A-La-Carte

A pizza, avagy hogyan próbáltam megfőzni egy jelenséget (2009/04)

A-pizza-avagy-hogyan-probaltam-megfozni-egy-jelenseget Lecke a világ legnépszerűbb ételének élvezetéről: nyomozás Nápoly legsikeresebb exportcikke, a kerek, vörös, illatos Margherita pizza után. Szöveg: Christian Seiler Illusztráció: Markus Roost Amikor először pontosan tudni akartam, utánanéztem Marcella Hazannál, a kulináris magátólértetődőség közvetítésének egyik nagy hősnőjénél. Standard szakácskönyve, a "Die…


A-pizza-avagy-Hogyan-próbáltam-meg-megfőzni-egy-jelenséget

Egy lecke a világ legnépszerűbb ételének élvezetéhez: nyomozás Nápoly legsikeresebb exportcikke, a kerek, vörös, illatos Pizza Margherita után

Szöveg: Christian Seiler Illusztráció: Markus Roost

Amikor először pontosan tudni akartam, Marcella Hazannál néztem utána, aki a kulináris magától értetődőség közvetítésének egyik nagy hősnője. Alapkönyve, a „Die klassische italienische Küche” már sokszor mentett ki komoly válságokból. Amióta Mrs. Hazan parancsait követem, például nem kell többé rossz spagettiszószt ennem, és hogy négy órát állok a tűzhely mellett, amíg a bolognai végre el nem éri a megfelelő állagot, az csak igazságos.

Ám még Mrs. Hazan is adós marad a világos válasszal arra a kérdésre, milyen is kell, hogy legyen az igazi, a valóban komolyan vehető pizza. Bocsánatkéréssel szólva, köntörfalaz: „A pizzára számtalan recept létezik. Bár kétségtelenül akadnak jobbak másoknál, egyik sem mondhatja magáról, hogy az a legjobb. Csak az a fontos, hogy az ember tudja, mit akar.”

Épp ez az. Hogyan tudhatná az ember, mit akar? Igaza van-e a nagy ételdetektívnek, Jeffrey Steingartennek, aki szerint a pizza legfontosabb része „a kéreg”?

Vagy igaz-e, ahogy Közép-Olaszországban odaadóan gyakorolják, hogy minden a feltéten forog, és a tészta csak egyfajta ehető tálca a spenót, tükörtojás, tenger gyümölcsei, szalonna, kolbász, talán még ananász orgiáihoz? Tényleg minden pizzára való fokhagyma és oregánó?

És mi a helyzet azzal a régi bölcsességgel, hogy otthon minden a legfinomabb, ahogy azt a házilag készített és frissen főzött tészta példája minden alkalommal igazolja?

Kutatni kezdtem az információk után. Szűkösek. A „pizza” körülbelül olyan pontatlanul definiált, mint a „bor” vagy a „kenyér”. Szinte mindent, ami meleg és paradicsommal van összekenve, szabad pizzának nevezni. Ígéretes expedíció lenne összegyűjteni és kiállítani a leggroteszkebb pizza-származékokat, a „Pizza Hut” étteremlánc már el is kezdte.

Úgy gondoltam, a gyökereknél kell kezdenem. Csak hol vannak a gyökerek? Mi különbözteti meg az orosz blini DNS-ét az indiai csapatiétól, azoktól a vékony, sült kenyérlepényektől, amelyeket főtt zöldséggel raknak meg és curryvel fűszereznek? Mi köti össze és mi választja el elvileg a calzone pizzát az arab sormától? Mikor és hol kezdődik a pizza, hogy pizza legyen? Ha az ember kinyitja a hitkérdések dobozát, a pizza a mitológia terméke. Démétér földistennő, amikor Eleusziszban a misztériumjátékot figyelte, állítólag annyira haragra gerjedt, hogy csak egy lisztből és bazsalikomból sütött lepény tudta ismét lecsillapítani. A görög nők ezt követően nemesítették volna az isteni hozzávalókat Nápolyban és Pompejiben az első pizzákká, Pompeji eltemetett üzleteiben talált megkövesedett korongoknak kell ezt bizonyítaniuk.

Valóban, Olaszország minden részén találni utalásokat az olívaolajjal, sóval vagy sertészsírral sült élesztős kenyerekre. A „Pizza Pugliese” erről tesz tanúbizonyságot, a calabriai „Pitta inchiusa”, a liguriai focaccia.

És mégis, a legtöbb jel az általunk ismert pizza őstípusát illetően Nápolyra mutat.

Nápolyban az ottani parasztok átvették az észak-afrikai lakosok lepénykenyerét, ám ehhez a saját termelésükből rendelkezésre álló hozzávalókat használták: durumbúzadara és liszt, olívaolaj, mozzarella.

Ahhoz, hogy a pizza végre modern ruhájába bújhasson, már csak egy összetevő hiányzott: a paradicsom.

A paradicsom, amely Közép- és Dél-Amerikában honos, és amelyet csak 1498-ban hozott be Kolumbusz Európába, sokáig dísznövénynek számított és orvosi célokat szolgált. Joseph Pitton de Tournefort botanikus 1719-ben dokumentálta a növényt „The Complete Herbal” című könyvében. Leírásához nem csodálkozás nélkül tette hozzá, hogy Olaszország déli részén a paradicsom terméseit még meg is eszik.

Mario Siani ellenőrzi a tésztát, amelyet a dagasztógép nagy kampója immár jó 40 perce úgy gyötör, mint egy masszőr. Ez a tészta egyetlen, nagy darabbá tömörült, izmos, lüktető szoborrá.

Mario három ujjával egy diónyi darabot csippent ki a testből és vizsgálja annak rugalmasságát. A tészta könnyedén húzható szét tíz centiméterre anélkül, hogy elszakadna, de Mario még mindig nem elégedett. Azt a kérdést, hogy mi hiányzik az ideális állaghoz, nem hallja meg. Mit mondjon a pap, ha a ministráns az átváltozásról érdeklődik?

A pizzatésztához való megfelelő liszt kérdése is a szakácskönyvek, a természetvallás és a metafizika közötti terepre irányul. Mario Siani számára szóba sem jöhet más termék, mint az „Antico Molino da 1924 Caputo” „Tipo 00 Pizzeria” lisztje. A gyártói által féltékenyen őrzött és csak kivételes esetekben továbbadott lisztet élesztővel, langyos vízzel és egy kevés olívaolajjal keverik össze, és Isten áldásával – Marco sóhajt – létrejön az ésszerű pizzatészta.

Még egy minta ellenőrzésre. Mario félrehajtja a fejét, bólint. A tészta átvihető a következő halmazállapotba. Ez az állapot a nyugalom. A tésztát most az asztalra emelik és letakarják. Most 20 percig pihen és „kel”. Az élesztő spórái a liszt keményítőjét többek között CO2-vé alakítják, ami bőr alatti buborékképződéshez vezet.

A pihentetés után a pék még egyszer átgyúrja a tésztát, hogy a buborékokat eltávolítsa. Csapásról csapásra a tészta homogén állagot nyer. Végül Mario az ellapított testből ökölnyi bucikat vág ki, 180 és 240 gramm között, lemérhetem, ha akarom. Ő, nem, neki természetesen nincs szüksége mérlegre. Mindent a tapasztalat kérdése. Mario Siani Nápolyban született, foglalkozása pizzaiolo. Apja cukrász volt. Nagyapja pizzaiolo volt. Apja rokonai cukrászok voltak. Anyja rokonai pizzaiolók voltak. Még kérdés? Igen, minden nápolyi pizzaiolo dolgozott valamikor a „Da Michele”-nél, vagy a testvére, vagy legalább a testvére legjobb barátja. A „Da Michele”, alapítva 1870-ben, olyasmi, mint a nápolyi ős-pizzéria, amelynek konyhájából az igazi, a helyes, a vitathatatlan pizza DNS-e kikerült a világba. A „L’Antica Pizzeria da Michele”, a Via Cesare Sersale és a Via P. Colletta sarkán, Nápoly történelmi központjában található, szűk kanyarok, rögös úttest, és a levegőben a robogók kétütemű keverékének szaga, amelyeken a fiatalok olyan gyorsan száguldanak el, hogy az ember megérti, hogy éhesek lesznek: a kockázat kalóriát éget, és ahol ezt a testbe a legjobban be lehet juttatni, ott állnak a legtöbben, ez világos. Egy fehér, fénylő táblán díszes betűkkel áll, hogy „Pizzeria”, és az emberek sora türelmesen vár arra, hogy bejuthasson az étkezde belsejébe, amelynek bejárata mellett az elektronikus pénztárgépnél maga a főnök, a „Dottore” áll. Salve. Ciao. Buon Appetito. Kövér emberek, vékony emberek, öreg emberek, fiatal emberek. Itt mindenki olyan pizzát kap, ami tulajdonképpen semmi különös, csak éppen tökéletes. A hozzávalók ideálisak, és a fehér sapkás pizzaiolók, akiknek oldalán elegáns betűkkel áll az alapító atya neve, kézben tartják az ügyet. Még egy áramszünet sem akadályozná egyiküket sem abban, hogy a következő, tökéletesen megsült pizzát kiküldje az éhezőknek. Mario a liszttel megszórt asztalon golyókká sodorja a tésztadarabokat, végül paskolja őket, amíg kicsit szélesebb csípőjük nem lesz, végül a lepényeket a fiókba rendezi, ahol letakarva ismét pihenni fognak, az esti forgalomig. Az ebédre szánt tésztát természetesen már tegnap dagasztották, most a megfelelő állapotban van: puha, de rugalmas. Erős, de nem rágós. Friss, de nem éretlen. A legendák ködében létezik egy vitathatatlan dátum a pizzasütés történetében: 1889. június 11-én Raffaele Esposito pizzaiolo a nápolyi „Brandi” pizzériából pizzát készített a királyi párnak. Savoyai Margitnak, I. Umbertó király hitvesének megtetszett a paradicsommal, mozzarellával és bazsalikommal – Olaszország nemzeti színeiben – megrakott pizza. Tiszteletére a péksüteményes a hazafias alkotását „Margheritának” nevezhette el. A „Margheritával” persze csak olyan termék nemesítése sikerült, amely már jó ideje meghódította a kisemberek mindennapjait, ám a kulinária krónikásai számára túl silánynak tűnt ahhoz, hogy akár a receptjét is dokumentálják. 1830 óta léteznek pizzériák Nápolyban. Ám a pizza a prolik étele volt. Az éhes munkások vagy napszámosok pizzát vittek ebédre, mert ízlett nekik és szinte semmibe sem került. Ráadásul sétálva is lehetett fogyasztani, kétszer összehajtva, a libretto. A nápolyi pizza még mindig olyan, hogy kés és villa nélkül, egy kézzel lehet fogyasztani, puha és rugalmas, semmi esetre sem nehézkes és merev egy agyonsütött tésztaalapon. És iszonyatosan rossz volt a híre. Carlo Collodi, a Pinokkió szerzője a pizza feltétjét „bonyolult szemétnek” nevezte. Alexandre Dumas azt írta, hogy pizzát csak a „Lazzaroni”, Nápoly „élő halottjai” fogyasztják. A pizza mégis meghódította a világot, de ez időbe telt. Nápolyból kiindulva a 19. század végén a határozott emigránsok tudatában utazott át az Atlanti-óceánon, ahová a honvágytól szenvedő olaszok a legbonyolultabb módon küldettek utána lisztet, paradicsomot és sajtot, hogy az új kemencékben, amelyeket a régiek mintájára állítottak fel, olyan pizzákat tudjanak előállítani, amelyek lehetőleg úgy ízlenek, mint otthon, jaj, otthon. 1905-ben New York Little Italy negyedében nyílt meg az első külföldi pizzéria. Szinte kizárólag olasz emigránsok látogatták. A nagy tömeg csak akkor figyelt fel a vélt olasz nemzeti ételre, amikor az ötvenes években adaptált formában, vastagabb, levegősebb aljjal és vaskosabb feltéttel, utcai árusok és büfék eredeti gyorsételként kezdték árulni. Ekkoriban kaptak rá a szomszédos országok is. Németország első pizzériája, a „Sabbie di Capri” 1952-ben nyílt meg Würzburgban. A gazdasági csoda és a mediterrán vágyakozás ugyanekkor támogatta az olasz vendégmunkások alapítási buzgalmát Németország és Svájc városaiban. A tömegek étele felé vezető ugrást azonban a pizza csak azután tette meg, miután a modern technológiák végleg elvágtak minden kapcsolatot az eredeti gyártási folyamattal. A csemege demokratizálódása a banalitássá válásával történt. 1957-ben az amerikai General Foods Corporation gyártotta az első fagyasztott pizzát. Az olasz fagylaltkonszern, a „Motta” 1966-ban vette át az ötletet, és fejlesztett ki egy „mini-pizzát”, amelyet a hozzá tartozó sütővel együtt exportált egész Európába. A mantovai Romano Freddi sütőipari konszern 1968-ban indította el a fagyasztott pizza ipari gyártását. Németországban a süteményóriás Dr. Oetker szállt be, és amikor a „Freiberger Lebensmittel GmbH” kitalálta a „kőkemencés pizza” szállóigéjét, az üzlet felrobbant. A piacvezetők masszív termékreklámba fektettek. A fagyasztott pizza – olasz életérzés hazai gyártásból – tömegcikké vált. 1973-ban az éves németországi termelés 2800 tonna volt, 1980-ban 23 328 tonna, 2007-ben már jóval több mint 250 000 tonna fagyasztott pizza, személyenként három kiló. A pizzaiolo a kemencéjéhez megy. A téglából és sárból épült kupolás építményt már órákkal ezelőtt üzemi hőmérsékletre hozták. A tűz ugyanabban a nyílásban ég, amelyben a pizzákat sütik. Keményfával, lehetőleg olíva fával táplálják. A kemence belsejében a kövek a hőségtől felülről lefelé fehérre váltak. Apró füstcsíkok táncolnak, mint a dervisek. A padló hőmérséklete körülbelül 360 fok, a felette lévő levegő több mint 500 fokos. Ahhoz, hogy a kemence most ennyi hőt tudjon leadni, már hat órával korábban fűteni kell. Sok pizzériában a kemencét éjjel-nappal fűtik. Mario egy tegnap esti lepényt vesz ki a fiókból. A tészta ismét kelt, a pizzaiolo határozottan és hallhatóan az asztalra csapja, nincs több buborék. Most következik a rituálé, a pék násztánca. A pizzaalap forgatásának, húzásának, dobálásának, formába hozásának van valami kacér, művészi vonása, még ha csak mesterség is, a pék testvérisége a centrifugális erővel. A pizzaalapnak többé-kevésbé kereknek kell lennie, átmérője nem nagyobb 35 centiméternél, a kör belseje olyan vékony, hogy az ember úgy érzi, fel tudja ismerni mögötte a kemence körvonalait, a széle ívelt, tapintható volumenű. Ez fog gondoskodni a textúra akkordjáról, egy füstös ropogósságról, mielőtt az ember előre tudna dolgozni a pizza telt közepe, a pizza parancsnoki központja felé. Amikor otthon próbáltam elkészíteni a két pizzához való tésztát, rövid idő után átkoztam, hogy nem szereztem be a megfelelő konyhai gépet. Néztem magam, ahogy ragacsos kézzel tapogattam egy élesztős tésztát, amelyről Marcella Hazan szakácskönyvíró azt állítja, hogy „kézzel gyúrva” nemcsak jobb lesz, hanem nem is tart sokkal tovább. Az én esetemben nagyszerűen jött volna ki, ha a főzési folyamat kezdetén mindent leállítok, bevezetek a belvárosba, veszek egy konyhai gépet, felállítom, megértem, majd hagyom, hogy dagassza a tésztát a pizzáimhoz, mert ez a tészta mindenképpen hamarabb elkészült volna, mint a kezem által létrehozott. Ismerik Max és Moritzot a süteménytésztában? Az én voltam. De egy leckét megtanultam a pizzatésztámmal való órákig tartó testi kapcsolat során: egy ilyen tészta állaga meg fogja akadályozni, hogy a pizza, függetlenül attól, hogy tökéletes vagy nem tökéletes a maximális hőfokra állított sütőből kerül-e ki (sajnos nem tökéletes, a hőfok miatt van, l. alább), rétegelt lemez ízű legyen. Ez az az íz, amelyben a legtöbb pizzéria és az egész fagyasztott pizza szektor megegyezett. „Ropogósnak” nevezik. Mario a különböző feltéteket műanyag edényekben készítette elő. Paradicsomszósz, azaz: késsel és ujjakkal óvatosan aprított San Marzano fajtájú hámozott paradicsom, a szicíliai „Solea” cég által konzervezve, pontos súlyelőírás szerint sózva. Mozzarella fior di latte – Mario a sajtot körülbelül nyolc milliméteres kis kockákra vágta, a származásáról hallgat. Mozzarella di Bufala, szeletekre vágva, ferdére állított tányéron elhelyezve, hogy minden felesleges tej- és vízcsepp lecsöpöghessen, és ne zavarja meg annak a pizzának a klímáját, amelyhez a sajt elő van irányozva, pólussapka-olvadással. Bazsalikom. Félbevágott koktélparadicsomok. A tészta még egyszer körbejár a levegőben, most a toruszt a ritkán liszttel megszórt előtéren bőségesen megkenik a paradicsomszósszal. Erre a pizzaiolo több mozzarellát morzsol, mint amennyit én mertem volna, és hozzátesz, figyelem, titkos tipp, néhány forgács Grana Padanót. Két levél bazsalikom, hopp, a pizza a hosszú nyelű fa lapáton fekszik, amely, hopp, a kemence torkába szállítja. A kemence mélyet lélegzik. A pizza megfeszíti az izmait. A mozzarella izzad. A paradicsom másodpercek alatt fő meg. A következő 90 másodperc felelős azért, hogy a pizza bámulatos, rendkívüli, imádnivaló étellé váljon. 90 másodperc alatt a kenyértészta megsül, a paradicsom megfő, a sajt elolvad, és ezek az egyes összetevők egy felsőbbrendű egésszé, eseménnyé, összhanggá kapcsolódnak össze. A kemencében lévő rendkívüli hőség az oka annak is, amiért a pizza otthon nem tud hasonlóan jól sikerülni: a főzési és sütési idők nem illenek össze. Vagy a feltét rendben van, de a tészta nem sült át, vagy a tészta jó és a feltét égett meg. Mario szakértői pillantással figyeli az előadást. Így nézhetett Casanova az ezredik nőjére. A lapátot ütközésig tolja, egy rutinos rántással felpattintja a pizzát, még néhány másodpercig közelebb tartja a tűzhöz, kapjon egy kis sejtést a fatüzelés aromájából, aztán a lapát ismét napvilágra kerül, pizza azonnal a tányérra, tányér az asztalra. „Egyél”, mondja Mario. „A pizza csak addig jó, amíg forró. Ezt megjegyezheted.” Bámulatos, hogy a pizza csak akkor csinált karriert, amikor igazi tulajdonságait teljesen levetkőzte. De mint a friss gyümölcs, amelyet az iskolások már nem szeretnek, mert nem tud versenyezni a mesterséges aromákkal és ízfokozókkal felturbózott robbanásszerű aromával a jégkrémben vagy a gyümölcsjoghurtban, a pizza is csak akkor aratott sikert termékként, amire az embernek nem kell gondolnia. Az ember csak betöm egy négyzetmétert és utána jóllakott. Olaszországban is, Nápolyon kívül szinte senkit sem érdekelt a pizza, és csak az amerikai ihletésű fagyasztott áru ötvenes évekbeli repatriálása tette a vélt olasz nemzeti ételt Olaszországban is népszerűvé. Nápolyban viszont nyugodtan figyelték a pizza körüli növekvő hisztériát. Egyék csak mások, amit akarnak, a lényeg, hogy otthon az étel rendben legyen. Csak 1984-ben alakult meg az egyesület az igazi, kézzel készített, nápolyi pizza védelmére, és fogalmazta meg az UNI 10791 szám alatt azokat a szabályokat, hogy a „vera Pizza Napoletana” csak a klasszikus hozzávalókból és hagyományos módon, lásd fentebb, készíthető. Ittam egy pohár sört Mario Margheritája mellé, és figyelmen kívül hagytam azokat a vizslató pillantásokat, amelyeket leplezetlenül küldött felém, miközben újabb pizzákat indított útjára. Nem mintha a pizzaiolo elismerésre vágyott volna. Miert kellene elismerés? Azt akarta tudni, vajon megértettem-e a pizzáját. Egyet haraptam. Az édes sajt bársonyosan olvadt össze a savanykás paradicsommal, és a tészta, a tészta felejthetetlen állagú volt, amelynek rugalmassága életről, művészetről, érzékiségről mesélt. Azt gondoltam, nem, Jeffrey Steingartennek nincs igaza: az olyan pizzát, amely csak kéregből áll, nyugodt szívvel nélkülözöm. Mi tartandó tehát a tiszta tanról, amely szerint a Margherita mellett legfeljebb a paradicsommal, oregánóval és fokhagymával megrakott Pizza Marinara élvez magasabb rendűséget? „Da Michele” végül is kissé dogmatikusan csak ezt a két fajtát árusítja. Vállvonogatás. Természetesen érvényben van a szabály, hogy csak a Margherita és a Marinara klasszikus pizzák. De talán néha az ember valami mást is akar enni. Lassan jóllaktam. De nem hagytam abba az evést. Nem csoda, gondoltam magamban, ha Nápolyban csupa dobhas rohangál atlétatrikóban. Rendezte az utolsó kérdéseket. Fokhagyma és oregánó, minden pizza alapvető összetevője? Nem, csak minden Pizza Marinara-é. A Margherita maradjon ettől mentes. Kolbászkák és csemegeuborka feltétként? „Próbáld ki”, mondta Mario. „Ha ízlik...” „És ha a tésztát ugyanúgy csinálom, mint te”, kérdeztem. „Ugyanazzal a liszttel. Ugyanazzal az élesztővel. És elviszek egy kicsit a tésztádból, kezdőként. És a megfelelő paradicsommal. A legszárazabb mozzarellával. Vajon valaha is tudok majd otthon tisztességes pizzát sütni?” „Mamma mia”, mondta Mario. „Látom, kemencét akarsz építeni magadnak.”

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!