Dolgomban jártam Zürichben, és mint az elmúlt hónapokban lenni szokott, ez kötelezettségek és előkészületek hosszú sorával járt. Nem akarok egy szót sem vesztegetni a különféle tesztállomások orrtúró tisztjeinek művészetére, akik a szeptumom görbületét immár jobban ismerik, mint én magam. De tiszteletben tartom mindenki biztonság iránti igényét, így a sajátomat is.
Ennek a biztonsági igénynek az egyik eredménye a személyszállítás individualizálása, azaz: nem volt kedvem repülőre vagy Railjetre szállni, és olyan emberekkel bajlódni, akik az orrlyukaik alatt négy centivel viselik az FFP2-es maszkjukat. Ehelyett – addig vallottan vonakodó autósként – gépjárművel indultam Svájcba, és úgy döntöttem, kiaknázom az előnyeit. Erről később.
Egy város története ezekben a napokban szükségszerűen a lezárások története, ahogy minden kormánynak a polgáraival való bánásmódja is az ész, a bizalom és a szuverenitás sajátos története.
Amikor Zürichbe értem, a bizalom csak részleges volt. Az éttermek még zárva tartottak. Csak akkor nyithattak ki, ha rendelkeztek terasszal. Ennek érdekes következményei lettek. Az igényesebb éttermek keveset találtak abban a gondolatban, hogy csak az időjárás viszontagságainak kitett teraszokat – ahol a környezetszennyező hősugárzókat, velünk ellentétben, már nem szabad felállítani – nyissák ki, így zárva maradtak.
A gasztronómia a gyorsan és könnyen fogyasztható dolgokra korlátozódott, például a kávéra. Zürichben számos új kávézó és eszpresszó bár nyílt, ahol a kávé valahol a nagyszerű és a pompás között oszcillál. A svájciak kávékészítéskor erősen a közeli Olaszország felé orientálódnak, és a kávé minősége egyértelműen az olasz eszpresszó bárok példáját követi.
A hangulat viszont saját törvényeket követ. Olaszországban például egyértelmű, hogy az eszpresszó bár látogatói nem töltenek itt sok időt, mivel nem akarják kockáztatni a napi rutinjuk produktivitását. Jönnek, rendelnek egy Caffè-t, fizetnek, kicsit elkeverik a cukrot a fekete anyagban, a csészét a szájukhoz emelik, egy hajtásra megisszák és mennek tovább, bárhová is tartanak.
Zürichben időközben van néhány hely, amely ezt a rituálét meghonosítja, ápolja és egy egészen kicsit meg is változtatja. Ezt a legesztétikusabb módon teszik, még ha nem is olyan barokkosan, mint a bécsi kávéház, amely minden sarkon egy „Wow”-t követel, hanem a legjobb esetben azzal a pontatlan közérzettel, amely a rituálé és a környezet keveredéséből fakad.
A Campo-ban például, amely a Helvetiaplatzon lévő brutalista hivatali épület alatti egykori átjárót foglalja el, a látszóbeton durvasága és az asztalosmunka eleganciája oly meggyőző és egyszerű módon találkozik, hogy teljesen elragadtatva süppedek bele a Dordogne-ból származó tengerifű zsámolyba, és nem tudom eldönteni, hogy a Helvetiaplatz intézményi ürességét élvezzem-e – nyilvánvalóan épp nincs piaci nap –, vagy inkább a teret burkoló keskeny duglászfenyő lamellák mintázatának szenteljem magam, miközben maszkban várom az eszpresszómat. Ez első osztályú, és a hangulatom, lásd fentebb, egy pszichohidraulikus karbantartáson esik át: felemelkedik.
Valójában nem vagyok azok közül a kávéfüggők közül, akik azt állítják, hogy nem tudnak tisztán gondolkodni, mielőtt a nap első két-három eszpresszóját magukhoz nem vették. Jól elvagyok kávé nélkül is, mert igyekszem kerülni minden olyan kávészerű italt, amely csak teszi a dolgát, mintha valami köze lenne egy sikeres eszpresszóhoz, miközben csak fekete, keserű és gyakran savanyú, mint egy tisztítószer. Ha egy kávé betartja, amit ígér, annak örülök. De nem emelem művészi szintre a kávékészítést, és személy szerint nem vagyok hajlandó a megfelelő gépért négyjegyű összegeket kiadni, és a króm csillogásáért cserébe rengeteg bosszúságot és csalódást vásárolni.
Sokkal fontosabb számomra, hogy betérjek egy olyan bárba, mint a La Stanza, keressek egy szabad helyet, és elfogyasszam mindazt, ami ingyen jár az eszpresszó mellé: a frissen őrölt kávébab illatát; a tejet habosító gőzfúvókák hangját; a parányi szomszédos asztalnál ülő két szomszéd belcantóját, akik valamin viccelődnek, amitől láthatóan félnek; a vendéglátó kertben a kihajtó levelek játékos árnyékait.
Jönni – lenni – menni. Aki uralja az eszpresszó bár látogatásának művészetét, az egy olyan gyakorlatot végez, amelyhez sok embernek hosszú meditációs tanfolyamokon kell részt vennie, hogy megtanulják azt, amit Tim Parks a „Die Kunst stillzusitzen” (A csendben ülés művészete) című hihetetlenül vicces könyvében leírt. Kitisztítani a fejet. Nem gondolni semmire, vagy legalábbis semmi hasznosra. Nézni a saját gondolataink elkalandozását, és a saját létezésünk gyümölcsözővé tételével szembenézni egy olyan megállással, amit akár unalomnak is nézhetnénk, ha nem tudnánk jobban.
Talán idiótának tűnhettem, amikor a Campo-ban mutató- és középső ujjam hegyével végigsimítottam a kifogástalanul gyalult pulton, és örültem annak, milyen kevés ellenállást tanúsít a polírozott fa.
Lehet, hogy meg sem ittam a kávémat. De az önfeledtségnek ez a – környezet által támogatott – pillanata mindenképpen megérte az árát.
Természetesen ennem is kellett. Például nagyszerű thai ételt szereztem be az 5. kerületi Chiang Mai Thai Shop-ban, ahol aztán az üzlet előtt, nagy törzsekből vágott faasztaloknál ültem, és Gäng Kiau Wan Gai-t ettem, egy ízletes zöld curryt csirkével, thai padlizsánnal és édes bazsalikommal. A második látogatásomkor a Tom Yam Gung-ot választottam, egy limével bőségesen savanyított levest garnélával és rizsszalmagombával, nagy élvezet volt, nem csak szükségmegoldás.
A pályaudvar környéke Zürichben hagyományosan jól megfelel arra, hogy az ember tisztességesen étkezzen az utcán. Így egy másik napon a sarkon beszereztem a híres csirke-shawarmát a legjobb zürichi libanoni étteremtől: Der grüne Libanon. Az ehhez való húst a tulajdonos személyesen vágta le arról a függőleges grillnyársról, amelyre pácolt csirkecombhúst rétegeztek, és állandó lángon pirítottak. Mellé szömörcével fűszerezett hagyma, káposzta, padlizsán és sült karfiol járt – és ízesítésnek bőségesen Toum, a libanoni szósz, amelyet olajból, fokhagymából és citromból kevernek, és kicsit olyan íze van, mint az aiolinak. A főnök ezt mind beleszuszakolta egy libanoni lepénykenyérbe, nekem pedig csak arra kellett figyelnem, hogy úgy fogyasszam el a többrétegű ételt, hogy utána ne kelljen az ingemet és a nadrágomat a tisztítóba vinnem.
Szerencsére az időjárás nem volt olyan rossz, mint ígérték, így végül sikerült helyet szereznem a Gül török étterem teraszán, ami számomra Törökországon kívül az egyik legjobb török étterem. Ott ettem egy Kırmızı Pancar Salatası-t, szárított és nyers céklasalátát karamellizált mogyoróval és krémsajttal. Végül a Gül Style Mantı-t választottam, török tésztatasakokat, amelyeket párolt bárányhússal töltöttek meg, és sűrű görög joghurton szolgáltak fel.
Az étel jó volt, sőt, valójában több volt, mint jó, a svájci tökéletesség egy adagjával egészítette ki az úton levés majdnem elfeledett érzését. Sört ittam. A barátaim, akik velem – mint egyébként a dohányosok – a teraszon ültek, szintén sört ittak. Amikor elindultunk, és hazafelé vettük az irányt, mindenki a maga útján, átjártak minket az aromák, amelyek visszhangként még mindig lecsengtek, és tele voltunk várakozással mindaz iránt, amit hamarosan meg kell élni, még akkor is, ha ez itt-ott még egy kicsit várat magára.
Nagyon szerettem volna például visszafelé Andreas Caminada mellett elhaladni. Múlt ősszel jártam nála a Schloss Fürstenauban, és ismét el voltam ragadtatva a konyha leleményességétől, a ház hangulatától és az egész személyzet hihetetlen kedvességétől.
Különösen lenyűgözött, ahogy Andreas Caminada kezeli vendégei magas elvárásait. Egy látogatás Caminadánál sosem a normális eset. Caminada szemszögéből ez valószínűleg kissé fenyegető üzenet. Vendégei, részben a világ túlsó végéről, azért jönnek, hogy valami egészen különlegeset éljenek át, és ha ez csak kicsit különleges, nem pedig hihetetlen, ütős, szédítő, akkor ott marad a csalódás kis maradéka: Már jó volt, de tényleg *annyira* jó volt?
Be kell ismernem, hogy Caminada évek óta elég jól elboldogul azzal, hogy mindenféle tesztelőből tiszteletet és csúcsértékeléseket csikarjon ki, és bizony ez is vethet el bizalmatlanságot. De legkésőbb a kastélyba érkezéskor hatni kezd a hely varázsa.
Ez az egyik vagy másik módon elfogult vendéget valakivé változtatja, aki elfelejti elvárásait, és hagyja magát meglepni. Hogy az első osztályú pincérek eközben még a mosolyukat sem tudják megmutatni, mert előírás szerint száj-orr maszkot viselnek, az egy további akadály, egyedül a fekete textilen keresztül tompított hangok tudnak nyerően mosolyogni.
A nagy menük – természetesen a hat fogást rendeltem plusz két meglepetést, különben otthon is maradhattam volna – egy világos dramaturgiát követnek. Először jönnek a snackek, amelyeknek le kell nyűgözniük, el kell kápráztatniuk, ki kell zökkenteniük. Egy paradicsomtorta, amelynek íze mély volt, mint egy kút; egy shiso-levélbe tekert pácolt retek szelet, markáns csípősséggel, Caminada konyhájának aromavilágában egy egészen új hangsúly; a játékszerként konstruált „Fake Oyster” algakéregből és csillogó vargányából, amely az eredeti állagának hódolt.
Úgy ettem, mint egy meditáló ember. Falat a szájba, szem be, várni, amíg az ízek kibontakoznak, és bekövetkezik a szenzáció. Néha tíz centivel a székem felett lebegtem.
Amikor elkezdődött a rendes menü, azaz azok a fogások, amelyek az étlapon is szerepelnek, ismét mélyen lenyűgözve éreztem magam. Caminada egyre inkább, persze minden dogmatizmustól mentesen, a saját kulturális köréből származó élelmiszerekre összpontosít. Volt imádnivaló maréna sáfránnyal és zöldpaprika galuskával, pisztráng karalábéval és – figyelem – őszibarackkal, egy nagyszerű fürjmell céklával különféle állagokban, bárány natúrlével és joghurttal. A tökéletes tányér szokásos aritmetikáját (szilárd, krémes, savanykás, ropogós) Caminada ugyanúgy figyelmen kívül hagyja, mint a hozzávalók színjátékának szokásos kontrasztjait. Újra és újra krémes állagokat kombinál egymással, és pasztellszínű kompozíciókra merészkedik, amelyek egyébként csak egy olasz lakberendezőnek jutnának eszébe. Szokatlan. Bámulatos. És ahogy ígérték, maradéktalanul nagyszerű.
A jó ételek mellett eltöltött órák köztudottan legalább olyan sebesen telnek, mint egy fantasztikus könyv olvasása közben vagy szex közben.
Amint sorra kerül a főétel, és megérkeznek a desszertek, már csak nyüszítesz az élvezettől, és élvezed a cukor, a sav és a koffein hatását.
Miben áll tehát Caminada kulináris átalakító intézetének stratégiája? A tét rendkívül magas, a konyhában és kint a vendégnél. A gesztus viszont olyan fesztelen, mint tejvásárláskor. Amikor a ház csodálatos sommelierje, Marco Franzelin, éjfél után az étterem limuzinjával visszavitt a thusisi szállodámba, mellékesen megjegyezte, hogy másnap valami szokatlan dolgot tervez: megházasodik.
Az esküvő, azt hiszem, sikerült. Aztán következett a mézeshetek, amelyek hosszabbak lettek, mint bárki elképzelte volna.
A hazafelé vezető utam tehát nem Fürstenauba vezetett, ahol ezúttal egészen biztosan a Casa Caminadában szálltam volna meg, hogy a mester bisztrókonyháját is élvezhessem, „on the day after or before”. A késésnek van valami jó oldala: a következő látogatáskor már valószínűleg az Oz is nyitva lesz az egykori Remisában, Caminada vegetáriánus étterme, ahol kizárólag a saját kertjének gyümölcseit fogja főzni. Pár évvel ezelőtt már megmutatta nekem ezt a kertet. Az eprek épp érettek voltak, kóstoltunk belőlük, és Andreas lehunyt szemmel élvezte az ízeket.
„Egy kis tejszín mellé” – mondta –, „és megvan a világ legjobb desszertje.”
Háromcsillagos vendégeitől sajnos nem várja el ezt. De most már megvan hozzá a megfelelő hely, és hamarosan a megfelelő vendégek is.
Kitérőkkel autóztam Zürichtől Bécsig. Először Klettgauba, hogy Markus Ruchnál átvegyek néhány üveg Pinot Noir Chölle-t, egy olyan bort, amely fűszerességtől és eleganciától majdnem kiugrik a bőréből. Ruch, egy pályaelhagyó, akinek különösen jó cidre-jei is vannak a kínálatban, szándékosan Svájc legészakibb csücskét választotta Pinot noirjaihoz, hogy a szőlőt maximális stressznek, maximális terhelésnek tegye ki. Tapasztalata szerint ez közvetlenül ízben nyilvánul meg. A szőlő tudatos szembesítése a hideggel, szárazsággal és kietlenséggel viszont megváltoztatja azokat a paramétereket, amelyek meghatározzák, mi számít jó és mi rossz borévjáratnak. A rossz az új jónak bizonyulhat, amire Markus Ruch például a Pinot Noir Hallauer Chölle 2013-at hívja tanúul. A bor rendkívül komplex, elegáns és finom szerkezetű, üvegbe zárt ellenbizonyíték a korábbi évek hő- és nap-doktrínájával szemben, a fogyatkozó bizonyosságok javára írva. A bor ízletes, és Ausztriában nehéz beszerezni – kivéve persze a Heunisch & Erben találékony legényeitől, de ott is alaposan megcsappantottam már a pincét emiatt.
Aztán átutaztam Thurgau-n, ahol egy láda Pinot Noir No. 2-t raktam a Bachtobel borászatból az autóba, majd tovább a Bündner Herrschaftba, hogy további ászoknál – pontosabban Jeninsben, Christian Obrechtnél, Malansban, Marco és Walter Frommnál, valamint a Sprecher von Bernegg borászatnál Jan Luzinál – egy kis bort szerezzek, főleg Pinot noir-t, de Obrechtnél a mesés Completerjét is, egy Herrschaftban honos, azaz őshonos fehérborszőlő fajtát. Csak annyit mondok: nem könnyű beszerezni, ha az ember nem áll személyesen a pinceajtó előtt.
Így tudom összefoglalni ezt a svájci látogatást: Mindig a megfelelő ajtó előtt állni.
PS: Tehát egy olyan gépjárművel utaztam, amely minden úthibánál gurgulázó és csörömpölő hangokat adott ki, ami nem a lengéscsillapítók minőségének, hanem a rakomány jellegének volt köszönhető, irány haza. Nem az autópályát választottam, hanem egy lélegzetelállító kerülőt. Landquarton át Davosba hajtottam, ahol bevásároltam a Bündner Nusstorte-ból, ebből a dióban gazdag és karamellel teli specialitásból az Engadin-hegységből, átkeltem a Flüela-hágón, amely köves holdbéli táj lenne, ha a hómaradványok nem akadályoznák meg a legrosszabbat, megálltam Guardában, egyrészt mert bűn nem legalább rövid sétát tenni ebben az elképesztően szép faluban a színes homlokzatfestményeivel, másrészt mert a guarda-i kovácsnál átvettem egy kenyérvágó kést – Thomas Lampert átvette a történelmi guarda-i kovácsműhelyt, és ott készít mesésen nyers, vadromantikus eleganciájú egyedi késeket.
Később leereszkedtem az Inn völgyében, Serfaus és Landeck mellett elhaladva, és mivel az Inn-völgyi autópályán százas tempónál sok időm maradt gondolkodni, úgy döntöttem, nem megyek egyből haza, hanem Salzburgnál lehajtok, és egy éjszakát Sepp Schellhorn Seehofjában töltök – ebből aztán három lett, de az egy másik történet.
Amit tudnotok kell: A Seehofban Renè Leitgeb távozása után két új séf dolgozik: Jakob Wieland és Luc Liebster. Pompás módon értelmezik újra Sepp Schellhorn doktrínáját – mindennek, ami a konyháról jön, ízlenie kell –, kissé könnyedebben és eredendő eleganciával. Szerencsém volt, hogy az első estén Johannes Schellhorn is ott volt, aki köztudottan Berlinben vezeti üzlettársával, Willi Schlögl-lel a Bar Freundschaftot, és ő alakította át a Seehof borlapját. Nemcsak rendkívül életteli fehérborokat kóstoltatott meg velem, mint a Kolfok borászat bódító Welschrieslingje, hanem később két üveg Barolót is kinyitott: először Giovanni Canonica 2013-asát, amely gálaelőadást tartott abból, mi is lehet a Barolo, a fűszeresség és az erő kölcsönhatásában.
Lorenzo Accomasso Riserva Vigneto Rocchette-je azonban mindent vitt: az egyik legjobb bor volt, amit valaha az életemben ittam. A fűszerességhez és az erőhöz még a szentség egyértelmű sejtése is társult. Ennyi legyen elég erre az estére.
Vannak hírek Goldeggből. Sepp Schellhorn átvette a Gasthaus Bierführer-t, ahol ő maga működik konyhafőnökként, és minden klasszikust, amit eddig a Seehofhoz kötöttek, a lovas képekkel és zászlókkal díszített Bierführer vendéglőben szolgál fel.
Megkóstolhattam a tojásos agyvelőt, az egyik all-time kedvenc ételemet, és kipróbálhattam az egyes számú padot a bejárattól jobbra. A pad passzol, és én is elfértem rajta. Így a hazaút még egy kicsit elnyúlt. Úgy görbült, úgymond, a Pongauból a beköszöntő nyárba.
Campo
www.barcampo.com
La Stanza
www.lastanza.ch
Chiang mai
www.chiang-mai.ch
Der grüne Libanon
www.der-grune-libanon.business.site
Gül étterem
www.guel.ch
Markus Ruch
www.weinbauruch.ch
Bachtobel borászat
www.bachtobel.ch
Obrecht borászat
www.obrecht.ch
Fromm borászat
www.weingut-fromm.ch
Sprecher vom Berg borászat
www.sprechervonbernegg.ch
Schmied von Guarda
www.lampert-guarda.ch
Seehof, Goldegg
www.derseehof.at