Szöveg: Thomas Maurer Fotók: Ingo Pertramer
Ahhoz, hogy Bécs Stadlau városrészét igazi idillnek érezzük, az embernek vagy lokálpatrióta stadlauinak, vagy iróniára képes posztmodernistának kell lennie.
Dísztelen ipari épületek, tujákkal szegélyezett családi házsorok és a többsávos autópálya-kijáratoknál fekvő, a 19. század végéről származó bérházak jellemzik ezt a városképet; kijjebb, ahol a kilátás már alkalmanként a nagyfeszültségű oszlopokkal tarkított pannon síkság messzeségébe kalandozhat, szétszórt falumaradványokba, valamint szántóföldekbe és üvegházakba botlunk, amelyeket a bécsi önkormányzati lakásépítés elmúlt néhány évtizedének építészeti áttekintése ellensúlyoz.
Ebben az éles inhomogenitásában mégis már-már idillinek ható élőhelyen található a Bach kertészet, és tökéletesen illik a kontrasztos képbe, hogy Eveline és Mario Bach, a tulajdonosok és üzemeltetők, sem a fagyasztott zöldségreklámok pirospozsgás szalmakalapos kertészeire, sem a szerelőoverallba öltözött élelmiszeripari beszállítókra nem hasonlítanak, inkább mintha az Arena-foglalás idején ismerkedtek volna meg, és utána nyitottak volna egy alternatív központot.
Valójában azonban Eveline Bach már a negyedik generációban vezeti az üzemet, férje, Mario egy korántsem hippi képzettségi háttér (HTL-
mélyépítés és közgazdaságtan) után vágott bele.
Igazán tipikusnak azonban nem mondható a kertészet, főleg azért, mert már olyan híre van, amely lehetővé teszi számukra, hogy termékeiket ne a kereskedelemnek adják el, hanem a városnak ezen a gyalogosforgalommal nem igazán kényeztetett szegletében (végül is a jelenlegi U2-es metró végállomása, az Aspernstraße mostanában kényelmes sétatávolságra van) kizárólag a közvetlen értékesítésből éljenek meg. És mindezt anélkül, hogy akárhol is üzemeltetnének egy termelői piaci standot.
Következésképpen a képzett szem az üzemi helyiségekben olyan rendelési lapokat is felfedezhet, amelyekből kiderül, mi szerepel például a Freyensteinben, a Mraznál vagy a Steirerecknél manapság a zöldséges étlapon.
A csúcskategóriás élelmiszerek piacán elvileg kötelezőnek tartott bio-minősítést itt mégis mellőzik, amit a magát szívesen szabatosan kifejező Mario Bach a következőképpen magyaráz: „A bio az életet jelenti, vagyis a tanúsítvánnyal az ember biztosítja azt a bürokratikus apparátust, amely mindezt kezeli.”
Emellett például az erdőben vadászott vad sem bio, szemben a karámban bio-szójával felnevelttel, az erdei gombákra és málnára ugyanez vonatkozik, és amúgy is jól elboldogulnak a saját minőségi igényeikkel, köszönik szépen a kérdést.
Dolgozni viszont ódivatú módon alapvetően földben dolgoznának, mert az idegen szubsztrátumban, számítógép vezérelte trágyázó- és öntözőprogramokkal elérhető mennyiségi növekedés egyszerűen nem érdekli őket, és amúgy is az egész üzem évek óta folyamatosan a botanikai sokféleség és az ínyencek ellátása irányába fejlődik.
A második telephelyen, Esslingben egyébként a Bachék egy egészen különleges specialitást termesztenek a rendkívül kényes ínyencek számára: itt termesztik a schönbrunni koalák vas-eukaliptusz-tartalékát; természetesen több mint tucatnyi fajtaváltozatban. Ezeknek az állatoknak a regionális termesztésből származó következetes slow-food ellátása ugyan a jelentős falánkságuk miatt nem lehetséges, de ha a szokásos légi import elakad, mert pl. valahol egy vulkán böfög, vagy egy légitársaság vezetése sztrájkra készteti a személyzetet, innen azonnal beszerezhető az utánpótlás.
A specializáció dolog, folytatja Mario Bach, az elmúlt tíz-tizenöt év alatt egy kicsit magától alakult ki. Egyrészt eleve el akartak távolodni a szabványosított élelmiszer-kereskedelmi beszállítói státusztól, másrészt nagyjából egy időben Heinz Reitbauer id. a gombafű utáni kétségbeesett keresése közben belebotlott egybe, és így adta az egyik dolog a másikat, végül is pedig, a ritkaságok nevelésének öröme mellett, jó érzés ellátni a kulináris őrültek hálózatát mexikói borslevéllel vagy aranylevelű varjúhájjal.
Jelenleg mintegy 70 paradicsomfajta van a kínálatban, több mint 100 chili, jó 30 padlizsánváltozat és körülbelül egy tucat uborka, köztük olyan abszolút egzotikumok, mint a fehér Gargano vagy a luffatök, amelynek rostos belsejét általában csak a reformboltokban lehet natúrszivacsként látni, de fiatalon szüretelve nagyon ízletes, legalábbis ezt mesélték neki, mert ő személy szerint majdnem olyan szenvedélyesen utálja az uborkafogyasztást, mint amennyire szereti a termesztésüket.
Elbűvölten csüngök a férfi szavain, végül is alapvetően csodálom azokat az embereket, akik olyan dolgokra képesek, amiket én is szívesen tudnék. A kertészkedés nálam egy különösen mélyen tátongó seb, és nem is azóta, mióta a csúcsgasztronómiában megkezdődött az ismert paradigmaváltás, és a kecskevajban párolt tavaszi tarlórépát a főpincér ugyanolyan nemesen visszafogott büszkeséggel mutatja be, mint hajdanán a vadon fogott nyelvhalat beluga-alaplében, amelynek fogyasztását egyre inkább az újdonsült gazdag oroszokra hagyják, akik egyszerűen nem tudják jobban.
Az ebből fakadó általános zöldségirigység az egyik dolog, de egészen más az, hogy a szeszélyes sors az intenzív családon belüli rábeszélés útján alig egy éve éppen engem tett meg kiskertek bérlőjévé.
Balkezesként büszkén tekintek át azon a szemrehányáson, hogy kétbalkezes lennék. Inkább azon rágódom, hogy láthatóan egyik kezemen sincs zöld ujj.
Első saját lakásomban volt egy senyvedő fikusz, amit az előző bérlőtől örököltem.
A növényt „Schurli”-nak kereszteltem, és megöntöztem, valahányszor szükségesnek láttam. A tényt, hogy évekig ugyanazt a három szánalmas levelet viselte, és egy millimétert sem nőtt, egyfajta individualista botanikai hóbortnak tekintettem, amire a vendégek figyelmét alkalmanként humorosan felhívtam.
Egészen addig, amíg egy napon az anyámnál, aki meglátogatott, betelt a pohár, és egy humanitárius akció keretében elrabolta Schurlit, és elhurcolta a télikertjébe.
Amikor néhány héttel később vendégségben jártam nála, kötelességtudóan érdeklődtem a kosztosom hogyléte felől. Egy művészien visszafogott bólintás irányította a tekintetemet egy kis, csinos, fényes, dús lombozatú fára. Olyan volt, mint a Grimm testvérek egyik meséjében: anyukám valahogy levette az átkot Schurli-ról, és most ő egy herceg volt.
Büszkén vittem haza a „Felség”-re átkeresztelt növényt, és díszhelyet alakítottam ki neki, ahol azonnal szabad szemmel is látható sebességgel kezdett visszamenni korábbi önmagába. Nem telt el egy hónap, és a jó öreg Schurli újra ott volt, és vádlóan nyújtogatta bevált három levelét a plafon felé.
Schurli-nak kegyelmet adtam anyu télikertjében, és a tényt, hogy egyszerűen „nem az a növényes típus” vagyok, beépítettem a személyiségprofilomba.
Társadalmi hátrányaim ebből nem származtak, ifjúkori környezetem emberei is mind egy szálig inkább olyanok voltak, akiknek a kenderpalánták, gombakultúrák és ördögi chili-cserepek szép rendszerességgel elpusztultak, és akik beletörődtek abba, hogy a lakásban az egyetlen zöld a feledésbe merült joghurtos poharakban alkalmanként megjelenő penész formájában jelentkezik.
És még ha végül odáig jutottam is, hogy az ablakpárkányon napokig életben tartottam a cserepes fűszernövényeket: semmi sem készített fel az életemben arra, hogy egy napon egy ásóval a kezemben álljak az általam bérelt kiskertekben, és azzal a kérdéssel szembesüljek, hogy mihez és hol kezdjek most hozzá.
Következésképpen a megállapodásnak, hogy kutatási okokból egy napot a lehetőségeim keretein belül hasznossá tegyem magam, a részemről ipari kémkedés jellege volt, ezért a bevezető előadás után némi várakozással indultam a gyakorlati rész felé. Arról, hogy titokban félek attól, hogy egyszerű érintéssel el tudok pusztítani növényeket, biztos-
kedésből semmit nem mondok.
Az üvegházak felé vezető úton Mario Bach még édes-savanyú büszkeséggel mutatja azt a motorkerékpárt, amire sokáig spórolt, és ami üzemi okokból sajnos mégis professzionális egyhengeres gépként született újjá. Ennyit egy keresett csúcskertészet jövedelmezőségéről.
Az első üvegház főleg fűszernövényeknek ad otthont, és következésképpen a város egyik legillatosabb helyének bizonyul. Különösen balzsamos az illata az illatos muskátlik körüli levegőnek, amelyekből néhányat nyomban meg is kóstolhatunk. (Fogalmam sem volt, hogy ezek ehetők.) Továbbmegyünk többek között az ízletes fűszeres büdöskékkel (fogalmam sem volt, hogy van ilyen), az indiai mustár finoman csípős leveleivel (szintén nem) és egy kis illatos perillával (főleg nem).
Ezután természetesen a különböző bazsalikom-változatokat kell összehasonlítani egymással, de mielőtt Ingo Pertramer és én gazdaságilag releváns rágási károkat okozhatnánk a gyógynövényállományban, a nagy, levegős paradicsom-üvegházba megyünk, amelyben a főnök nemrég személyesen, kézzel készített szigeteléssel drasztikusan csökkentette az energiafogyasztást, a csepegtető öntözés áthelyezésével csökkentette a vízfogyasztást, és földicsendék betelepítésével természetközeli módon optimalizálta a megtermékenyítést.
A saját kertem gyommal benőtt másfél ágyásával való kényszeres összehasonlítást e magyarázat közben minden erőmmel igyekszem elnyomni.
Egy rövid eligazítás után (a paradicsomot és az uborkát a babbal ellentétben az óramutató járásával megegyező irányban tekerjük a támasztékra) elkezdem a növényeket a támasztószál mentén felvezetni, és itt-ott lecsípni egy-egy fattyúhajtást, ami a viszonylag gyorsan jelentkező derékfájástól eltekintve elég meditatív munka, amelynek folyamán a kezek egyre vastagabban vonódnak be egy érdekes, többrétegű, barna-zöld pótbőrrel, amit egyébként – az ember sosem tanul eleget – a leggyorsabban felvágott zöld paradicsommal lehet újra eltávolítani.
A továbbiakban még segítek a paradicsompalánták ültetésében (derékfájás meditatív élvezet nélkül), valamint néhány rekesz karalábé és spenót betakarításában; olyan zöldségek, amikkel már majdnem tisztában vagyok, mert az előző évben legalább saját magam ültettem őket. Az egyenes sorok a duzzadó, zamatos gumókkal, illetve levelekkel szinte pontosan megfelelnek annak a nedves szüreti álomnak, amit akkoriban álmodtam, azzal a különbséggel, hogy az ágyásom terméséből legfeljebb egy meztelencsiga-ragut készíthettem volna.
De így, az előírás szerint növekedett pompás növények között a betakarítás majdnem annyira élvezetes, mint ahogy azt elképzeltem.
Pillanatok alatt elmerülök a nappali álmokban, amelyekben a vendégeknek futólag pompás, megtévesztően esetlegesen a földből kihúzott karalábét kínálok, és mintha magamban mormognám: „Nézd csak, a fűszeres büdöske is éppen elérte a méretét … Akar valaki pár luffatököt? Valószínűleg csak szivacsként ismeritek, de fiatalon szüretelve csodálatosak.”
Egy barátságos „Vannak még kérdések?” szakít ki ebből a gyönyörű fantáziából. Úgy döntök, hogy a kellemetlen következtetést, amire a nap folyamán jutottam, a klasszikus „Mi vagyok?” stílusban kérdésként fogalmazom meg: „Jól gondolom-e” – kérdezem tehát –, „hogy olyan, mint a híres zöld ujj, nem is létezik, csak olyan emberek vannak, akik túl lusták törődni a növényeikkel, és mások, akik nem?”
„Elvileg igen” – hangzik a válasz.
Sejtettem.
Ingo elrakja a fényképezőgépét, mi pedig az üzletben még bespájzolunk szenzációsan jó salátából és extra ropogós miniuborkából, és bejelentem, hogy a fagyosszentek után jövök saláta- és paradicsompalántákért, fűszernövényekért, eperért, büdöskéért, muskátliért és minden másért.
Aztán kilépünk az ajtón.
Előttem Stadlau. És egy kertészkedéssel teli nyár. —