A-La-Carte

A nyelv a szív ízét követi (2012/4)

A költözőmadarak repülés közben sok konyhát megkóstolnak. Az ORF hétfői kulturális műsorvezetője, Nadja Bernhard Rómában fedezte fel az igazi szívét a kulinária iránt. A biztonságérzet az egyszerű, friss dél-olasz házias ételekben ízlik.


Szöveg: Ro Raftl · Fotók: Philipp Horak
Nem, és most ne kezdjünk vitákat arról, hogy léteznek-e költözőmadár-gének az emberekben, vagy a szülők vándorlási kedve hatott-e a temperamentumos lányra. A Schwarzen Kameelben Gelben Muskatellert iszik, villámgyorsan bepötyög egy üzenetet az iPhone-ján, megzabolázza Simit, a Catahoula Leopard Dogot, akit egy dél-karolinai gyilkolótelepről mentett meg – egyet a sok év alatt megmentett kutyák közül –, és mégis beszélgetőképes marad: „Az édesanyám nagyon fiatal lányként vándorolt ki az USA-ba, és az apámat „odakint“, Kanadában ismerte meg. A szülők teljesen azonosultak a kultúrával“ – írja le a Bernhard család büszke törekvését, hogy igazi kanadai életet éljenek. Windsorban, „egy kis lyuk Detroit mellett, de 30 TV-csatornával, mégpedig a hetvenes években!“ Ami jól megmagyarázza a nemzetileg adekvát hétvégi programot: jégkorongot vagy baseballt nézni, chipsszel és kólával felszerelkezve – a legszentebb identitásigazolással. Amikor különösen izgalmas lett, vaníliafagyit tettek a kólába. Egyébként minden készétel, amitől sokan olyan kövérek. „Soha nem voltam kövér“ – teszi hozzá vidáman a szép hölgy. Igen, 36 éves, tökéletes arányokkal. Minden Cheerios ellenére, ezek a gabonakarikák, amelyek úgy néznek ki, mint a háziállatok rágcsálnivalói, és bőven leöntik őket juharsziruppal. A megszámlálhatatlan Jell-O instant pudingvariáció ellenére, amelyeket hol málna-vörös-élénkzöld-csokoládésötét remegő szörnyekké fújtak fel, hol csinos formákba préseltek.
Hétvégén apu szívesen eljátszotta a barbecue-mestert is, finomította a fűszerezési tudományát a prime riben és a sült csirkecombon, ugyanúgy a hamburgerkészítés művészetét. Hagyományosan angus marhából készült darált hússal, cheddar sajttal, baconnel, hagymával, jégsalátával, paradicsommal, ketchuppal, mustárral, majonézzel, sóval, fekete borssal. Kézzel ették. Természetesen. Egy kanadainak sem jutna eszébe kés-villát használni hamburgerhez, Kentucky Fried Chickenhez, kukoricacsőhöz vagy hot-doghoz.
Még ma is szereti és használja az apa a boldog idők grillkészülékét, mielőtt a házassága a nagyvilágban szerzett szakmai tapasztalatai mellett zátonyra futott. Az anyja a lánnyal együtt visszaköltözött Leibnitzbe, és csak húsz évvel később lett belőle ismét happy end. A nagy szerelem, na. A pár másodszor is összeházasodott, most késői boldogságukat élik Seggaubergben, a borút mentén. A gyermek, aki az érettségi után elhagyta Leibnitzet – amit az anyja mindig támogatott és sosem sajnált –, most természetesen gyakran látogatja a szüleit. Régen keresi a Tement, Sabathi, Gross vagy Polz borait a bécsi borlapokon, és mindenütt, ahol egy pohárral iszik. Áradozik „erről a stájer tonhalról“ (megj.: füstölt/pácolt sertésfilé), nemrég a maitzi buschenschankban, Ratschban: „Azt hittem, sashimibe haraptam.“ A modern dél-stájer konyha megtisztított házias ételei teljesen kibékítették a rántott zöldbabbal, a rántott spenóttal, a tejszínes töklevessel, a zsíros szalonnával, amivel a nagyi meg akarta szerettetni a lánnyal a hazai kosztot. Időközben az unoka igazságot szolgáltat: „Tinédzserként az evés teljesen érdektelen volt számomra. Közvetlenül iskola után már ültem is a kanadai repülőn.“ Minden szünidőben. Irány a legjobb barátnő, Sydney, aki majdnem testvére volt az egyke lánynak. És: a nagynéni, aki Torontóban a tévés szakmában dolgozott, szárnyakat adott Nadja vágyának, hogy tévériporter legyen. Az önmagára találás kulcsa Olaszországban rejlett. Újságírói és kulináris értelemben.
Azt mondják, a szívén hordja a szívét. Finoman keverve, pürésítve, összekeverve a jó érzésekkel, ebben vagy abban az étkezési időben. A nyelv a szív ízét követi, az életutak édes, bizsergető, fűszeres emlékeit. Vannak, akik St. Pöltenből Bécs központjáig utaznak, hazai ízeket keresve a rántott csirkében és a zöldvelteliniben. A költözőmadaraknak az „otthon“ csak egy szó. Repülés közben sok konyhát megkóstolnak. Talán valahol felcsipegetik az aranybúzájukat. Megtalálják azt a régiót, helyet és ételt, amely a legnagyobb személyes örömöt okozza nekik.
Nadja Bernhard római kisugárzással bír, kortalanul erotikus, mint a reneszánsz festmények nőalakjai. Nagyon magas, nagyon eleven, nagyon divatos, mégis olyan laza és természetes, mintha a stílusa csak véletlen műve lenne. Mint a római piacok illata, amelyek érzékien felkavarják, mint az egyszerű, frissen főzött ételek, amelyek mindig is megnyugtatták. Meg akarja osztani a gőzölgő tányérok biztonságérzetét, továbbadni kedvenc receptjét kedvenc bécsi étterméből, a Federico II-ből, amely a Krieglergasse és az Untere Weißgerberlände sarkán áll, ferdén szemben a Hundertwasser-házzal. Íme:
„Cavatelli con ceci e funghi porcini“ – ez azt jelenti, „Kis vastag kézzel készült tészta csicseriborsóval és vargányával“, és két főre a séf ezt ajánlja:
25 deka Cavatelli

evőkanál extra szűz olívaolaj
csipet só
csipet bors
gerezd fokhagyma
Signorita Bernhardnak igaza van: ízletes, megnyugtató, mint a gyerekek étele. Aki kevésbé szereti a csicseriborsót, bár igazán sűrű állagú, próbálkozhat a Cavatelli Barese-vel kagylóval és babbal. Anacleto Esposto séf, aki feleségével, Carmelával és közös fiukkal érkezett Pugliából, hogy elhozza Bécsbe „la vera“ – az igazi – olasz konyhát, egy tévékészüléket szerelt fel a vendégtérbe futballnézéshez, többnyire hófehér szakácssapkában tevékenykedik a pizzakemencénél, de törzsvendégeinek a piros kockás abroszra igazi Kánaánt varázsol: illatos gyümölcs-piramisokat, ropogós, friss polipsalátát, scampit, fekete- és vénuszkagylót, citrommal és legjobb olívaolajjal fűszerezve, forró-vékony-ropogós focacciát könnyen sült rozmaringgal, nyers sonkát Faetóból, salsiccét Pugliából, pizzát bivalymozzarellával, rukkolával, paradicsomszósszal...
Basta! Ennyit lehetetlen megenni a nőknek. Si, Espresso, és talán mégis belefér egy kis desszert: Csokifelfújt? Túl sok. Profiteroles? Túl sok. De ha már a biztonságérzetet keressük: Panna Cotta! Tejszínes puding eperöntettel, mint minden más, Signora Carmela házi készítése. Bernhard olasz nyelve ritmikusan pergő, dallamosan folyik.
A dohányzószalonban tovább főzi a római szívügyét. Előre magyarázza: „A karrier sosem volt a terveimben.“ Hogy sokszor megkérdőjelezi magát, kételkedik önmagában, a becsvágya főleg abból áll, hogy mindent perfekcionistán végezzen. Világos, az önbizalomhiány az intelligencia része. Végül is tanult publicisztikát és művészettörténetet. Kétségtelen, hogy egy Erasmus-ösztöndíj Rómába hívta. Kétségtelen, hogy ott találkozott „fényes csillagával“, Andreas Pfeiferrel, az akkori római ORF-tudósítói iroda vezetőjével. Fordítóként és szabadúszó producerként dolgozott különböző csatornáknál, ő szállított néhány anyagot, Bernhard belekóstolt a munkába, mentora, Pfeifer pedig egyre többet foglalkoztatta. Bernhard tudósítói szerződést kapott: „Olaszország duplán számított, Berlusconival és a Vatikánnal“ – mondja okosan. Mint az olasz katasztrófa tanúja, Berlusconi vulkánon táncolásától egészen a hamuesőig.
Az amerikai Simi a térdéhez bújik, a pohár Pinot Grigióval teli, és Bella Nadja Olaszországról álmodik, minden ellentmondásával együtt, Mamma Romáról és Marcóról, az operatőrről. „Marco tudott főzni, bár az anyja dolgozott, ő a nagyanyjától tanulta. Elég hedonista volt ahhoz, hogy csak a legjobb termékeket használja. Kinyitotta a hűtőszekrényt, és függetlenül attól, mi volt benne, valami ízletes sült ki belőle. Megtanította nekem, hogy az étkezés utáni cappuccino szóba sem jöhet. Csak az Espresso, rövid, keserű és édes.“ Marco azt is megtanította neki, hogyan szeresse a natúr borokat. A kulinária fontossá vált számára: a dél-olaszok egyszerű, egyenes vonalú konyhája. Nyugodt hozzáállása az evéshez: „Semmi bio-bio kényszer. De: a gyümölcs, zöldség, hal mindig friss legyen, a tészta kézzel készült és al dente főzött, a parmezán pedig az asztalnál reszelt.“
Marco vitte el Nettunóba, a Róma melletti tengerparti üdülőhelyre, Silvanához, aki egy „kocsmát“ vezetett. Csomagolópapír az abrosz helyett az elkopott fán, a bor műanyag pohárban, rendben, a törzsvendégek kaptak poharat. Egy borászcsalád, és aki akarja, „festőinek“ nevezheti a birtokukat. Az udvaron paradicsom és paprika lógott száradni, egy lugas, mint az ötvenes évekbeli filmekben, az alapok alapja volt. Silvana csak a borvásárlókra főzött, és csak egyetlen ételt. Azokból az élelmiszerekből, amelyeket délelőtt a piacon talált: hal, cukkini, gomba, csirke. Gyakran volt tészta. Ehhez jött az a költészet, ahogy Silvana a növekedést, a betakarítást, az evést, a főzést leírta. A legjobb talaj a bor és a paradicsom számára, mennyi ideig kell a csicseriborsónak vízben állnia, mielőtt megfőzzük, milyen időpont és milyen időjárás dönt az olajbogyó-szüretről. És az ég a lugas felett olyan kék volt.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!