Szöveg: Alexander Rabl Fotó: Dorling Kindersley/Getty Images
Ki akar engem? Amikor a klasszikus mártás az elmúlt években bekopogtatott egy konyha ajtaján, hasonlóan barátságos fogadtatásban részesült, mint a munkaügyi felügyelő. A szakácsoknak fontosabb dolguk is akadt a mártásoknál. És még mindig az akad. A klasszikus mártásoknak a kortárs főzési technikák komplex összjátékában már nincs helyük a tűzhelyen. A kezek, serpenyők, szárítógépek, Pacojet gépek tele vannak egyéb tennivalókkal.
Egy mártásmentes generáció. Az „El Bulli”-ban tanultak, még akkor is, ha ott fél évig nem csináltak mást, mint xantán-dobozokat nyitogattak. Redzepinél tanultak, még akkor is, ha ott nem tettek mást, mint hangyákat hűtöttek be. Az igényesen képzett konyhafőnökök új generációja inkább az internetet nézi, ahelyett, hogy a lábosba nézne. Mert a neten látják Sergio Herman vagy Grant Achatz csodásan díszített tányérjait. Sajnos az interneten keresztül nem érezni az illatokat, ezért nem vehetik észre, hogy itt kevés dolognak van illata, mert a legtöbb ételből hiányzik a mártás. Mi történt velük? Néha megszárították őket. Néha lefagyasztották. Legtöbbször pedig egyszerűen elhagyták. Az okok: az újdonság iránti vágy, a hírnévre való törekvés, a kemény munka iránti öröm hiánya. Mert a jó mártásokon észre lehet venni, mennyi erőfeszítést fektettek beléjük.
Gulyásszaft, csak hogy egy példát említsek. Szüksége van-e egyáltalán mártásra a 21. századi embernek? Egy tudatosan választott egyszerű példa alapján a kérdésre igennel kell válaszolnunk. Gulyás szaft nélkül – ezt a horrorisztikus elképzelést egy politikus használta fel, hogy népszerűsítse fővárosi projektjét. Gasztronómiai szempontból St. Pölten továbbra is vidéki. De a szaft nélküli gulyás gondolata is borzongató. Talán azért, mert sokan csak akkor értik meg ezt az alpesi osztrák különlegességet, a gulyást, ha a friss péksüteményt belemártják a szaftba. Szaft, egyébként. Mert Ausztriában nem mártásról, hanem szaftról beszélnek, tehát gulyásszaftról, továbbá sertéssültszaftról. A mártás nekünk talán egy mártásos trara vagy vaníliamártás, de egyébként francia nevet visel, a francia konyha pedig az osztrákok számára mindig is kísérteties volt. Mint minden, ami francia. Marie Antoinette, Napóleon, a „szankciók” és hasonlók miatt. De nem segít semmit, egy kicsit, pár mártáskanálnyi főzéstörténetet most bele kell tenni. Ahol a klasszikus mártás van, ott legtöbbször Franciaország van ráírva.
Kezdetben volt Carême. A szakmája már a nevében is benne volt. Antoine Carême, mint a krém. Hogy pontosan mennyi mártás szárad ennek a 19. századi receptgyártó gépnek a lelkén, azt senki sem tudja pontosan. Mindenesetre több mint száz lehet. Hogy a franciák a 15. század óta készítettek mártásokat, az mindenképpen ismert. Ezek a királyi palotakonyha kifinomultságát szolgálták, ugyanúgy, mint a paraszti konyha gerincét, bár a palotakonyha és a paraszti konyha akkoriban eléggé különbözött egymástól, mondjuk úgy, mint a briós és a kenyér. Különösen, amikor az utóbbi elfogyott, az Louis XVI hivatalába és még sok minden másba került. Ez történelem, bár egy másik. De egy dolgot tanulhatunk belőle: jó mártást készíteni olyan, mint palotát építeni. Nem egy nap alatt történik, csúcsminőségű építőanyagra és jó építésvezetőre, valamint építészre van szükség. Nem csoda, hogy az előregyártott házak korában a mártáskészítés művészete elveszett.
Albufera, csak példaként. A mártáskonyhában a világ hét csodája közé tartozik. Az Albuferában van valami. Escoffier repertoárjából származik. Mielőtt a mártást a Bresse-csirkemellre öntenék, legalább egy napot dolgoztak az elkészítésén. Először is szükség van csirkealaplére. Ezzel egy öntöttvas lábosban, sütőben sütik meg a csirke vázát. Ez másfél órát vesz igénybe. Fehér portóit, Madeirát és konyakot redukálnak negyedére. A főtt libamájat (tehát egy terrine darabjait) vajjal szitán passzírozzák át. A leszűrt csirkelevet, az alkoholredukciót, némi sültszaftot (tehát nem sokkal előtte sült egy csirke), tejszínt összekevernek, kicsit redukálnak, a vaj-libamáj keverékkel sűrítenek. A mártást habverővel verik fel. Alain Ducasse éttermeiben ez a mártás csak nyáron nincs jelen, egyébként szívesen kíséri a Bresse-csirkéket vagy belsőségeket, főleg a borjúmirigyet. Párizs messze van, és csak egy szakács volt, aki Escoffier mártáskonyhájának nagyköveteként tekintett magára. Rudi Kellnernek hívták, és a tizenötödik kerületben üzemeltette a híres „Altwienerhof”-ot – egy olyan küldetés volt ez, amihez a bécsieknek hiányzott a megértésük. Az Albufera és rokonai árnyoldalaival a szakács Kellner teljesen tisztában volt, amikor azt mondta: „Megöljük a vendégeinket.” Rudi Kellner maga túl korán hunyt el. Az étterem már nem létezik.
Hogyan vette el Michel Guérard a mártások nehézségét. Álló tapsvihar volt és van a kollégák részéről Michel Guérardnak, bárhol is jelenik meg. Nyolcvan felé közeledik, és sugárzó benyomást kelt. Lehet, hogy a konyhának köszönheti, amit a hetvenes években teremtett. Elvette a mártások lisztes sűrűségét, csökkentette a vajtartalmat, növelte a zöldségarányt, és jelentős hozzájárulást nyújtott a Nouvelle Cuisine-hez, amelyet tévesen Paul Bocuse-nak tulajdonítanak, akinek a Collonges-au-Mont-d’Or-ban található éttermében még mindig a nehéz vaj-tejszín konyha uralkodik. Guérard egy fürdőhelyen főzött, kézenfekvő volt, hogy a vendégek egészségével törődjön. Sok ma világhírű konyhafőnök nála tanult, és az ő tanítványai közül sokan – mint Heston Blumenthal, Ferran Adrià vagy René Redzepi – csak erre az alapra építhették fel ötletépítményeiket. Sajnos az avantgárd epigonjai csak alkotói munkásságuk egy részét látják, azt a részt, amellyel ők és stílusuk népszerűvé váltak. De ahogy az ex-Ikarus főnök, Roland Trettl mondta egyszer: „Aki algináttal szeretne dolgozni, annak először tudnia kell egy igazi mártást készíteni.”
És most? Vendégként az étteremben. A kiváló étteremben. A főpincér felszolgálja a főételeket. Valószínűleg van köztük valami enyhén rózsaszínre sült, talán valami párolt is. Egy kis kiöntőből kollégája önti a folyadékot a tányérra. Tiszta, annyira, hogy átlátni a tányérig, és határozottan érezhető viszkozitása van, esetleg xantán vagy más zselésítő anyag hozzáadása miatt. Így a mártás megáll a tányéron. És ott is hagyják. Bár észrevenni rajta a munkát, amit belefektettek (nem túlzott munka, de nem is tétlenkedtek), az ország minden első osztályú helyén, és nemcsak Ausztriában, ugyanúgy ízlik. Egy Déjà-Mangé. Nem tesz mást, mint nedvesen tartja a húst, a zöldségeket és a köretet. Keveset tesz hozzá az étel sikeréhez. Mártáskanálra a vendégnek nincs szüksége, és gyakran nem is szolgálják fel. Vagy használatlanul kerül vissza. És tanácstalanul hagyja a vendéget az asztalnál: Miért ízlik minden egyformán unalmasan? Mi történt a mártásokkal? A palotaszerű mártások helyett építészetileg bonyolult, megkonstruált tányérokat kapunk, ahol minden oldalszárny megkapta a pontosan kimért helyét. Ünnepélyesen elrendezett ételépületek a szemnek, a lélekhez mindez kevésbé ér hozzá.
A japánok voltak. A japánokra mindent rá lehet fogni. Fukushimát és az indoor golfot. A mártások hanyatlásában sem ártatlanok. A japán konyha sokak számára vált példaképpé, méghozzá joggal: purista, a termék lényegét szezonalitásának és frissességének csúcsán kutató főzőművészete, amely gyakran festményre emlékeztet, igen jól megvan a mártáskészítés mestersége nélkül. Tiszta levesek aprólékosan kezelt betétekkel (zöldség, hal vagy hús, tészta), ez igen. Minden más legfeljebb azért érkezik nedvesen, mert annyira hihetetlenül friss. Itt be kell vallani: a mártás néha palástolás volt, hogy megváltoztassák az étel karakterét, sőt, lássuk be, talán hogy elrejtsék egy alapanyag alacsonyabb minőségét, krémes és fűszeres fürdőben takarják el. Ám a fiatal szakácselitet kevésbé kínozza a tányéron való őszinteség vágya, ők a japán szakácsoktól sok technikát és az elhagyás iránti szeretetet lesték el. A japán-európai fúziós konyha jelenleg különösen jól megfigyelhető a friss párizsi éttermekben. Nincs többé laktató köret, kevesebb zsír, alig hús, a zöldség játssza a főszerepet. Csak kár, hogy a klasszikus mártásokat kiöntötték a fürdővízzel együtt. Nem meglepő, hogy itt-ott a reneszánsz készülődik.
A sokszínűségről. Üdvözlendő volt a zöldség- és gyümölcssokszínűség elleni gyilkossági vágy elleni elkötelezettség, az a gyilkossági vágy, amely a vetőmag-óriásoktól ered, és amelyet az EU-Parlament józan eszének köszönhetően egyelőre nem engedélyeztek. Megakadályozták a vetőmag- és ezáltal a fajsokszínűséget korlátozó törvényt. Ha ránézünk a hazai konyhák mártássokszínűségére, olyan siralmas a helyzet, mintha a Monsanto felvásárolta és bezárta volna az összes szakácskönyvet, amelyben a régi jó receptek olvashatók.
Csontmunka. Az egyik címe „Flaveurs”, és Philippe Rochat írta. Akinek ezt a nevet itt külön be kell mutatni, az térjen vissza az 1. mezőre és nyisson ki egy doboz csilit. A glosszáriumban a konyhafőnök, akit működési idejében kétségtelenül a világ legjobbjai közé lehetett sorolni, és aki két éve vonult vissza a tűzhelytől, több tucat utasítást őriz mártásokhoz, alapmártásokhoz, és például egy receptet a Café de Paris vajhoz, amely körülbelül 30 hozzávalóval éri el szerény eredményét. Nem túloz-e ezzel Rochat egy kicsit? Aki evett már Crissier-ben (ma régi konyhafőnöke, Benoît Violier vezeti az éttermet, amelyet a Gault Millau és a Michelin továbbra is a legjobbak közé sorol), aki ott kóstolta a nyúl royal-t, vagy a csodálatosan kiegyensúlyozott mártásokat halakhoz és tenger gyümölcseihez, annak azt kell mondania – nem túloz, ő a szakmát műveli. Természetesen: a „L’Hôtel de Ville”-ben több mint húsz szakács dolgozik kevesebb mint 40 vendégért. És mivel a ház a Genfi-tónál fekszik, elegendő forrásuk is van egy ilyen igényes konyha szponzorálására. Egy nagy mártás sok erőfeszítést jelent, ami pénzbe kerül. De ezt már mondtuk.
Az utolsó túlélők: London, Lyon, Párizs… A foodiek, ínyencek és szakácsok sok dologban nem értenek egyet, de abban igen, hogy a legjobb mártások a nagyvárosokban, mint Párizs, részben London, valamint Lyon és környéke találhatók. A mártásművészetről, ahogy azt a „Dinner by Heston Blumenthal”-ban vagy Alain Ducasse-nál a Dorchesterben megcsodálhatjuk, nemrég olvashattunk itt (A la Carte 4/14). Ducasse vagy Pierre Gagnaire rangú nagymestereknek (a Guerard és Bocuse utáni generáció) köszönhető, hogy néhány párizsi házban a modernitás iránti minden szeretet és odaadás mellett a klasszikus mártáskonyhát is ápolják. Gagnaire a többszintes felépítésű mártások mestere, és az ember bolonddá válhat az örömtől, ha nála kóstolhat egy homármártást. A világ valószínűleg egyik legjobb mártása a csodálatos „l’Ambroisie”-ben található, abban a kis étteremben a Place des Vosges-on, ahol Bernard Pacaud főz, aki még Mère Brazier-nél tanult Lyonban, és ez egy kaviáros mártás sügérhez. A tányér (az edény nem tartozik bele az árba) ekkor körülbelül 150 euróba kerül, és megéri. Mivel éppen Lyon neve merült fel: abban a városban, amely Európa különösen ínyenc városai közé tartozik, jól sejthető, mitől jó egy mártás: aligha van olyan lyoni étterem vagy bisztró, amelynek konyháján ne lennének megtalálhatók elegendő mennyiségben vaj és crème fraîche. Itt az ideje, hogy beépítsük Bocuse mester sokat használt idézetét: Du Beurre, du Beurre, du Beurre! mondta arra a kérdésre, mitől jó egy mártás. (Egy étkezést Collonges-au-Mont-d’Or-ban sürgősen egy csésze citromfűteával kell befejezni, ha valaki túl akarja élni a következő délutánt vagy éjszakát.)
… és Werfen. Werfen nem a Genfi-tó partján fekszik, és nem is Párizs közelében, és mégis, a híres testvéreknél monumentális nagyságú, mélységű és sokszínűségű mártások találhatók. Rudi Obauer szívesen hallgatja a ezzel kapcsolatos bókokat, majd elmeséli, hogyan jön ez össze: „Egyszerűen ott kell állni benne”. Egy egyszerű alapelv. Az alapmártást meg kell alkotni. „Egy mártás napok alatt születik.” Olyan, mint a tea, az aromáknak ázniuk kell: „Ez olyan, mint az alkímia.” És aztán a lényegre tér: „A mártás a konyha gerincoszlopa.” A kollégák között az adott szakács mártáskonyhája egyfajta felismerő kód. Elismeréssel adózik a kollégáknak, Hans Haasnak Münchenben vagy Marc Häberlinnek.
Obauer még mond valamit a mártásról mint egy régió kifejezéséről, ami annyit jelent, hogy Werfenben soha nem főztek egyszerűen francia recepteket. Tanul az ember a Rudi Obauerrel folytatott beszélgetés során, aki alaposan ki tud kelni magából, ha a minőségért folytatott harcról van szó. Megtanulhatjuk például, milyen alapon keletkezhetnek mártások. Ilyenek a csontok, tea, bor, gyümölcsök, olajok, gombák, zöldségek. Milyen sűrítőanyagok léteznek, mégpedig demi-glace, porcogózselé, liszt, tápióka, xantán és hüvelyesek. Elmélet, amiből a vendég nem tud betelni. Mint egy jó mártásból, például a vörösboros mártásból és demi-glace-ból, amelyet Obauer a párolt marhalábszárhoz babpürével és velőscsonttal szolgál fel. Apropos marha: Aki végigcsinálja a testvéreknél az oktatás ökörnyálát, az megtanul ilyesmit, és tudja is, hogyan kell bánni vele. Heinz Reitbauer, Markus és Christian Winkler és más osztrák élvonalbeli szakácsok ezt meg tudják erősíteni.
Isten megbocsát, a mártás soha. A kompromisszum csúnya szó. Ismerjük sajtótájékoztatókról. Egy mártás nem bocsátja meg. Spórolj az alapanyagokon, mondja, cserélj le egy jó bort egy középszerűre, egy saját készítésű, legjobb alapanyagokból készült alaplevet egy késztermékre, hagyj ki egyszerűen egy hozzávalót a receptből, cseréld le a fondokat és egyebeket vízre, és a végén sírni fogsz, és könyörögni fogsz a konyhaisteneinek, Escoffiernek és haverjainak, akik fenn a hetedik mennyországban éppen az aperitifet fogyasztják, kegyelemért. Nevetni fognak rajtad. Ez is az egyik oka annak, hogy az ember néha az életben felkeres egy kiváló éttermet. De ott is az irónia uralkodik, és – ami rosszabb – a tudatlanság. Pár beszélgetés névtelenül maradni kívánó csúcsszakáccsal megerősíti: Sokan egyszerűen nem tudják. Sehol sem tanulták meg. (Betét az oktatás témájáról: Egy dicséretes és dicsért bécsi étterem egyik munkatársa mesél egy leendő szakács tapasztalatairól a szakmunkásképzőben. A tanár a diákokhoz: „Ma vaníliamártást csinálunk.” És az egyik diáknak: „Menj, hozd a vaníliaport.”)
A vége. Németországban a mesterségnek kitartóan elkötelezett generáció dolgozik, mint Klaus Erfort, a mártástradíció fenntartásán. Egy menü folyamán a vendég legalább egy, vagy inkább két klasszikus készítésű mártással találkozik, nincs színes pötty, nincsenek sápadt folyadékok. A tányéron lévő dekonstruktív dolgok vége, ahol az egyes összetevők gondos elhelyezését nem akarták folyadékokkal zavarni, esetleg újabb fordulást hoz majd a mártásos lábos felé. A túl sok vajról a vendég immár lemondhat. Egy jó mártásról, amely behatol az agyba és sokáig megmarad az emlékezetben, mint a jó zene, nem szeretne lemondani.
Hol találhatók még nagy mártások? Egy hiányos mini-kompendium a szerző személyes tapasztalataiból.
Azurmendi, Vizcaya, E
Eneko Atxa 30 órán át főzi be a sertéscsülköt, és az egészet kecskesajttal és szardíniával tálalja. A mártásoknak gyakran egyszerűen időre van szükségük. Ez egy kiváló példa e tézis alátámasztására. Zseniális a tenger gyümölcseiből és helyi kolbászokból készült mártása is, amelyet a sült tonhalhoz kínál.
www.azurmendi.biz
GästeHaus, Saarbrücken, D
Klaus Erfort a konyha német mérnöke. Mártásait gazdag tapasztalatból és kompromisszummentességből nyeri. Egyszer addig főzi be a padlizsánt, amíg az édesség és gyümölcsösség olyan amalgámját nem alkotja, amely mintha csak főtt sertéslábhoz találták volna ki. Baeckeoeffe-je szarvasgombával és galambbal nagy osztályú.
www.gaestehaus-erfort.de
Tantris, München, D
Hans Haas müncheni „Tantris”-ában
nemcsak különféle jubileumokat ünneplik jelenleg, hanem egy olyan mártáskonyha túlélését is, amely csodálatos módon ötvözi a könnyedséget és az osztályt. Haas főz olykor curryvel, máskor komolyan komponált fondokkal és jus-vel. Ideális hozzá München egyik legjobb borospincéje.
www.tantris.de
Auberge de l’Ill, Illhaeusern, F
Itt találtak fel sok mindent, ami később sok más házat híressé tett. Egy klasszikus vajas rizlingmártás, amelyet a „Lachs Haeberlin”-hez tálalnak, egyszerre rendelkezik valamivel, ami múzeumi, és a végleg feltalált aurájával.
www.auberge-de-l-ill.com
Louis XV, Monte Carlo, MCO
Alain Ducasse és Franck Cerutti Dél-Franciaországot viszi a tányérra. Legjobb mártásuk egy San Remo-i garnélarákok héjából és fejéből készült zselé. De még akkor is, ha a konyha paradicsomból készít mártást, biztosak lehetünk benne, hogy az ugyanolyan magas színvonalú, mint az articsókás rizottóhoz, vagy az erdei szamócás, amelyet nyáron vaníliafagylalttal pre-desszertként kínálnak.
www.hoteldeparismontecarlo.com
Schwarzwaldstube, Hotel Traube Tonbach, Baiersbronn, D
Harald Wohlfahrt, az első óra Witzigmann-embere, a Schwarzwaldstube-ban olyan hatalmas erőfeszítést tesz, amelyet minden elrendezésen és minden falaton érezni lehet. Mártásai az aromák birodalma, tökéletes állagúak, és egy olyan szakács világpolgárságáról mesélnek, akiről jogtalanul állítják, hogy a régi gárdához tartozik.
www.traube-tonbach.de
Dinner by Heston Blumenthal, London, UK
A molekuláris szakácsként hírnévre szert tett Blumenthal népszerű városi éttermének étlapja (a bray-i Fat Duck mintha örökbérlettel rendelkezne a 3 csillagra) rendkívül ritkán változik. Amiért a csapatnak ideje van a földöntúli jó mártásokon és azok szinte tökéletességén dolgozni. Például egy csodálatosan vajas-savas almaboros mártáson a fekete tőkehalhoz.
www.dinnerbyheston.com
Obauer, Werfen, A
Körülbelül akkor, amikor Franciaországban először megjelent a fúziós konyha (Louis Outhier és mások), Karl és Rudi Obauer is úgy döntöttek, hogy a hozzávalók és fűszerek világa számukra határtalan. Nagy iskola, regionálisan interpretálva, és egy olyan csapat műve, amely minden, csak nem munkakerülő. Mert csak aki időt szán rá, az tud később olyan mártásokat felszolgálni, mint a többször felöntött harcsafejből készült, hihetetlen.
www.obauer.com
Pierre Gagnaire, Paris, F
Körülbelül, mondjuk, inkább nehéz munkakörülmények között dolgozik a csapat Gagnaire-nél a Rue Balzac-ban az íz témájának lehető legtökéletesebb megvalósításán. Mártásai többrétegűek, de mindig nagy komplexitásúak. Akár homár, akár csirke alkotja az alapot, az eredmény végül mindig ugyanaz: nagyszerű, egy csipetnyi őrülettel nemesített konyhaművészet.
www.pierre-gagnaire.com
L’Ambroisie, Paris, F
Bernard Pacaud, rajongói (akikből nincs kevés) által ünnepelt purista a tűzhelynél, aki csak a legjobb hozzávalókkal dolgozik, kaviárból és halas füstöltléből készült mártást kínál sügérhez. Egy mártás gyémántnyaklánca, amely nem a Place Vendôme-on, hanem a Place des Vosges-on található.
www.ambroisie-paris.com
L’Auberge du Pont de Collonges, Collonges-au-Mont-d’Or, F
Egyszer enni kellene Paul Bocuse-nál, és megrendelni a Bresse-csirkét sertéshólyagban (bőven elég négy vendégnek, még hatan is jól laknak belőle, ha ettek előételeket és köztes fogásokat). A kucsmagombából és jó adag vajból készült mártás epe-máj-harakiri nekifutással. De annyira felejthetetlenül jó.
www.bocuse.fr
Maison Lameloise, Chagny en Bourgogne, F
Világos, hogy Burgundia a mártások paradicsoma. A régió egyik leghíresebb éttermében Eric Pras tengerisünből és annak ikrájából készült mártást tálal, amitől a vendég hitetlenkedve rázza a fejét, annyira jó. Hogy a szomszédságban olyan borok teremnek, amelyek egy ilyen mártással jól dacolnak, azt örvendetes tényként nyugtázzák.
www.lameloise.fr
Hôtel de Ville, Crissier, Ch
A Genfi-tó partján, köztudottan nem szegény vidéken, a konyhafőnök Benôit Violier egy zenekari létszámú csapatot enged meg magának, és pontosan úgy szólnak a mártások, mint egy Beethoven-szimfónia (olykor Mozart is), amelyek olyan intelligensen kiegyensúlyozottak a volumen és a savak között. Itt a véletlenre nem bízzák a legkisebb részletet sem, és Violier-t nem jogtalanul tartják Svájc egyik legjobb konyhafőnökének. Sajnos egy étkezés Crissier-ben jelenleg az euróval fizetők számára távoli messzeségbe került.
www.restaurantcrissier.com