügyi irodalmat. „Az evés kultúra. Az evés az élet része. Ugyanúgy, mint a szex. És ezért jelenik meg ez a regényeimben is. Nem csak a bűnügyek” – válaszolja Veit Heinichen ugyanolyan rutinosan, mint ahogy kinyit egy üveg Spumante Brut-ot a „vad” karszti borász és jó barát, Edi Kante pincéjéből. Most kerülnek az asztalra az első nyershal-variációk. Ami Scabar, mint a városa szülöttje, játékosan használja a napi változó étlappal mindazt, amit az öböl jellemző fogása kínál. Ma pácolt szardella, tengeri sügér carpaccio gyömbéres-citromos szósszal, tonhal padlizsáncsatnival és sókéregben sült scampi szerepel. Hozzá házi kenyér és frissen, füves illatú, zöldes olívaolaj a Starec testvérektől a legészakibb olajtermelő vidékről, nem messze Trieszttől, amelynek erős klímaingadozásai adják különleges aromáját. Utána a ház klasszikusaként fűszerezett tőkehal curry-kávé krémmel. A szerző a bűnügyeknek ugyanolyan odaadással szenteli magát, mint az ínyencségeknek. Mivel már kisfiú korában is unták a mesék, és inkább lexikonokat lapozgatott, a bűnügyi és rendőrségi aktákban végzett kutatásai a nepotizmusról és korrupcióról, gyilkosságról és emberölésről szóló könyveihez gyakran éveken át tartanak és messze a múltba vezetnek vissza. Néha túl messzire és olyan mélyre ásva, hogy 2008 elején egy professzionálisan megrendezett rágalomhadjárat áldozata lett, mint állítólagos gyermekbántalmazó, amely több mint egy évig nem engedte ki a szorításából. Egy jobboldali nacionalista körök és a szervezett bűnözés összeesküvése, amely ellen végül csak az olaszországi és európai média segítségével tudott védekezni. „Bűnügyi regényíró áldozatként. Ez keményen megviseli az embert.”

Egy korty Sandi ŜSˇkerk 2008-as Vitovska borából és a most tálalt friuli lencse tintahallal – Ami konyhájának egyik kedvenc étele – látványa mellett arckifejezése ismét derűsebbé válik, és egy kellemesebb témára tér: „A Vitovska egy őshonos szőlőfajta, amely csak ezen a 30 kilométeres karsztföldön terem. Vörösborként érlelve, hosszan tartó ásványi és enyhén sós tónusokkal. Ha egyszer megtanulja az ember értékelni ezeket a borokat, garantáltan mindig visszatér hozzájuk.” Ezt le lehet ellenőrizni. Talán még az idén júniusban, amikor az Adriai-tenger partján fekvő Duino kastély kertjében – igen, Rilke Duinói elégiái! – a város kapuinál a karszti borászok bemutatják új boraikat. Szívesen eljövünk.

A nap a teraszon zárul, egy utolsó pohár vörösborral, a Benjamin Zidarich-féle, erdei gyümölcsök illatával telt, mély Terranóval. Az öböl felett sötét felhők gyülekeznek, és a lejtő magasabb részeiről hideg szél ereszkedik a város háztetőire. Triesztet nemcsak sok költője miatt nevezik a „papír városának”, hanem a „szelek városának” is. A városi idegenforgalmi iroda kedves hölgyének bűbájos definíciója így hangzik: „Borino – egy enyhe szellő. Bora – nincs lehetőség kalapot viselni a fejünkön. Bora Nera – erős szél esővel. Egy nagyon szerencsétlen kombináció.”

Másnap reggel a Bora Nera vízszintesen veri az esőt az utcákon.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!