Szöveg: Thomas Maurer · Fotók: Ingo Pertramer
A Kamp-völgy, legalábbis amíg nincs éppen árvíz, Ausztria meglehetősen békés szeglete. A Kamptali Diendorf település sem kivétel ez alól, és a vidéki álmosság és a bukolikus idill megfelelő keverékével mutatkozik be. De nem kell sem diendorfinak, sem nyaraló radikális lassítónak lenni ahhoz, hogy az ember ide vetődjön. Akinek van - az édes száj ellentéte, az úgynevezett „sajt-száj”, annak minden oka megvan arra, hogy egyszer egy pénteki vagy szombati napon beírja a navigációba a diendorfi „Kirchenweg 6” címet. Ugyanis akkor tartja Robert Paget nyitva a gazdasági boltját, és akkor kínálja rendkívüli sajtjait.
Bár ezeket néhány szaküzletben máshol is meg lehet kapni Ausztriában, de akkor az ember természetesen kimarad abból az élményből, hogy lássa, amint a kecskék arrogáns tekintettel tipegnek, a vízibivalyok pedig élvezettel hempergőznek a sárban.
És ami még fontosabb, abból az élményből, hogy hallja, amint Robert Paget maga magyarázza el a sajtjait.
Paget ugyanis, egy zömök, szinte már ijesztően vitalis hatvannégy éves, vörös, láthatóan csak vonakodva őszülő szakállal és hajjal, ahogy a beszélgetés során egyszer elejti, két nagy szenvedéllyel bír: „Az emberekkel való beszélgetés és a sajtkészítés.” Mindkét tudományágban elég jó.
A sajtkészítő kommunikációs tehetsége rögtön az érkezésünk után próbatétel elé kerül, hiszen először egy keserű csalódást kell közölnie velünk.
Jó reményekkel érkeztem, hogy végre kihúzhassam a mentális teendőlistámról a „Egyszer megfejni egy vízibivalyt” sort; Pertramer fotós pedig teli vidám bizakodással, hogy én eközben olyan ügyetlenül fogok viselkedni, és talán még fel is öklel egy bivaly, hogy ő fényképészetileg jól járjon vele.
Ebből, magyarázza nekünk Robert – a tegeződést rögtön a köszöntő kávéval egyidejűleg vezettük be –, több okból sem lesz semmi.
Egyrészt éppen borjak vannak, tehát amúgy sincs bivalytej. De egyébként sem lenne semmi a segédfejői szerepvállalásból. A bivalyok ugyanis sem fejési késztetést, sem fejési szükségességet nem éreznek, ezért a bivalyfejés két legfontosabb állandója a nyugalom és a rutin. A tehenek és a kecskék irritáció esetén is adnak tejet, a vízibivalyok viszont a zavarás legkisebb jelére is visszatartják. Teljesen. Még akkor is, ha ő és a segítője, Adam, akik a legjobban ismerik az állatokat, egyszer váltják egymást fejés közben, legalább kettő vagy három puszta dacból egy csepp tejet sem ad.
„Egy tehénnél,” magyarázza, „ez más. Különösen a maiaknál, amelyek akár harminc litert is adnak. Ha harminc perccel később kezded a fejést, tőgygyulladásod lesz. Két órával később, és a tehénnek vége.” A vízibivalyokat legfeljebb jóindulatból lehet megfejni, de a tejükkel egyébként csak a borjak és más tehenek felé lennének bőkezűek.
„Ah,” kérdezem, „a vízibivalyok bivalytejet isznak?”
„Igen-igen,” válaszolja, „keresztbe-kasul. A vízibivalyok hippik.”
Amivel meg is érkeztünk a Paget-féle életrajz közepébe. Ő fiatalkorában bár nem volt hippi a szó szoros értelmében, de aktív tagja volt az ausztriai viszonylatban némi késéssel, a hetvenes évek elején kibontakozó alternatív szcénának, és mint ilyen, természetesen a megszállt „Arena”-ban is tevékenykedett.
Az akkori, szinte vég nélküli elméleti viták iránti szenvedélyt azonban nem osztotta. „Mindig csinálni akartam valamit. Így hát a Soizig és én megcsináltuk a gyerekházat.”
A francia származású Soiziggel Robert – a sajtkészítés és az emberekkel való beszélgetés láthatóan mégsem az egyetlen szenvedélye – a mai napig házas. Ő és Robert azonban úgy tűnik, más tekintetben is kitűntek az akkori szubkulturális háttérből: „Stabil, boldog párkapcsolatunk volt, ami akkoriban sokak számára irritáló volt. Ki is dobtak minket emiatt pár közös lakásból.” Igencsak generációjukra jellemző volt azonban a vágy a kivonulásra és egy tartalmas, alternatív egzisztenciára vidéken. Robert, tanult biológus és számos kutatóút résztvevője, többek között Ázsiába, Indiába és Dél-Amerikába, leadta disszertációját (témája: „Hangkommunikáció a pirájáknál”*), felajánlotta jegyzeteit és hangszalagjait megdöbbent doktorapjának, búcsút mondott az akadémiai világnak, és 1975-ben „vidékre” költözött. 1979-ben találta meg a végállomást, Diendorfot.
Mint a legtöbb kivonulónak, neki sem volt alapvetően fogalma a mezőgazdaságról, de a tanulmányai során szerzett alaposság a megfigyelésben és dokumentációban legalább olyan hasznos eszköznek bizonyult, mint az istállóban talált mezőgazdasági eszközök: „Egyszerűen mindent kipróbáltam, többek között egy csiperkegombatermesztést is, és mindig pontosan naplót vezettem a kísérletek lefolyásáról.” Nem utolsósorban felesége francia háttere volt az, amely bátorította az akkoriban kissé őrültnek tűnő döntésre, hogy kecskesajtot készítsen. „A kecskék akkoriban az utolsók voltak, ki voltak közösítve! A kecskesajt meg pláne. Az első időkben a friss kecskesajtot megszokásból elajándékoztuk, mert senki sem akarta megvenni. Juhokkal is próbálkoztam, de azok nekem egyszerűen túl buták voltak. Rögtön az egyik vastag gyapjúval beszorult az ajtóba és csak ott állt, azokat azonnal tovább is adtam.”
A sajtok ma már sokkal keresettebbek, de ami ebből az időből megmaradt, az a személyes kapcsolaton keresztüli értékesítés elve: „Ez hozzátartozik ehhez a fajta kézművességhez, azt hiszem. Látni a másikat.” Ezért csak olyan értékesítési partnereknek szállít, ahol van egy személyes szintű megbecsülés, és szakított már meg üzleti kapcsolatokat azért, mert ott a hűtőpultban az övéi mellett nagy mennyiségben valamilyen „hülyeség-sajt” volt. A hosszú távú bizalmi partnerek között nemcsak bioboltok találhatók („Akkoriban Bécsben pontosan kettő volt, természetesen minden klasszikus Rübezahl-stílusban”), hanem az osztrák gourmand világ szokásos gyanúsítottjai közül is néhány nagy név: A Schwarzen Kameelt több mint harminc éve szállítom, aztán ott volt természetesen a Kas-Schmidt a Steirerecktől, és ők voltak a tanáraim is. Mindig megmondták, hol állok minőségileg. És magukkal vittek. Ahhoz, hogy egy jó kecskecamembert-et összehozz, tíz év kell. És amikor aztán Gerhard Urbanek azt mondja neked: ,Hozz nekem egyet.‘, akkor tudod, hogy egy ligával feljebb léptél.”
Közbeszúrás: Talán itt helyénvaló lenne legalább kulinárisan lándzsát törni a sokat szidott hatvannyolcas és poszt-hatvannyolcas generáció mellett, amelyet jelenleg a szexualitás kommercializálásától kezdve az osztrák Pisa-eredmények hiányán át a menekültválságig gyakorlatilag mindenért felelőssé tesznek: Hogy az olyan dolog, mint a termékminőség – és ezzel elválaszthatatlanul összefüggésben az állattartás, talajkezelés stb. kérdése – ismét a kulináris érdeklődés középpontjában áll, az inkább nem a hazai polgárság érdeme, amely hagyományosan sem a kispolgári (borjúbécsi, Girardi-pecsenye), sem a nagypolgári (hízott libamáj, argentin rib-eye) megjelenésében nem tűnt ki különösebb kíváncsisággal és reflexivitással. Hanem lényegében néhány minőségmániás és néhány alternatív őrült egymásra talált, és megállapították, hogy hasonló dolgok után kutatnak. És így fektették le az alapjait annak az osztrák termékspektrumnak, amire ma, még ha még mindig túl szűk is, mindenki büszke. -Közbeszúrás vége.
Egy bizonyos hajlamot a lágy makacsságra Robert Paget az állatainál is nagyra tartja. Valaki, aki napsütéses mosollyal mondja: „Azt a kérdést, hogy 'Meg lehet-e ebből élni?', az ilyen típusú mezőgazdaságnál fel sem szabad tenni”, természetesen megtalálja az előnyöket ott is, ahol mások nem látnak: „A kecskéknek megvan az az előnye, hogy ha nem teszel semmi különlegeset, télen nem adnak tejet.” És így a későbbiekben a már említett, kissé szeszélyes vízibivalyok iránti vonzalomnak is megvan a logikája. Bár Paget, aki egyébként távol áll az üzleti menedzsmenttől, a vízibivalynál először készített valamiféle üzleti tervet: „Pénzre volt szükség a bivalyok megvásárlásához és a sajtüzem kialakításához. Tehát a kérdés az volt: Mennyi bivaly-camembert-t lehet eladni?” A válasz viszont egyszerű volt: „Ezt senki sem tudja, mert ilyesmi még nem létezik.” Ezzel meg is született a döntés, immár tizenkét éve ő az egyetlen Ausztriában, aki mezőgazdaságilag tart vízibivalyokat. Ez különféle problémákat vont maga után, mind a vízibivalyokra jellemzőket („A teheneket pontosan be lehet fedeztetni, de náluk elmész egy rövid bevásárlásra, és lemaradtál róla.”), mind strukturálisakat („A vízibivalyokhoz amúgy sem ért egyetlen állatorvos sem, tehát úgy kell őket tartanod, hogy ne legyen rájuk szükségük.”). És hogy a saját makacssága se maradjon ki, úgy döntött, hogy a különösen zsíros bivalytejet kizárólag fehér- és kéksajtok készítésére használja: „Természetesen mindig mindenki odajött és mozzarellát kért. De én nem akartam.”
Aztán viszont egy, számos mozzarella-sajtüzemet érintő dél-olaszországi tanulmányút során lelkesedéssel megfertőződött. De tisztelettel is ez iránt a látszólag egyszerű termék iránt: „Én a mozzarellát egyszerűen mindenhol fantasztikusnak találtam. De a szakértők, akikkel úton voltam, néha szupernek, néha közepesnek, néha szörnyűnek találták. Akkor láttam: ezt meg kell tanulni. Először a megkülönböztetést, aztán a reprodukálást.”
És ha már tanulás: Most a mozzarellakészítés következik. Pontosabban ez a folyamat már az érkezésünk előtt elkezdődött azzal, hogy a baráti bio-gazdától vásárolt tehéntej (Emlékszünk: a bivaly épp szünetel) három és fél órás előérlelési időt kapott, ami után hozzáadták a szabadalmaztatott, Dániában kifejlesztett vegetáriánus oltót. Körülbelül egy órával később érkeztünk meg, így én beavatásként a megalvadt tejet a sajthárfával dió nagyságú darabokra vághattam, a masszát kézzel, szűrővel előpréselhettem, és a savót lecsapolhattam. És még pontosabban a ricotta és mozzarella készítése következik. Ez ugyanis egy kvázi testvéri folyamat, hiszen az utóbbit az előbbi maradék savójából nyerik. A „mozzarella” – Robert mindig a helyes olasz névelőt használja – a „Pasta Filata” sajtkategóriába tartozik, amelynek német neve „főzött sajt” („Brühkäse”), és következésképpen forrásban lévő vízzel kezelik. A ricotta készítési módja pedig már a nevében is benne van: újra főzni. Ez esetben éppen a savót, amelyből a rendkívül magas minőségű és zsírszegény albumin fehérje kicsapódik, amely a savó térfogatának két-három százalékát teszi ki, és amelyet nemcsak az ínyencek, hanem – nagy mennyiségben – a testépítők is nagyra értékelnek.
A mozzarellamasszának azonban ekkor még jó három és fél órára van szüksége a kívánt pH-érték eléréséhez, három és fél órára, amelyet a fentebb részletekben már megidézett beszélgetésekkel töltöttünk, és amelyek most elteltek.
A tej pH-értéke egyébként mozzarellánál nagyon döntő, és körülbelül 5,1-nek kell lennie. Azonban, magyarázza Robert, minden önbecsüléssel rendelkező olasz mozzarella-manufaktúrában egy törött pH-mérő lóg demonstratívan valami szegen a falon, mert végül is az ujjérzékenységről van szó. Az ideális pont akkor érhető el, amikor a masszaminta a körülbelül kilencvenöt fokos forró víz hozzáadása után végtelenül nyújtható szakadás nélkül, és a mozzarella-mester ennek megfelelően vigyorog, mint a vadalma.
Néhány dolgot el lehet rontani a teljes sajtmassza forrázásakor is.
Ha túl sok vizet kap, formálhatatlan massza keletkezik, ha fukarul bánunk vele, a massza drámaian veszít rugalmasságából.
Legalábbis ez vonatkozik a manufakturális üzemekre, a nagyüzemekben, amelyek az összes mozzarella jó 99 százalékát gyártják, a makacs masszákat is egyszerűen legépelik.
És most jön a szomorú rész: Normális esetben a mozzarellagolyók letépkedését („mozzare” annyit jelent, hogy „tépni, szakítani”) még a kisüzemekben is legalább két ember végzi. Egy személy tartja a nagy golyót, legalább egy másik pedig, öhm, mozzarizál. Úgy tűnik, olyasmi történik eközben, amit Robert a „tejsav erotikájának” nevez: Valaki a nagy, forró, anyamellfehér golyóval kissé hiányos öltözetben előtted áll, és felkínálja azt körben neked és másoknak. Te pedig, szintén kissé hiányos öltözetben és nagyon közel, letépkeded a golyóidat. Normális esetben. Robert Paget talán az egyetlen mozzarella-készítő világszerte, akinek ezt az erotikus bizsergést magából kell előhívnia, és egyedül dolgozik. Ezt nyugodtan el lehet képzelni úgy, mint egy egyke gyereket, akinek, ha asztaliteniszezni akar, nem marad más hátra, mint az asztal felét függőlegesen felállítani. Ennek a pszichológiai hátrányokon túl gyakorlati hátrányai is vannak: „Sokkal könnyebb ketten vagy többen dolgozni, mert a nagy golyónak van egy előre formázott kerekded alakja, és az ember egy munkafázisra koncentrálhat. Ezt egyedül megcsinálni, az négy év gyakorlás volt. Volt, hogy tesztgolyókat vágtam a falhoz: elég rugalmasak-e, hogy visszapattanjanak, ha nem, a teljes massza a disznóké. Ha csattannak és leesnek, akkor jó úton jársz. Az első években a disznók voltak a bivalyvásárlás fő haszonélvezői.” Nos, ezúttal Robertnek van segítője, mégpedig én. De természetesen én, nos, nem vagyok igazi segítség.
Mint mindent az életben, a mozzarella-massza tépkedését és formázását is meg kell tanulni. Mivel a mozzarella fogyasztás előtt még tizenkét órát kell álljon a lében, nem kapunk kóstolót, viszont kapunk egy adag ricottát őszibarackkompóttal, valamint kontrasztként egy válogatást igazán, de már igazán nagyon érett saját készítésű sajtokból. Egy vegyes fehércsés sajt és egy bivaly-camembert elérik a lágysajtok esetében meglehetősen tiszteletreméltó, körülbelül egy éves kort, de egy körülbelül hároméves bivaly-kéksajt és egy több mint ötéves bivaly-kecske-kéksajt még felülmúlja őket.
Nem kerülhette el Robert Paget tudományos képzettségű biológus szemeit, hogy a ricotta-kompótos tányért a késő délutáni napsütésben csillogó legyek táncolják körül, de azok következetesen elkerülik az antik sajtos tányért.
Mindazonáltal bátran hozzálát, és így természetesen mi is merünk.
Színvilágában a sajtok „a bézs ötven árnyalata”, ízvilágukban pedig olyan intenzitásúak, ami, ha az első ijedség alábbhagy, teljesen lenyűgöző. A legextrémebb ízű természetesen az ötéves, amelynek szecsuáni borsra emlékeztető, zsibbasztó csípőssége van, és inkább csak fűszerként szabadna használni.
Összességében az egész egy határélmény, ami azonnal kárpótol a kihagyott bivalyfejésért.
A „Több mint ötéves kéksajtot enni” sor még nem is szerepelt a mentális teendőlistámon, de a lehetőség közismerten utólag teremt elhatározásokat.
*A piráják különféle „Mmmm”-szerű morgó hangokkal kommunikálnak, ha érdekli.
3492 Diendorf am Kamp
Tel.: 02735/526, 0664/154 02 18
www.bufala-connection.at
Bécsben: Robert Paget – ez különösen a bécsiek számára örömteli hír – együttműködést kötött Johannes Lingenhellel és annak nagyon ambiciózus minőségi projektjével a harmadik bécsi kerületben. Az üzlet hátsó részében van egy helyiség, ahol egykor Marie von Ebner-Eschenbach helyezte el a lovait, amiről még négy-négy szép kőitató és kovácsoltvas szénatartó tanúskodik. Ma ott egy Chef’s Table található, ahonnan nemcsak a konyhai brigádot figyelhetjük az előkészítésben, hanem – keddenként és szerdánként – Robert Pagetet is, amint stájeri juh- és waldvierteli kecsketejből friss sajtot, joghurtot, camembert-t és brie-t készít, amelyek aztán a Lingenhel étlapjára is felkerülnek. Azonban csak az együttműködésből származó saját termékek kerülnek itt eladásra, a Paget-szortimentből származó válogatásokat Bécsben pl. itt találja:
Lingenhel Shop-Restaurant-Käserei
Landstraßer Hauptstraße 74
1030 Wien
Tel.: 01/710 15 66
www.lingenhel.com
Schwarzes Kameel
Bognergasse 5, 1010 Wien
Tel.: 01/533 81 25
Pöhl am Naschmarkt
Naschmarkt 167, 1060 Wien
Tel.: 01/586 04 04
Pöhl’s
Kutschkergasse 31, 1180 Wien
Tel.: 01/402 98 74