Daniel Rose szenvedélye a francia gasztronómia iránt akkor ébredt fel, amikor egy este épphogy el nem ivott egy ujjmosó tálból. „Ez az első vacsorám alkalmával történt egy elegáns párizsi étteremben” – meséli a chicagói születésű szakács. „Galambot rendeltem, de csak azért, mert akkoriban még nem beszéltem franciául, és a galamb szó, azaz a 'pigeon', angolul ugyanaz, mint franciául. Így rendelhettem valami számomra nagyon egzotikusat, miközben tudtam, mi lesz az.”
A galambhoz tehát az említett ujjmosó tálat szolgálták fel. Amikor a fiatal amerikai a szájához emelte, az étterem tulajdonosa egy diszkrét kézmozdulattal jelezte, hogy az nem arra a célra szolgál. „Ez egy igazi sorsfordító élmény volt” – mondja Rose. „A kísérőm késett, így volt időm megfigyelni az éttermet, a vendégeket, a kiszolgáló személyzetet. Akkor tudtam meg, hogy egy számomra új világba léptem be – a francia éttermek világába. A háziasszony diszkréciója és eleganciája, amellyel egy hibára hívta fel a figyelmemet anélkül, hogy megszégyenített volna – épp ellenkezőleg, megóvott attól, hogy bolondot csináljak magamból –, ezt a világot szimbolizálta.”
Rose néhány hónappal korábban érkezett Párizsba, hogy művészettörténetet és filozófiát tanuljon. Tanulmányai alatt a francia konyha és éttermi kultúra iránti rajongása szenvedéllyé nőtte ki magát. Így a diploma megszerzése után Lyonba ment, hogy a Bocuse Intézetben kitanulja a főzés mesterségét. Hat évnyi vándorlás következett franciaországi és belgiumi csillagos éttermekben (többnyire munkavállalási és tartózkodási engedély nélkül, mivel csak diákvízummal rendelkezett), amíg végül megnyitotta első éttermét Párizsban. Két további követte a francia fővárosban, tavaly pedig egy New Yorkban. Mindegyikük elsősorban egyfajta konyhának szenteli magát, mégpedig a hagyományos franciának, annak minden válfajában – a bisztró- és brasserie-konyhától a polgárin át egészen a haute cuisine-ig.
Az, hogy a globalizáció korában, amikor Párizsban is egyre több burgeres, fánkos, cupcake-es és bageles üzlet nyílik, éppen egy amerikaira volt szükség ahhoz, hogy egy ízig-vérig klasszikus francia főzési stílussal érjen el sikereket, sok párizsi szerint is óriási paradoxon. Abban viszont többnyire egyetértenek, hogy Rose úgy ért a szakmájához, mint kevesen mások.
„Igazi mestere a szakmájának” – mondja például Camille Labro, a Le Monde napilap gasztroújságírója. „A főzési stílusa nagyon érzelmes módon érinti meg a párizsiakat. Ha a klasszikus francia konyha ma visszatér Párizsban, és egyre több olyan étterem van, amely ápolja a klasszikusokat, és olyan csodálatos ételeket tart életben, mint a Bœuf bourguignon, a Blanquette de veau vagy a Pot-au-feu, az nem utolsósorban az ő érdeme.”
A 42 éves, végzettsége szerint filozófus szenvedélye választott otthona kulináris kultúrája iránt nemcsak a főzési módjában tükröződik, hanem az erről szóló beszélgetésekben is – akárcsak a francia gasztronómiáról általánosságban. „Amit megpróbálok reprodukálni, az az elegancia, az ünnepélyesség, az élvezet és a torkosság azon keveréke, amely már a francia vendégszeretettel való legelső találkozásomkor lenyűgözött” – mondja.
A Spring étterem megnyitásával 2016-ban váltotta valóra először a tervet, akkoriban még nagyon intim keretek között. „Az étteremnek alig 16 helye volt, az idő nagy részében egyedül dolgoztam” – emlékszik vissza az állandóan barátságos, nem túl magas, sűrű fekete fürtös szakács.
A siker nem váratott magára sokáig. A párizsiak hamar megrohanták az éttermet, a kritikusok elragadtatással írtak róla. Le Tout-Paris kapkodott az amerikai konyhájáért – és az olyan ismerős ételekért, mint a Sole meunière (molnárné módra készült nyelvhal) és a borjúfej gribiche-mártással, a panírozott fürj, a gratinírozott osztriga vagy a vörösboros buggyantott tojás (Oeufs en meurette).
Azt, hogy a főzéshez való hozzáállása sokak számára talán kissé túl hagyományosnak, sőt időnként nosztalgikusnak tűnhet, szívesen elfogadja. „A nosztalgia egy bizonyos mértéke elválaszthatatlanul hozzátartozik nemcsak a francia konyhához, hanem a francia kultúrához általában, szóval ezzel semmi problémám nincs” – hangsúlyozza.
És abban, hogy az elmúlt években éppen az angol nyelvű média támadt rá újra és újra a francia konyhára, gyakran elavultnak, ötlettelennek, régimódinak és az újításra képtelennek nevezve azt, elsősorban félreértést lát. „A francia konyha egyik alappillére a kiegyensúlyozottságra való következetes törekvés, az elegancia az egyensúly révén. Egy olyan kulturális javról beszélünk, amely évszázadok alatt nőtt ki, és csak nagyon óvatosan és lassan újítható meg. Lehet, hogy rohanó világunkban egyesek egyenesen túlterheltnek érzik magukat ettől a lassúságtól.”
Ráadásul azok a konyhák is, amelyeket az utóbbi években a médiában különösen ünnepeltek, számos alapvető elemet hordoznak a francia iskolából, köztük például a skandináv. „Ha azt vesszük, amit 'New Nordic'-nak neveznek, az valójában nem más, mint francia konyha. Tehát nagyrészt francia technikák és francia terméktudatosság, de mindenekelőtt egy olyan francia szemlélet, amelyet a skandináv kollégák a saját környezetükre, éghajlatukra és kultúrájukra alkalmaznak. Tehát adaptálják a személyes érzékenységükhöz és elképzeléseikhez, például a design és esztétika terén.”
Rose számára kétség sem fér hozzá, hogy a francia konyha alapja a termék kultusza. „Ellentétben például a skandináv országokkal, Franciaországban nagyon hosszúak a növekedési időszakok, így minden évszakban van friss gyümölcs és zöldség. Mindezekhez a kiváló alapanyagokhoz elkészítési technikák hatalmas választéka áll rendelkezésünkre, amelyekből meríthetünk. Együtt ez teszi lehetővé azt a különleges pompát, amely a francia konyhára jellemző.”
De mi a helyzet a kreativitással? Egy ilyen klasszikus főzési stílus nem akadályozza-e a személyiség kibontakozását? „Épp ellenkezőleg” – válaszolja Rose. „Csak az állandó ismétlés vezet a készségek tökéletesítéséhez, és teszi lehetővé a későbbiekben az új ötletek és változtatások beemelését. Sajnos ma túl sok olyan szakács van, aki kihagyja a készségek elsajátítását, és rögtön a kreativitással foglalkozik.”
Természetesen nem a technika az egyetlen, ami számít a konyhában, és a technizálást a múltban időnként túlzásba vitték. „A híres francia szakácsok között is voltak mindig olyanok, akik túlságosan technika-orientáltan főztek. Mások viszont, különösen azok, akik külföldön dolgoztak, negatív képet alakítottak ki, amikor ételeiket gyakran rosszul elkészített, nehéz mártásokkal rejtették el, mert Franciaországon kívül egyszerűen nem jutottak hozzá ugyanahhoz a termékminőséghez, és ezt akarták palástolni. Pedig a jó francia konyha további jellemzője a könnyű emészthetősége.”
A Spring nagyobb helyiségekbe költözése és két további párizsi étterem – a polgári La Bourse et La Vie és a közvetlenebb Chez la Vieille – megnyitása után New York felé vette az irányt, ahol tavaly megnyitotta a Le Coucou-t.
Egy bizonyos nosztalgia jellemzi a Lower Manhattanben található éttermet is, ami már önmagában a séfek által viselt magas fehér szakácssapkákból is látszik. „Célunk az volt, hogy felelevenítsük a nagy francia éttermek szellemét, amelyekből New Yorkban a múlt században több is volt, mint például a mitikus és már régóta bezárt Lutèce” – mondja Rose, aki személyesen egyik ilyen éttermet sem ismerte.
A Le Coucou sikere akkora volt, hogy néhány hete be kellett zárnia párizsi zászlóshajóját, a Springet, hogy jobban meg tudjon birkózni az Atlanti-óceánon átívelő ingázással. Nem zárja ki, hogy ezen vagy más néven hamarosan újra megnyitja. De egyelőre a Le Coucou üzletmenete a lehető legnagyobb odafigyelést követeli. „Jönnek idősebb vendégek, akik azt mondják, hogy a Quenelles de brochet-m (csukagombócom) pont olyan ízű, mint amit negyven éve szolgáltak fel nekik. És jönnek fiatalabbak, akik szerint zseni vagyok, mert még sosem hallottak az ételről, és azt hiszik, én találtam ki” – szórakozik Rose.
New Yorkban még fel kellett építenie a szállítói hálózatát, de most már olajozottan működik a kiváló alapanyagokkal való ellátás. És ez a konyhája alapja, ahogy többször is hangsúlyozza. Így aztán a New York-iak is kapkodnak az olyan, számukra egzotikus ételekért, mint a tárkonyos borjúmirigy, a panírozott pacal és a vermutos nyúl. „A francia grand restaurant ereje abban rejlik” – zárja a vendéglős és filozófus –, „hogy ezeket a kiváló alapanyagokat a konyhában és a kiszolgálásban egyaránt tökéletességre emeli, amivel a vendég számára utat nyit az élelmiszerekhez, de a méltóságteljes étkezéshez, és így magához az élethez is.”
1 Rue Bailleul, 75001 Párizs,
1-es metróvonal, Louvre-Rivoli megálló
Tel.: +33/1/42 60 15 78
www.chezlavieille.fr
Kis hagyományos bisztró a korábbi vásárcsarnokok közelében, amelyet Daniel Rose tavaly vett át. Klasszikus bisztrókonyha tökéletes formában. Bár a földszinten, intim étkező az első emeleten. Házi pástétomok és terrinek, kiadós levesek, fantasztikus ár-érték arány.
La Bourse et La Vie
12, Rue Vivienne, 75002 Párizs, 3-as metróvonal, Bourse megálló
Tel.: +33/1/42 60 08 83
www.labourselavie.com
Valamivel polgáribb, mint az előzőleg említett, mind a hangulatát, mind az ételeket és alapanyagokat tekintve. Csodálatosan elkészített ritka klasszikusok, mint például a Pôchouse édesvízi halleves füstölt angolnával vagy a Choucroute à la juive (zsidó módra készült paraszti lakoma).
Le Coucou
138 Lafayette St, NY 10013, USA
Tel.: +1/212-271 42 52
www.lecoucou.com
Daniel Rose tavaly fogott össze Stephen Starr vállalkozóval, hogy megnyissa első éttermét az Egyesült Államokban. A példaképek azok a nagy francia éttermek voltak, amelyek New Yorkban e század elejéig voltak divatban. Az amerikai viszonylatban rendkívül egzotikus alapanyagok ellenére a koncepció bevált – a New York Times kapásból 3 csillagot adott a 4-ből, a vendégek pedig az első naptól kezdve kapkodtak a sült pacalért, az ököruszályért, a nyúlért és a borjúfejért.