A-La-Carte

Dráma az asztalnál (2016/3)

Szeletelő hölgy, leves-szifon és mozsárgrill: a „vendég előtti” munka számos formát ölt. A tupés, családfával rendelkező sárgarépák a húsdarálóba kerülnek, folyékony nitrogén a fagylaltos kocsira, forró kövek a languszták alá. És a flambírozás többet ér a tanulásnál. Szöveg: Anna Burghardt ∙ Illusztráció: Myriam Heinzel Szó nélkül, mintha mi sem történt volna, a két szakács gyorsan elhagyja az asztalt.…


Szeletelőhölgy, leves-szifon és mozsárgrill: a „vendég előtti” munka számos formát ölt. A tupés, családfával rendelkező sárgarépák a húsdarálóba kerülnek, folyékony nitrogén a fagylaltos kocsira, forró kövek a languszták alá. És a flambírozás többet ér a tanulásnál.

Szöveg: Anna Burghardt ∙ Illusztráció: Myriam Heinzel

Szó nélkül, mintha mi sem történt volna, a két szakács gyorsan elhagyja az asztalt. Ami úgy néz ki, mint egy csatatér. Vékony falú csokoládégömbök darabjai hevernek szanaszét, közöttük pasztaszerű, sötétvörös és sárga foltok; mindenütt morzsásan fagyott fagylalt szétszórva, meg valami, ami vattacukorra emlékeztet. Pedig minden olyan rendezetten kezdődött – egy frissen terített műanyag terítővel. Rajta két bowlinggolyó méretű csokoládégömb, a nyílásukba folyékony nitrogént öntöttek. A terítőre kanállal óvatosan dekoratív vonalakat csöpögtettek, „áfonyaszirup”, „édesburgonya-citrom” foltokat tettek, „sörredukció” csíkokat húztak. Több szó nem esik. Aztán a felszolgáló szakácsok szinkronban felemelik a csokoládégömböket – és leejtik őket. A desszert tálalva. A vendégek egy pillanatra sokkban dermednek. Aztán a kanalaik után nyúlnak, hogy eltakarítsák az asztalukon lévő disznóólat.

Ami Grant Achatz keze alatt az Alineában, Chicagóban desszertkoncepcióként megszületett – néhány variációban, többek között fehér csokoládéval –, az ötletként immár bejárta a világot. Például az Uma-ba Barcelonába, ahol nemcsak a terítőről fogyasztható, csokoládégömbökből álló desszertet kínálják, hanem egy kocsit is tolnak az asztalhoz, amely csak néhány perccel később válik fagylaltos kocsivá. Nevezetesen akkor, amikor a folyékony nitrogén elvégezte a dolgát, és a vaníliaszószt a legfrissebb fagylalttá fagyasztotta, amit csak vendég kérhet. A londoni Dinner by Heston Blumenthalban egy ilyen fagylaltos kocsi már klasszikusnak számít. Egy fehér Corianból készült egyedi darab, konyhai robotgéppel és hajtókarral felszerelve, különféle feltétekkel és kis tölcsérekkel a tetején. A pincér először művészi módon, jelentős magasságból folyékony vaníliamasszát önt a robotgép táljába, majd ugyanilyen magasságból folyékony nitrogént önt egy termoszfából, és elkezdi tekerni a robotgép karját. Udvariasan megkérdezi, hogy csokireszelék vagy inkább színes cukorbevonatú ánizsmag legyen a rávaló, és még mielőtt az ember döntene, már kínálja is a varázsütésre krémesre fagyott fagylaltot a keverőtálban.

A folyékony nitrogén a maga körülbelül 200 mínusz fokával bizonyos értelemben leváltotta a flambírozó lángot, amely évtizedeken át arra szolgált, hogy végső show-val szolgáljon a vendégeknek. Például amikor a Crêpes Suzette-et, a flambírozás klasszikusát egy, az asztalhoz tolt Guéridon nevű kocsin, égő narancslikőrrel készítették el. Vagy a Café Diable: rövidítve (hogy csak az egyik lehetséges elkészítési módot említsem), ehhez szintén egy, az asztal melletti Guéridonon konyakot és narancslikőrt melegítenek cukorral, és óvatosan egy most már látványosan égő narancshéjspirálon keresztül – minél hosszabb, annál jobb – a kávéba öntik. A Café Diable egyébként éppen reneszánszát éli Japánban, ahol elsősorban a levegőben végzett narancshéj-spirálvágás művészetével igyekeznek pontokat szerezni. Werner Matt, az osztrák szakácslegenda a sókéregben flambírozott lazacpisztrángról is tud mesélni, amelyet a Prinz Eugen étteremben tálalt fel: a vendégek előtt egy ezüsttálcán ütötték fel a kérget, „úgy, hogy repedései legyenek, de még egyben maradjon”, Pernoddal (ánizsaroma!) leöntötték és meggyújtották. „Ezt már tényleg alig csinálja valaki.”

A „vendég előtti” szervírozásnak vagy főzésnek – ahogy a kissé nyers szakkifejezés nevezi azt, amit angolul „tableside action”-nek hívnak – ilyen anakronisztikus formái már megélték a maguk hullámvölgyeit (a raclette-ről és a fondüről itt most ne essék szó). Sok helyen eltűntek, másutt megőrizték őket, megint máshol újonnan vezetik be őket. Elsősorban az olyan luxuscímeknél, mint a londoni The Grill a The Dorchesterben, a hamburgi Vier Jahreszeiten vagy a st. moritzi Suvretta House, ahol a sült húsok, a tatárbifsztek vagy a Crêpes Suzette még mindig kocsiról érkeznek, és magán a kocsin szeletelik, keverik vagy flambírozzák őket. A bécsi Plaza épületében, ahol egykor Werner Matt főzött a La Scalában, Matt tanítványa, Erich Freund szintén szeretné feléleszteni a vendég előtti flambírozást és szeletelést, „mert ide illik, és mert alig csinálja már valaki”. A ház saját gyűjteményében ezüst asztali melegítőket és réz Crêpes-Suzette serpenyőket talált, valamint egy kihajtható ezüst tányértartóval ellátott húskocsit, amelyen most vasárnaponként a rostélyos gördül a vendégekhez. Vajon egyszer az Emilében, ahogy ma a Plaza éttermét hívják, az asztalnál is főznek majd Zabaionét? Erről mindenesetre Werner Matt tud beszámolni: „Mi azt egy kocsin, a vendégek szeme láttára vertük nyolcas alakban, ehhez mindig a zongorista játszott, természetesen pontosan ütemre.”

Ha a hőség anno ezüst vagy rézégő formájában az asztal mellett, egy Guéridonon volt elhelyezve, akkor ma már egyre gyakrabban az asztalon található. Minigrillkészülékek világszerte megtalálhatók a legjobb éttermekben. Így például Joachim Wisslernél a schloss bensbergi Vendôme-ban. A 2016-os Ehren-Trophée-Gourmet kitüntetettje általában nem az asztali túlzó játékokról ismert, de mégis behozatta már a grillt: egy átalakított mozsár formájában, amelyen egy langusztát citromfüves illatosítással készítettek el finoman, mielőtt fésűkagyló-chippel és zölddió-krémmel tálalták volna. Wissler német kollégája, Christian Jürgens az Überfahrtból a Tegernsee-nél ezzel szemben egyazon menüben akár háromszor is a vendég előtti főzőeszközökre épít: a zöld spárgát egy spárgászöld miniasztali grillen főzik meg, idáig rendben, és nem feltűnő. Már látványosabb az őz, amelyet az asztalon izzó faszénen főznek meg, hegyes káposztalevelekkel védve. A „Hong Kong Crayfish Tea”-hez pedig Jürgens egy lánggal ellátott üvegkanna-készüléket állíttat az asztalra. A készülék alsó részében, amely a kémiaórára emlékeztet, egy tiszta langusztalé található, miközben a felső részben, a szűrőben különféle aromák, mint kaffir lime levél, pirított, darált langusztahéj, thai bazsalikom és különféle zöldségek várakoznak – így írja le a szakács. „A langusztalé hevítésével gőz keletkezik, amely felszáll a szűrőbe, ott kondenzálódik, és összekeveredik az összes hozzávalóval. Ezáltal a lé átveszi a hozzávalók ízét és vörösre színeződik. Ezután a lé visszafolyik a kannába. Végezetül beleöntik az előkészített tányérokba, a langusztabetétre, és azonnal forrón tálalják.” Egy ilyen „Langosta Destilada”-val már a 2014-es „Madrid Fusión”-on is nagy feltűnést keltett Pedro Subijana a san sebastiáni Akelarre étteremből, és az olyan „Tableside” szifonos ételek, mint ez, megtalálhatók további éttermekben is, például az oslói Maaemóban, ahol intenzív szárított erdei gombákkal, szifonnal és lánggal dolgoznak.

A vendég előtti főzés láng nélkül is működik az asztalnál: ott vannak például a Carabineros, az óriásvörös garnélák, amelyeket a Roca-testvérek a spanyolországi Gironában a vendégek szeme láttára főztek meg: egy fedeles edényben, alul forró kövek, felette egy apró rács, ahol istenfélően várakoztak a Carabineros a forró Manzanillával való szauna-felöntésre. Fedőt rá, pár percig a forró gőzben hagyni, megenni. Forró kövekkel az asztalnál már a Steirereckben és a Mühltalhofban is dolgoztak, pontosabban forró sós kövekkel, amelyeken halfilék pihentek. Heinz Reitbauer híres méhviaszos vizahalánál is hőt, de nem lángot alkalmaznak az asztalnál: a vizahala-filéket egy erre a célra készített keretbe helyezik, a köztes tereket a szerviz folyékony méhviaszszal önti ki. Néhány perc elteltével a hal üvegesre főtt, pusztán a viasz hőségétől, és sárgarépa-szárakkal, valamint méhsejtmintás sárgarépa-zselével tálalják. A hűvösről van szó viszont a st. antoni Tannenhofban, ahol a brit konyhafőnök, James Baron az alpesi hagyományokkal foglalkozik, és az asztalnál egy régi vajköpülőgéppel köpülteti a vajat.

Olyan étterem, amelyből az asztali akció – vagy inkább drámának nevezzük? – elválaszthatatlan, a manhattani Eleven Madison Park. Itt nemcsak a rézserpenyőben lévő telt sertéshólyag legendás, amelyből a vendégek előtt évszaktól függően spárgát vagy szárzellert vesznek ki. Daniel Humm Baked Alaska flambé-t is küld az asztalhoz, ami errefelé Omelette Surprise-ként ismertebb. A tokhalat búra alatt füstölik, az őzet – lásd Christian Jürgens – az asztalon, kivájt faszénben főzik. Mindenekelőtt azonban a sárgarépa-tatár az, ami a sokat utazott evők között még mindig beszédtéma. Ehhez a signature dish-hez egy háztartási húsdarálót csavaroznak az asztal szélére. A tatár hozzávalói, mint a mustármag, napraforgómag vagy aprított gyömbér, egy speciális fatálcán vannak előkészítve. A nagy fellépésük azután a két sárgarépáé, amelyekről megtudjuk, hogy Daniel Humm bizalmi zöldségesétől, Alex Paffenrothtól származnak. Szokatlanul világítóak, nyilvánvalóan átgondolt álgondatlansággal meghámozva és zavaróan sűrű zölddel ellátva. Mit tudhatunk a New York-i családfával rendelkező sárgarépák fiziognómiájáról, gondolhatnánk, az igazság azonban prózaibb: a sárgarépák tupét viselnek – fehér konyhai zsineggel rögzítettek plusz zöldet a ritkás saját szárakra. A sárgarépákat áthajtják a húsdarálón, a tatár először egy darab papírra, majd a fatányérra kerül a további tetszés szerinti feldolgozáshoz.

A tatárbifsztek elvileg iskolapéldája lehetne a kétségtelenül időigényes, vendég előtti főzésnek. A bécsi Schubertringen található Ritz Dstriktje ezt meg is mutatja: a fűszerek külön, konyak és tojás szintén – és mire az ember a szervizzel folytatott beszélgetés során meghatározza a személyes keverékét, és többször végigkóstolta, az bizony eltart egy ideig. A tatárbifsztek egyébként Bécsben nagyrészt elfogadhatatlan, véli Frank Bläuel, aki a bécsi erdőbeli Tulbingerkogel patrónusaként még mindig a régi iskolát élteti, asztali tatárbifsztekkel és ezüstbúrás marhahúskocsival. A nyers húst amúgy is alig kapargatják már valahol, „sokan eleve az összes hozzávalót áthajtják a húsdarálón”, és már be is van fűszerezve. Bläuel, aki kulináris történészként is aktív, a Neuer Markton lévő Hotel Meissl & Schadn-ról tud mesélni, ahol a kocsin 24-féle marhahúst kínáltak, és sokat utazó evőként aggodalommal figyeli a „vendég előtti” fogalom hanyatlását az egykori fellegvárban, Párizsban. „Ott sajnos katasztrófa. Valaki odarohan a rejtett tálalóasztalhoz, kever egyet, hirtelen ég valami, és kész.” Ez nem az, amit a vendég előtti szerviz alatt értenek. „Vagy félreértik ezeket a hagyományokat, vagy tagadják őket.”

A „vendég előtti” fogalomhoz tartozik a szeletelés is, egy olyan művészet, amely – diagnosztizálhatjuk – már virágzott dúsabban is, mint ma. A 17. században, Olaszországból kiindulva, az alpesi térségben is megváltoztak az étkezési szokások az itáliai hatású nemesi háztartásokban. Ünnepi étkezéseknél a szeletelőmester, a trinciante, a vendégek szeme láttára darabolta fel a húst. A barokk korban nők is művészi módon bántak a hosszú késekkel: a szeletelőhölgyek. A fiatal nemeseknek ugyanúgy meg kellett tanulniuk a szeletelést, mint a vívást vagy a táncot, és számos nyomtatott útmutató állt a szolgálatukra. Látványos bemutatók zajlottak, például amikor egy egész csirkét, csak egy szeletelővillára tűzve, a levegőben vágtak szét.

Ezzel a készséggel ma már alig rendelkezik valaki. „A szeletelés igazán mélyreható ismereteket igényel” – mondja erről Karl Obauer, aki a hatvanas évek végén tanult, tehát még a vendég előtti klasszikus főzés idején. „Akkoriban még sok minden történt a vendég előtt, például Bad Gasteinben.” És Franciaországban is sok tapasztalatot gyűjtött testvérével, Rudolffal – vendégként. A malacsülttel, kecskecombbal vagy nagy halakkal teli szeletelőkocsik akkoriban is inkább ritkaságnak számítottak már, de Karl Obauer a Nouvelle Cuisine-nel érkező, úgynevezett tányérszerviz előtti időket azért még jócskán átélte: húst és halat, a vendégek előtt szakértelemmel szeletelve és filézve. Azokat a konyhafőnököket, akik fel akarják éleszteni az ilyen hagyományokat, arra inti, hogy csak akkor próbálkozzanak vele, ha a megfelelő szervizszemélyzet is rendelkezésre áll. „Ez magas szintű technikát igényel, tudni kell, hogyan épül fel egy darab hús. Különben az asztalon úgy néz ki, mint egy csatatéren.” Ami viszont mások, lásd Alinea-desszert, igencsak törekszenek.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!