Szöveg: Eva Rossmann · Illusztráció: Eva Vasari
Volt egyszer egy kerti pavilon Londonban. Ami utána jött, az egy honlap volt, ételfotókkal, amelyeken a séf olyan ügyesen rendezett el egy tükörtojást, hogy sosem jutott volna eszembe, hogy esetleg a csupasz lábához támasztotta. Az étterem neve: The Shed at Dulwich, hozzá a „csak foglalással” megjegyzés és egy hozzávetőleges cím. És sok-sok értékelés a TripAdvisoron. Fél évvel később ez lett London első számú étterme. Emberek a világ minden tájáról könyörögtek egy asztalért. A történet nem kamu, csak az étterem volt az. Üdvözöljük a VENDÉGLÁT-UÁLIS világban!
Természetesen még mindig eszünk igazán, mondhatni analóg módon is. Bár nem az azonos nevű sajtra gondolok, ami maga is inkább hamisítvány. Mert: nem sajt, hanem egy olcsóbb, mára gyakran vegán termék szójából vagy baktériumfehérjéből, marhafaggyúval vagy pálmaolajjal, keményítővel, emulgeálószerekkel, aromákkal és színezékekkel, sóval és ízfokozókkal. A műsajtot (újabb félreérthető szó, mert semmi köze a művészethez) az amerikaiak találták fel. Ki gondolta volna. A Trump előtti időszámításban is létezett már a jó öreg megtévesztés.
Ilyen időkben ez természetesen könnyebben megy az interneten keresztül. Mennyi mindent nem hazudnak el nekünk gyönyörű fotókkal, boldog emberekkel és ugyanilyen állatokkal. Csintalan kis malackák, amelyek a hálón keresztül fürge legelői növendékmarhákat (nem a rántott húst, amit belőlük készítenek) vagy a fajtársaikból készült bio-kolbászt hirdetik. Aki nincs jelen, az gyorsan a tegnap, tegnapelőtt emberévé válik és lemarad. Az információk ma már online működnek. Egy valamirevaló étteremnek ma már van honlapja. Hogy minden szép fotónak valóban köze van-e a konyhai mindennapokhoz, az kérdéses. Nem kell mindig mindent pontosan tudni. És ha a lefényképezett rántott hús bitre pontosan hasonlít a trendi rántott húsos temploméra, citrom- és petrezselyemkörettel együtt, az talán még akkor is csak véletlen. Elég drága mulatság az oldalt összerakni, az összes aloldalról nem is beszélve.
Egy Facebook-fiók egyszerűbb és olcsóbb. Csak: kinek van mindig ideje megnézni, mi íródik ott? És mikor indokolt törölni egy bejegyzést? Akkor, amikor a vendég (csak a 13-as asztalnál ülő lehetett, aki már az étterembe lépéskor is olyan mogorván nézett) panaszkodik, hogy a libasült rágós volt, a kiszolgálás pedig lassú? Vagy túl érzékenyek vagyunk? Nem kellene felülemelkedni a dolgokon? Nem pont egy kritikus bejegyzés mutatja-e, hogy a sok dicsérő ódal is valódi? Válaszolni kellene? Például arra, hogy a legeltetett bio-libák ízletesebbek, boldogabban élnek, de a húsuk is kissé keményebb, mint a szegény turbó-élőlényeké, akiknek az utolsó előtti, szerencsétlen állomása a mélyhűtő volt? Nem adunk ezzel túl nagy teret az illetőnek?
Hasonló megfontolások ismerősek azoknak a vendéglősöknek is, akik felmentek a netre, amikor a hitelességükben már elemezgetett gasztronómiai értékelő platformokról és online portálokról van szó. Néhány vendéglátós manapság látszólag állandóan online (szabad fordításban: pórázon) van. A TripAdvisor, a Google Maps vagy más áldásos intézmények minden bejegyzésére azonnal reagálnak. Köszönik, magyarázzák, elnézést kérnek, hirdetnek (néha még ingyenes apróságokkal is, hátha a csalódott vendégek visszatérnének).
Hol van a határ a megfelelő bocsánatkérés, a barátságos engedmény és az alázatos behódolás között? Ezt bizonyára mindenkinek magának kell eldöntenie. Hogy a konyhai csaták hevében történhet valami, azt mindenki tudja, aki ezzel foglalkozik. Hogy még a legkedvesebb pincérnek is lehet rossz napja, azt is. Kár, hogy egyedülálló főpincérünk, Rudi, túl korán ment el (és sajnos azóta már végleges értelemben is). Szívesen összegyűjtöttem volna az online reakciókat a stílusára. Az okos bonmot-tól a távozáskor mormolt bosnyák szavakig (hogy azok káromkodások lettek volna, mindig tagadta, bűbájok voltak, mert a boszorkány ott túloldalt különben biztos szerencsétlenséget hozna) minden benne volt. Ehhez jött az egész be- és kilépője; egy képzett színész volt, akinek szerencsére mi adhattunk színpadot. De a különcöknek egyre nehezebb dolguk van. Többnyire nem azok osztják meg a véleményüket, akik örömüket lelik a szokatlanban és a meglepőben, hanem azok, akiknek minden váratlan és minden, ami más, ellenére van.
De: Ha egy kerti pavilonból London csúcsétterme válhat, mennyire kell komolyan venni a közzétett véleményeket? Lehet hamisítani, lehet jó értékeléseket venni, vagy zaklatni barátokat, vendégeket, ismerősöket, hogy írjanak. Természetesen vannak olyanok is, akik őszinte örömüket fejezik ki egy jól sikerült étkezés után. Szakácstársként és másfél évtizede egy nem mindig vitáktól mentes étterem érzelmi résztvevőjeként szívből köszönöm nekik. És természetesen elhiszem nekik. A fontos információk ilyesfajta demokratizálódása csodálatos. Minden szkepticizmus ellenére sem ismerek senkit, aki ne nézett volna már rá értékelő platformokra. Ha nem a saját munkahelyemet érinti, rászoktam arra, hogy először a nagyon jókat és a nagyon rosszakat olvassam el. Aztán átgondolom, ki, mit és miért kritizált vagy dicsért. Néha hasznos, néha nem. Ezeket a portálokat elsősorban címjegyzékként is használhatjuk. Amit egyébként a csodálatos gasztronómiai szakember (a kritikus szó túl szűkös lenne) Christoph Wagner már sok évvel ezelőtt elmondott a profik által készített gasztronómiai kalauzokról is.
Nem is beszélve arról: Mennyi idő jut a vendéglősnek, aki gyakran egyben az étterme szakácsa és kezelője is, hogy emellett még online is jelen legyen? A nagyvállalatok kinevezhetnek erre egy okos főiskolai végzettséggel rendelkezőt (hogy vajon az alatt az idő alatt nem lenne-e nyereségesebb, ha tányért mosogatna, az kérdéses). Elég fárasztó, hogy a vendéglát-uális életnek alkalmazkodnia kell az új foglalási szokásokhoz. Ma már kevés csak telefonon elérhetőnek lenni. Szükség van e-mail címre. És egy online foglalási űrlapra a honlapon. És egy Facebook-fiókra, hogy Messengeren keresztül lehessen spontán rendelni. Régen azt mondták: sok ellenség, sok becsület. Most azt jelenti: sok barát, sok gond. Mert: 5000 Facebook-baráttal elég sokan vannak, akik kvázi privátban foglalhatnak. Instagram, WhatsApp: nincs az a sok szép új lehetőség, amivel a konyhafőnökömet még nem keresték meg. Bár Buchinger itt is a szokásos kreativitásával reagál. Ugyanis azonnal, később vagy egyáltalán nem. Ha egyszer kevés a foglalásunk, megeshet, hogy rendíthetetlenül azt mondja: „Ja, de csak azért, mert még nem írtam be és nem válaszoltam semmire.” Ennek az oka és sok minden másé a honlapja kezdőoldalán található: „Kedves rafinált ételértők … ez nem egy csicsás kunyhó, nem libamájsütő, nem hímzett terítők és kutyás szobrocskák intézménye szuper asztaldíszekkel, hanem vidékies étel és csak az, sok borral kizárólag a környékről …!” Felesleges hozzátenni, hogy ez a szöveg nem egy honlap- vagy imázstervezőtől származik. Hatvanhat évesen, a profi kritikusok mindenféle elismeréseivel kitüntetve persze ez is könnyebb, mint amikor az ember még az elején tart.
Bár: Épp most vettem észre rémülettel, hogy a honlapon lévő napi menü láthatóan 2015-ből származik, és az események között a könyvbemutatóm, az „Im Netz”, van bejegyezve, ami azért már szeptemberben volt. De hát éppen ez az: mivel kellene még foglalkoznia a vendéglősnek és szakácsnak (akár az én támogatásommal is)? Főleg, hogy a bejegyzés és a változtatás nem is olyan egyszerű. És eleve felmerül a kérdés: Tényleg látni kell már a honlapon vagy a Facebookon, hogy mit lehet enni? Nem lehet egyszerűen a helyszínen hagyni magunkat meglepni? Ki mondja, hogy a szomszéd vadász nem állt-e be pár órával korábban egy csodálatosan puha őzzel? Lehetne ezt egyáltalán ilyen gyorsan online … persze. Lehetne. De muszáj?
És vajon egy új vendégnek nem kellett volna megadni a lehetőséget, hogy előzetesen virtuális körséta útján tájékozódjon az étteremről és a – természetesen ragyogóan tiszta – konyháról: ha nem tetszik neki a környezet, játszhat az okostelefonjával. Vagy a táblagépével. Manapság egész családok vannak, akik alig veszik észre, hol vannak és mit esznek. Mindenki elmerül a saját világában. Az előny: csendben vannak. Nemcsak a gyerekek. A hátrány: különösebb elismerés nem várható tőlük. Természetesen praktikusnak is tekinthetjük. Fizikailag ott voltak. No fake. Teljesen valóságosan ettek és éppoly valóságosan fizettek. Még ha kártyával is. Tehát kvázi valóságosan. De a vendéglát-uális életnek ehhez a részéhez a legtöbb étteremtulajdonos már rég hozzászokott. Azok, akik kizárólag készpénzt fogadnak el, egy másik korszakból származó egzotikumok.
Vajon hogyan fognak kinézni a konyháink és éttermeink a jövőben? Robotok fognak kiszolgálni minket? Ők is tudnak majd olyan jól félrenézni, amikor még egy fröccsöt szeretnék, miközben néhány asztallal arrébb fizettetni akarnak? Kiszámolja majd egy főzőgép a vendég szkennelése után, mit és mennyit kellene ennie, és azonnal jelenti is a társadalombiztosítónak?
Már sok éve volt, amikor bemehettem Heinz Hanner konyhájába, és csak ámultam. Laposképernyők a falon, a nyugták helyett a rendelések, különleges kívánságok és megjegyzések a képernyőn keresztül érkeztek. De miközben sütöttünk, pároltunk és grilleztünk, ő akkoriban már folyékony nitrogénnel főzött. Időközben az a vita, hogy régi vagy új molekuláris konyhát visznek-e, már történelem. Talán egyébként is a legjobb az adott kor minden izgalmas vagy idegesítő hűhója mellett ahhoz tartani magunkat, ami más értelemben vendéglát-uális, illékony, de egészen valóságosan tud elvarázsolni: egy illat, egy bizsergés, egy íz, egy meleg érzés a gyomorban. És emberek körülöttünk. Szerencsés esetben egészen valóságos barátok.
Eva Rossmann újságíró volt, mielőtt a Mira-Valensky-krimi sorozattal bestselleríróvá vált. Emellett szakácsként dolgozik Manfred Buchinger Zur Alten Schule vendéglőjében.