Úgy nőttem fel, hogy tudtam, a knédli nem boszorkányság. Az édesanyám annyira alaposan osztrák módon főz, hogy a gyerekeim a mai napig használják a dicsérő „mint a nagyinál” kifejezést, ami jó öt évtizednyi, mindenhol elérhető fagyasztott élelmiszer után nem is olyan magától értetődő. (Egyébként, ha lemaradt volna a dátumról: minden év március 6-a a fagyasztott élelmiszerek nemzetközi napja.)
Édesanyám mindenesetre az elhidegült profi lazaságával formázta a knédliket, és azok tévedhetetlenül sikerültek: a zsemlegombócok a mártásba vágyva, a krumpligombócok puhán, éppen a megfelelő mennyiségű szalonnás beütéssel. És amikor tinédzserkorom végén elkezdtem a saját tűzhelyemet vezetni, elég volt a hozzávetőleges emlék arról, mi kerül a tésztába és milyennek kell éreznie, hogy teljesen tisztességes, bár nem éppen tökéletesen kielégítő saját készítésű gombócokat gyártsak.
Valamikor aztán úgy tűnik, szándéktalanul hosszabb knédli-szabbatot tartottam, és pár évvel ezelőtt megtörtént, hogy egy családi ünnepségre nagy magabiztossággal krumpligombócot kezdtem el készíteni, majd amikor az első rokonok csengettek az ajtón, csak egyfajta nyálkás-zavaros krumplilevesem volt, amelyben még sápadt, kellemetlen állagú csomók úszkáltak.
Gyorsan feltettem tésztát, és próbáltam elhinni édesanyám kedves hazugságait („Ez velem is megesett már...”, „Néha a krumpli nem olyan...”, „Talán azért van, mert olyan fülledt az idő...”).
Ezt követően igyekeztem elfojtani az élményt, és pár héttel később, miután a megbízható gazdámtól szereztem egy szabadtartású sertéstarját, amely ugyanúgy követelte a krumpligombócot, mint a köményt és a fokhagymát, újra munkához láttam.
Ezúttal megmagyarázhatatlanul sűrű, kocsonyás képződményeket alkottam, amelyek úgy néztek ki, mintha a Mariana-árok fenekén, extrém nyomáson készültek volna.
A következő kísérlet előtt kikértem néhány klasszikus szakácskönyv tanácsát, mindent jól csináltam, és elképesztő rugalmasságú, gonosz kis golyókat gyártottam, amelyek squash-ozáshoz túl nagyok, röplabdázáshoz túl kicsik, emberi fogyasztásra pedig alkalmatlanok voltak.
Kulináris önképem alapjaiban megrendülve elhatároztam, hogy a következő szabad hétvégét a kíméletlen krumpligombóc-gyakorlásnak szentelem, egészen addig, amíg újra csuklóból nem megy a dolog.
Csakhogy ez a hétvége sosem jött el, és valamikor azon kaptam magam, hogy egy újabb sertéstarjához egy silány szalvétagombócot készítek.
A vendégeim kérdés nélkül szándékosnak vélték, végtére is nem császármorzsát szolgáltam fel mellé, hanem egy egészen ortodox köretet, de nekem világos volt: haver, te bajban vagy.
Az a régió Ausztriában, amelyet a leginkább a knédlikultúrával hozok összefüggésbe – és ezt annak a veszélynek a tudatában mondom, hogy az Inn-völgyiek, a Waldvierteliek, a tiroliak és valószínűleg mindenki más szó nélkül pofon vág érte – a Mühlviertel.
És egy szerencsés véletlen folytán a felső peremén található a Mühltalhof, egy kulináris intézmény, amelyet évtizedeken át Helmut Rachinger makacs szerénységgel vezetett a hazai gasztronómia csúcsára, és amelynek konyháját ma már fia, Philip tartja a csúcson.
Két ilyen elismert főzőóriástól tanulni egy olyan egyszerű művészetet, mint a knédlikészítés, kissé frivolnak hathat, olyan, mintha valaki egy találkozót Maryam Mirzakhani Fields-érmes matematikussal arra használna, hogy elmagyaráztassa vele a Pitagorasz-tételt. De mivel a Mühltalhofban mindig békében megfért egymással a kreatív csúcsgasztronómia és a színvonalas hagyományos étel, a kérésünk nem vált ki zavart a Rachingereknél. Aki ide nemcsak könnyű csomaggal, hanem a lehető legkisebb CO2-lábnyommal szeretne érkezni, az egyébként Linzben felszállhat az idilli, bár kissé komótos Mühltalbahn vasútra, és gyakorlatilag az étterem ajtaja előtt szállhat le.
Éspedig nemcsak a Mühltalhof bejárata előtt, hanem egy további étteremé előtt is, amelyet Rachinger senior nyitott, miután a junior átvette az irányítást: a Fernruf 7 az egykori fogadó istállóiban kapott helyet, és a nevét az első hivatalos telefonszámáról kapta. Itt, egy lenyűgözően szép, japános beütésű, mégis regionálisan gyökerező környezetben a hét néhány napján főznek, naponta kenyeret sütnek, és egy „olyan főzőtanfolyamot is kínálnak, ami nem is tanfolyam”.
Mivel a knédli-táborunkat délelőttre tűzték ki, tanácsosnak láttuk már előző este megérkezni, így az állami díjas mesterfotós Ingo Pertramer és én nemcsak az éjszakázást élvezhettük a szép szobákban, hanem Philip Rachinger menüjét is.
Ez várakozáson felül kielégítőnek bizonyult, gyakorlatilag minden fogás valami szezonális meglepetéssel szolgált, például zsenge páfrányhajtásokkal, minden egyes fogás precíz, elegáns és eredeti volt. Azok is, amelyeket kóstolásra kaptunk, és amelyeket természetesen meg is ettünk, ami oda vezetett, hogy a borpárosítást is kissé túlzásba vittük, ez pedig oda vezetett, hogy másnap reggel biztos, ami biztos, beugrottam a szálloda előtt kanyargó, az évnek ebben az időszakában még igencsak fagyos Große Mühl folyóba, néhány tucat métert úsztam ijedt visítás közepette, majd jégkocka-tiszta fejjel jelenhettem meg a Mühltalhof konyhájában.
Ott már találkoztunk Helmuttal és Philippel, akik mély egyetértésben és laza nyugalommal vártak minket, elgondolkodtunk, milyen knédliket is csinálhatnánk, általánosságban, és úgy döntöttünk, hogy mára a tartalmas-sós oldalon maradunk.
Helmut már készített klasszikus zsemlegombócot (100 g vaj, 1 tojás, 1 tojássárgája, 200 g zsemlemorzsa, kb. 2 ek liszt, só, petrezselyem, 15 perc pihentetés), amelyek később egy csodálatosan sűrű, fehérborral és sáfránnyal ízesített kötött csirkelevesben landolnak.
Először azonban – hallom, ahogy a traumám halkan felnyög – burgonyatésztát kezdünk készíteni. És azonnal jön a meglepetés: mind az anyám főzési gyakorlatára vonatkozó emlékeimben, mind a rengeteg recept elolvasása során az az általános dogma rögzült bennem, hogy „a krumplit megfőzni, forrón meghámozni, azonnal feldolgozni”.
Amikor az előző nap főtt krumplik látványával szembesülve megjegyzem ezt, Helmut csak annyit válaszol: „Á, úgy, igen... nem.” Philip pedig hozzáfűzi: „Így is lehet.” Nem meglepetés viszont, hogy a tésztát nem grammra pontosan kimért hozzávalókból, hanem érzésre komponálják. Sajnálom, de az ilyen átmeneti főzési teljesítményzavarral küzdőknek nem tudok itt bolondbiztos receptet adni.
Kivéve talán ezt: Az áttört krumplit (legjobb az Agria), az egész tojásokat, a lisztet, a búzadarát és a sót egyszerűen gyúrjuk össze egy rugalmas tésztává. Valahogy érezni lehet, mikor jó az állaga. Becsszó, otthon újra kipróbáltam, két sztárszakács segítsége nélkül, és sikerült. Semmi probléma! Minden csak pszichoszomatikus!
A rugalmasságot növelő szobahőmérsékletű vajat egyébként – mint most már tudom – helyettesíthetjük egy kis kisütött szalonnazsírral is, ha véletlenül épp szalonnát sütünk ki. Amit természetesen meg is teszünk, mert csak a Mühlviertelben vagyunk, így nem készíthetjük el szalonnás gombóc nélkül. Meg tepertős gombóc nélkül, magától értetődően.
Közben Helmut egy másik helyi alapételt készít, amely rávilágít, mennyire meghatározta a vidéket és annak konyháját régen a favágók, tutajosok és azok favágó-, illetve tutajoséhsége: lisztes gombócok, amelyek tésztája tisztán lisztből, vízből, füstölt léből és héj nélküli rozskenyér-kockákból készül, majd borssal és babérral fűszerezett füstölt lében főzik meg őket.
Diéta szempontjából csak kicsit filigránabbak a tepertős gombócok (a tepertőt ropogósra sütni, a hagymát és a fokhagymát a tepertőzsírban üvegesre párolni, az egészet petrezselyemmel gombóccá formázni és – egyszerűség kedvéért kissé lefagyasztva – krumplitézsába burkolni), de a rusztikus ízvilág és a finom emészthetetlenség terén még ezeket is túlszárnyalják kollégáik, a szalonnás gombócok.
A töltelék úgynevezett szalátaszalonnából áll (ami csalódásomra nem olyan szalonnát jelent, amit igazi férfiak főétel mellé esznek salátaként, hanem a nem füstölt, általában „zöld szalonnának” nevezettet), amelyet füstölt szalonnával, hagymával és fokhagymával együtt – természetesen – zsírban sütnek (aki kifinomultabb finomításokra hajlik, használhat tepertőzsírt is), majd erős paprikával fűszereznek.
Aki viszont azt hiszi, hogy ezzel elérte a nehéz ételek csúcsát, az rosszul számított a Mühlviertellel.
Búcsúzóul ugyanis elkészítünk még egy specialitást, amelynek eredete feltehetőleg egy óriásnövésű és anyagcsere-mutációkkal rendelkező favágó-nemzedék táplálkozásának köszönhető: függönyt fel a klasszikus „szögletes knédliknek”.
Maguk a gombócok egyébként teljesen normálisan kerekek, csak a zománcozott sütőforma szögletes, amiben az asztalra kerülnek. De az aztán nem semmi.
Végy nyers szalonnás gombócokat, forgasd meg őket bőséges tepertőzsírban, és süsd 180 fokon kb. negyed óráig a sütőben. Ezután öntsd le a sütőformát egy jó fél liter tejföl, 4 tojás, kevés crème fraîche és só keverékével, és süsd készre, amíg aranybarna nem lesz.
Ha a recept olvasása közben éppen azt gondolta: „hűha”, akkor van bennünk valami közös. De Mühlvierteli jégteke-játékos már valószínűleg nem lesz belőle, hiszen a szögletes knédli, mint megtudtam, ebben a sportban a kemény edzés utáni hagyományos jutalom, és egy standard adag általában mintegy három gombócot tartalmaz a sült körítéssel együtt.
Nem tagadható azonban, hogy ez meglehetősen dögös ízű, mind a régi konyhai német, mind a kortárs, lezser jelentésében a szónak.
A sunyi dolog az, hogy Helmut Rachinger mellé egy lenmagolajjal, valamint lime-lével és -héjjal ízesített salátát ad, korai káposztából, barátfüle-salátából (Monchsbart), zöld minispárgából és mezei sóskából, amely olyan egészségesnek és serkentőnek hat, hogy az ember azt a veszélyes illúziót kergetheti, hogy az kvázi kiegyensúlyozza és ártalmatlanná teszi a szögletes knédliket. Spoiler: tévedés!
Ennek ellenére úgy gondolom, egyszer érdemes szögletes knédlit enni. De talán előtte érdemes kivágni egy fát, gallyazni, a Große Mühl folyóhoz vonszolni és vízre bocsátani. Vagy legalább jégtekézni.
Mühltalhof
4120 Unternberg 6 & 7 (Fernruf 7)
Tel.: 07282/62 58
www.muehltalhof.at
www.fernruf.at