A-La-Carte

A bikaviador (2006/1)

Andrea Händler kabaré-művész és színésznő hangsúlyozza, hogy nem tehet róla, hogy ennyire élvhajhász, ez a csillagjegyének, a Bikának köszönhető. Az, hogy nemcsak átadja magát a szenvedélyének, hanem megszelídíti és tökéletesíti is azt, már egyfajta vaskos kulináris akarat eredménye.


A bikaviador

Szöveg: Michaela Ernst Fotók: Helene Waldner
Tízfős családot, főzőműsort vagy éttermet kellett volna kapnia. Ehelyett azonban kapott egy étkezőasztalt a lakásába. Mindez ezzel kezdődött – állapítja meg Andrea Händler, a kabaré-művész, a színésznő, a nudli-készítő – az ő rá jellemző lakonikus hangnemben, amitől a hallgatóság nevetésre fakad.
Egy asztal önmagában nem vicces. Mégis legalább el kell mosolyodnia az embernek, amikor Händler magát és az újonnan kialakított polgári idilljét figurázza ki: „Egyszer csak van egy nagy lakásod, rajta egy hitellel, és azzal a nagy étkezőasztallal, amit mindig is akartál – akkor egyszerűen otthon maradsz.” Hogy ez nem feltétlenül a legrosszabb dolog, azt már barátai is így gondolják. A közös paprikás csirke-estjeik Sigrid Hausnerrel állítólag kultuszszámba mennek. Amúgy is „mindenki szívesen marad nálam, ha terítek. Senki nem megy haza kettő előtt”.
A baráti vacsorák szigorú minta szerint rituálisak, bár ezt természetesen senki nem mondja ki ilyen nyíltan: „Szóval a vendégek este 7-re jönnek, akkor kapnak egy koktélt vagy sört. Aztán eltűnök a konyhában”. A programon mindig három-négy fogás szerepel – befejezésként általában sajt, „mert nem vagyok édesszájú, cserébe annál több pénzt hagyok a kedvenc sajtos standomnál a Naschmarkton”. Itt is egy fix ceremónia határozza meg a folyamatot: öt-hat fajta finomság reményében lép be minden alkalommal az üzletbe, és másfél kilónyi sajttal távozik – „olyan mennyiségek, amit amúgy sem tud senki megenni. De ha az ember egy kicsit ebből, egy kicsit abból kóstol...” Ezen a ponton egy sóhaj tör elő belőle.
Nem könnyű élvhajhászként élni. „Bika vagyok” – mondja szinte tehetetlenül. Ez a kijelentés kollégájára, Andreas Vitásekre emlékeztet, aki az „A la Carte”-tal folytatott beszélgetésben ugyanolyan védtelenül vallotta be: „Hát, Bika csillagjegyű vagyok. És az híres az élvezetek iránti szeretetéről.” „Igen” – vigyorog –, „Andi és én, hasonlóan működünk.
Három hét múlva együtt megyünk vacsorázni.”
A Bikának sokat kell küzdenie a maximalista hedonista sorsával, és a mérleg örök ellenség marad az életében. Amikor a kabaré-művésznő elkezdi az evést boncolgatni, akkor – először is – egyáltalán nem hagyja abba („Hiszen nem is tesznek fel kérdéseket!”), másodszor pedánsan pontosnak bizonyul, harmadszor pedig nem akar a fogyásról beszélni („Általában minden évben elmegyek böjtölni, de idén nem bírtam”).
Szóval, az evésről beszélni. Egy jó steak akkor nem csak egyszerűen egy sikerült steak, hanem úgy elemzik, mint egy Ildefonso csokit. „Kívülről legyen szépen megbarnulva, és helyenként szinte ropogós. Az alatta lévő réteg legyen félig átsütve, középen pedig körülbelül egy-másfél milliméternyinek, semmiképpen sem többnek, teljesen nyersnek kell maradnia.”
A marhahúsleves Händler-módra történő elkészítése sem hangzik kellemes, kényelmes főzőcskézésnek, hanem szigorú ellenőrzésnek és abszolút koncentrációnak. „A tálalás előtti napon készítem el, hogy éjszaka egy szép zsírréteg képződjön rajta, amit másnap reggel lekanalazok. Aztán még egyszer felforralom a levest, és egy fehér vászonkendőn át szűröm le. Így lesz igazán szép tiszta.” Hogy a művésznő a levesfőzésnél a maximális redukcióra törekszik, az ennél az eljárásnál magától értetődő.
Mindezeket a készségeket Andrea Händler az anyukájától tanulta. „Ő tanított meg rá, hogyan kell töltött halat, a legjobb kapros zöldbabot vagy borscsot készíteni.” Händler anyuka azonban csak azután árulta el a finom kis titkait, hogy Andrea elköltözött otthonról. „Amíg mindannyian egy fedél alatt laktunk, szeretett kizavarni a konyhából” – meséli a színésznő.
Ennek a hozzáállásnak lehet valami alapja. Hiszen Händler is utálja, ha főzés közben szórakoztatnia kell valakit, és idegenek lepik el a konyhát (a konyhában még a barátok is idegenekké válnak). „Nem tudok a hozzávalókra koncentrálni, és közben másról beszélni. Szívesen szolgálok fel, szóval a vendégeim nyugodtan szórakozhatnak egy másik szobában.”
Annak, hogy a komikus kulináris komolysága nem csak ámítás, nemrégiben adott tanúbizonyságot a bécsi belvárosi „Neu Wien” étteremben töltött estén, ahol 40 főre főzött: céklaleves tormás galuskával, (az említett) marhahúsleves gyógynövényes metélttel, cukkini-fűszeres rizottó, ördöghal szárított paradicsommal, prosciutto köntösben, főtt marhahús (Tafelspitz) és egy fahéjas-kókuszos-csokoládés parfé. Hogyan történhetett ez?
Az étterem tulajdonosa, Manuela Reicher, Händler szűk baráti köréhez tartozik. Így próbált az ambiciózus ínyenc hozzájutni az állandó étlapon szereplő céklaleves receptjéhez. A „Neu Wien” konyhafőnöke, Martin Stanek nem nézte jó szemmel a két barátnő súgását, és támadásba lendült: „Ha kiadom a receptet, mi lesz a viszonzás?” – kérdezte meglepően rámenősen a csendes szerénységéről ismert szakács. „Segítek érte cserébe egy este a konyhában” – ajánlotta fel Händler. És az ajánlat élt.
Mivel az este minden résztvevő számára hatalmas siker volt, Reicher az eredetileg egyalkalmasnak tervezett ötletet rendszeres programmmá emelte: Májusban a sztárújságíró Angelika Hager, azaz Polly Adler főz, akivel Händler egyébként már a következő kabaréműsorán dolgozik. (A közönségsiker „Einsendeschluss” szövege szintén Hagertől származott). További lelkes dilettánsok, akik a közeljövőben bejelentkeztek Stanek konyhájába: Dodo Roscic és Renate Holm.
„Iszonyú sokat tanultam azon az estén” – áradozik lelkesen a „Neu Wien”-beli fellépésével megkoronázott hobbiszakács. Például, hogyan varázsoljunk tíz perc alatt tökéletes rizottót. Hogy ez hogyan működik, azt nem árulja el – „végül is keményen megdolgoztam ezért a tudásért!”. Stanek megmutatta neki a helyes hagymavágást is – „és amikor az okoska otthon kipróbálta, már nem volt körme sem” – árul el egy meglepő gyengeséget Händler. Az est fő célja mindenesetre teljesült: most már tudja, miből áll össze a város legjobb céklalevese. A ráadás pedig hatalmas taps volt a vendégektől. „Szükségem van rá. Jól főztem?” – szólal meg benne a színpadi állat – „a végén tapsolni kell.”
Csak kevés olyan dolog van, amire a kifinomult ízlésű evő sosem nyitja meg a szívét: például az élettársa, Franz által készített tojásos nokedli – „Ez az egyetlen dolog, amit főzni tud, és az egyetlen, amit egyáltalán nem tudok elviselni. De minden barátunk szerint Franz készíti a világ legjobb tojásos nokedlijét!”.
Még rosszabbul jön ki nála, mint a „nokedlin lévő trutyi”, a sötétben történő étkezés. „Anyukámmal voltam nyaralni Kenyában. Minden csodálatos, totál romantikus, tényleg szép.” A hét megkoronázásaként egy gyertyafényes vacsora volt a bozótban. „Na, tényleg nem. Azt hittem, megőrülök, hogy ott a tengerparton, a sötétben kéne ennem. Látni akarom, mi van a tányéromon!” Händler realizmusérzéke a másik nagy hangulatfokozót, a zenét is nehezen viseli. „Ha már háttérzene, akkor legyen nagyon halk, különben morcos leszek.”
Legalábbis – ilyen tisztán kontúrozva ritkán sugárzik az elégedettség.
A tányéron lévő ételt stílusosan kell tálalni, az összetevőket tisztán fel kell ismerni. Ez elég zene.”

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!