A-La-Carte

Ott, ahol „a zöld” terem (A la Carte 2004/02)

A DAC-Weinviertel gondolatával Ausztria legnagyobb borvidéke hatékony módon nyert új dinamikát.


Ott, ahol „a zöld” terem

Szöveg: Michael Prónay Fotó: Sabine Jellasitz
Kezdjük kivételesen ne az „alvó óriás” és a „Csipkerózsika-álmát alvó borvidék” jól ismert analógiáival, hanem maradjunk a puszta számoknál. A Weinviertelben – az 1999-es felmérések szerint – majdnem pontosan 16 000 hektár szőlőterület található, ami az osztrák 48 000 hektáros szőlőterület pontosan egyharmadát teszi ki. Ebből 51% a Zöldveltelinié (Grüner Veltliner). Bár van néhány olyan borvidék, ahol a „Zöld” (azaz „Greane”, ahogy itt szeretettel hívják) aránya még ennél is valamivel magasabb – Traisental 64%, Kremstal 56%, Kamptal 52% –, de ott a területek jelentősen kisebbek.
Logikus volt tehát, hogy Ausztria első DAC-bora, éppen a „Weinviertel”, egy fajtatiszta Zöldveltelini legyen. A múltban többször is beszámoltunk ezen új, származáson alapuló marketingforma létrehozásáról és célkitűzéseiről, így itt az alapokra szorítkozhatunk: A „Weinviertel” DAC jelölésű bornak a Weinviertelben termesztett Zöldvelteliniből kell készülnie, száraznak kell lennie és legalább 12% alkoholtartalommal kell rendelkeznie. Nem árusítható tetrapackban vagy egy- és kétliteres palackokban, továbbá nem zárható koronazárral; fajtajellegesnek és tisztának kell lennie, és nem lehet érezhetően fás vagy túlzottan alkoholos.

A DAC és atyjai
A fogalmat („Districtus Austriae Controllatus”) Bertold Salomon „találta ki”, amikor még a Bor-marketingtársaság ügyvezetője volt, akkori asszisztense és későbbi utódja, Michael Thurner támogatásával, aki éppen erről a témáról írt diplomamunkájával biztosította be elméletileg a dolgot. Abban az időben történt, hogy fontos ok merült fel egy származási koncepció bevezetésére. 1996/97-ben magyar Zöldveltelini jelent meg a szupermarketekben. Nem ez volt az első eset, hiszen magyar, hazai jellegű (úgynevezett „Winzersteig”) bort már az 1980-as években is lehetett kapni. Ezzel szemben a szabad piacgazdaság elvei szerint elvileg semmi kifogás nem merülhet fel. Ugyanakkor nem lehet rossz néven venni a hazai borágazattól, hogy emiatt felerősödött az ellenstratégiák körüli vita. A mögöttes alapgondolat: ha sikerül a „Weinviertel” fogalmat a Zöldveltelini szinonimájaként meghonosítani, akkor egy összetéveszthetetlen és nem másolható fogalmat kapunk. Más szóval: a fajtamarketing, amely évtizedekig uralta a hazai borágazatot, megmutatta gyengeségeit.
A DAC gyakorlatba való átültetésében azonban Roman Pfaffl volt messze a legfontosabb harcostárs. A Stettenből (Korneuburg mellett) származó, nyugodt és mindig megfontolt borász – aki időközben a Bockfließ-i kastélybirtok bérlője is lett – éppen a megfelelő ember volt a megfelelő helyen és időben. A referencia-borokkal történő bíráló-képzés alapötlete tőle származik, és a továbbfejlesztés – azaz a minden DAC-kóstoló során rendelkezésre álló referencia-borokkal szükség esetén a minőségi léc emelése – teljesen észszerűnek tűnik. Roman Pfaffl logikusan a kóstolás kritériumát tekinti az egész koncepció központi elemének: „A bírálók képzése abszolút elsőbbséget élvez. Három olyan bor van, amelyet minden bíráló minden bírálati kóstolón lát.” Közülük kettő ideális mintájú Veltelini, a harmadik pedig „zajos” és azzal az ún. „Sämling”-jelleggel (szőlővirágos/idegen aromajegy) bír, amely még éppen tolerálhatónak számít. „Ez a bor jelöli a Sämling-jegy felső határát. Ezzel szeretnénk megértetni azzal a bírálóval, aki borászként talán nagyon jól eladja a határozott Sämling-jegyű Veltelinijét: idáig és ne tovább. Nyugodtan ápolhatja tovább a stílusát, de nem DAC-borként.” A Sämlinghez mindjárt visszatérünk. A 2003-as évjárattal a DAC-stilisztikát még tisztábban kell kidolgozni, a szórásnak megfelelően kisebbnek kell lennie. Ehhez az is hozzátartozik, hogy magukban a kóstolóbizottságokban a pozitív minimális szavazati arányt 4:2-ről 5:1-re emelték fel.
Időközben a Weinviertel DAC telitalálat lett, és természetesen itt az ideje, hogy azokat is reflektorfénybe állítsuk, akik végül a sikerért felelősek, nevezetesen azokat a borászokat (és természetesen borásznőket), akik ezt a sok jó és kiváló DAC-bort előállították. Mivel joggal feltételezhetjük, hogy a korábban kevéssé vagy egyáltalán nem ismert borászok túlnyomó többsége nem egyik napról a másikra (vagy a borok DAC-bírálati kóstolóra való beküldése előtt) tanulta meg a kiváló minőségű borok készítését, a DAC valamit elért: mégpedig azt, hogy végre azok a jó és kiváló borászok is megkapják az őket megillető részt a reflektorfényből. Mindenki más nevében említsük meg a Pfaffl és Setzer családokat, Minkowitschékat és Baueréket, Zullékat és Prechtlékat, Hardeggéket és Salomonékat, Schwarzböckéket és Pleiléket (és bárhogy is hívják őket).
Egy kis figyelmeztető mutatóujjat azonban hadd emeljünk fel. Minden Weinvierteli Veltelini-kóstolón – és sajnos a DAC-boroknál is – azzal a problémával szembesülünk, hogy egyes borokat többé-kevésbé határozott Sämling-jegy jellemez. Ez egy meglehetősen tolakodó, parfümös illat, amely jobb esetben növényi, kesernyés grépfrútra, gyakran tolakodó muskotályos jegyekre, legrosszabb esetben pedig macskapisi szagára emlékeztet. Hogy honnan jön a Sämling-jegy, az ebben az összefüggésben másodlagos – egyesek szerint a must kénes kezelésétől, mások szerint a Veltelini széles körben elterjedt klónjaitól származik –, a tény az, hogy ez az aroma, bármennyire is vannak helyi rajongói, az aromák nemzeti (vagy akár nemzetközi) koncertjében semmilyen esélyt sem kap.

A fajtaválaszték
Vegyük végig a fajtákat jelentőségük sorrendjében. A második helyen a Kék Portugieser állhat, amelyet hagyományosan a Haugsdorf környéki és Pulkautal-beli vörösbor-szigeteken termesztenek. A könnyedebb, általában világosabb vörösborok ugyan már nem teljesen felelnek meg az utóbbi évek trendjének (ez az oka annak is, hogy a Zweigelt felzárkózóban van, és csak idő kérdése, mikor előzi meg a Portugiesert), de megvan a maguk sajátos, diszkrét, bájos vonzereje.
Ezután következik az Olaszrizling (Welschriesling), amely nemcsak asztali borként, hanem pezsgőalapborként is kiváló hírnévnek örvend. Bár Heinz Türk, a Schlumberger legendás egykori pincemesterének mondását nem szabad túl komolyan venni: „Weinvierteli Olaszrizling? A világ legjobb pezsgőalapbora. Champagne-ban örülnének, ha lenne nekik ilyen.”
A Zweigelt erősen növekvő tendenciát mutat. Ausztria „nemzeti” vörösborfajtája – a Kékfrankos és a Szent Lőrinc keresztezése – megvan ahhoz, hogy szakértő kézben friss, cseresznyés gyümölcsű, vonzó, ivásra ösztönző borokká fejlődjön. A jövőben meglátjuk, hogy ez szélesebb körben is elterjed-e; a csúcsborászoknál azonban ez a minőség már régen magától értetődő.
A Müller-Thurgau az ötödik (csökkenő népszerűséggel), és valahogy kár, hogy ez a szőlőfajta, amely diszkrét, bájos, enyhén muskotályos borokat ad, hasonló árnyékos létezésre van kárhoztatva, mint a Neuburger a Thermenregionban. De divatokat aligha lehet teremteni. A Fehérburgundi (Weißburgunder) szintén nem áll a fogyasztók kegyeinek csúcsán, pedig megvan benne a lehetőség, hogy a teljesen érett állapotban egy csodálatosan érlelhető, lassan fejlődő bor legyen, amely csak néhány év palackos érlelés után mutatja meg legszebb arcát.

A tárolhatóságról
Érdemes-e olyan időkben, amikor mindenütt a legutóbbi évjárat minőségéről számolnak be, egyáltalán beszélni erről a témáról? Igen, mégpedig egy nagyon egyszerű okból. Még ha az érett borokat manapság – a korábbiakkal ellentétben – a közönség szélesebb körei alig becsülik is, létezik a borbarátoknak egy kemény magja, akik számára egy igazán nagy bor csak akkor kezdődik, amikor már megmutatta, hogy az idő vasfogának nemcsak ellenáll, hanem komplexitásban, mélységben és sokrétűségben még gyarapodik is.
Egyszer volt szerencsém részt venni egy kis, de rendkívül finom öregbor-kóstolón a Daurer-Schodl pincészetnél, egy hagyományőrző poysdorfi üzemnél (amely ebben a formában már nem létezik). Ott 10-, 15-, 20- és 30-éves Zöld veltelinik, Fehérburgundik és Muskotály-Ottonel borok kerültek elő a pincéből az előkerti lugas asztalára, hogy az ember csak ámult.
Ami ezzel azt akarom mondani: ne becsüljék alá a Weinviertelt, megvan benne a valódi nagyság potenciálja nemzetközi mércével mérve is, és ehhez bizony hozzátartozik a borok palackos fejlődési potenciálja. Ha okosan választunk, akkor a borok évekig, sőt évtizedekig tartó ivási élvezetet nyújtanak.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!