A-La-Carte

Egy igazi vendéglő, mi is az? (2007/1)

Tiroli vendéglőt keresünk, távol az alpesi barokk kunyhóktól és élményéttermektől. Egyensúlyozás a turizmus és az önrendelkezés között.


Egy igazi vendéglő, mi is az?

Szöveg: Angelika Deutsch Fotók: Thomas Apolt, rendelkezésre bocsátotta
A vendéglő egy olyan hely, ahol a szív dobog.
Így fogalmaz Otto Bayer, a niederndorfi vendéglős, aki ugyan ma egy éttermet mondhat magáénak, de az egy vendéglőből nőtte ki magát. A vendéglős szíve dobog benne, aki beleadja a szenvedélyét, sőt az akaratoskodását is – épp erre van szükség, különösen Tirolban, tekintettel az évtizedek óta tartó téves fejlesztésekre, ahol a gasztronómia annyira kiszolgálta a turista vendéget, hogy nem ritkán még a „prostitúció” kifejezést is használják rá.
A vendéglő azonban a vendég szívének dobbanása is: a találkozások helyszíne, gondolatok és vélemények cseréjének tere, egy második nappali. Azok a vendéglők, ahol a társadalmi rétegek keverednek, voltak az első terápiás központok: itt meg lehetett beszélni azt, aminek máshol nem volt helye. Az anonimitás és a közelség e játékához nem alkalmasak a nagytermek, ahhoz szobákra van szükség.
És a vendéglő szíve nem utolsósorban a konyhában dobog, egy ma már bizonyára némileg megváltozott, de még mindig érthető, földhözragadt gyökerekkel, ahol néhány minőségi ételt kínálnak tisztességes áron, olyan termékekből, amelyek eredete nem homályos, hogy elhatárolódjanak a kényelmi termékekkel teli és pszeudo-etno konyhák gasztro-világától.
A tiroli vendéglő-mutáció
A vendéglő mint ház, amelyben van vendéglős, és mint hely, ahol háziasan főznek (Christoph Wagner) – ezt a nagyon világos definíciót a tiroli valóság tükrében nehéz fenntartani. A tiroli vendéglő sokkal inkább tűnik egy turisták által aláaknázott és korrumpált, legfeljebb konzervatív értékkel bíró élményétteremnek. Az a kép, amit néhány vendéglős fest, nem olyan, ami tetszene a tiroli turisztikai hivatalnak: a hetvenes évektől kezdődően tömegesen betörő turizmusból adódó mutációk tartósan megváltoztatták a gasztronómiai tájat. A kevés önbizalomból táplálkozó, büszkeség nélküli hozzáállás szinte előzékeny engedelmességgel teljesítette főként a német vendégek igényeit; az egyszerű szobákból a tömegre való törekvésben olyan méretű alpesi barokk kunyhók lettek, amelyek már nem finanszírozhatók, de a lényeg elveszett.
A turizmus iránti lelkesedésből fakadó expanziós düh közepette egyszerűen megfeledkeztek a helyi vendégről. A novemberben évről évre jelentkező „szellemváros-hangulat” a turistás területeken egyértelműen beszél. A helyi lakos azonban nem felejti el az ilyen semmibevételt; az érzés, hogy kevesebbet ér, mint a turista, és az elszabaduló árak láttán, ahol a normális éttermi étkezés már alig megfizethető, túl könnyűvé vált az elvándorlás más élvezeti helyekre, mindenekelőtt a pizzériákba és a kínai éttermekbe.
A Zillertal-kísérlet
Pontosan itt kapcsolódik be Johannes Hell, a zillertali Uderns fiatal vendéglőse. Miután néhány év müncheni „Tantris”-beli munka után átvette a szülői „Metzgerwirtet”, eldöntötte, hogy elsősorban a helyiek számára fenntartott vendéglőnek kell maradnia, egy kis vendéglőnek, nem pedig egy olyan high-end történetnek, amit senki sem értene. Meg akarta tartani a törzsasztalt, és mindazokat, akik elfordultak a hazai gasztronómiától, vissza akarta csábítani az éttermi étkezéshez. Ez nem utolsósorban a szülői vállalkozás óvatos átépítésével sikerült neki, amely a hagyományos vendéglői normákhoz igazodott. A tágas bejáratnál található bár a koncepció metszéspontja, ahol óhatatlanul mindenki találkozik. Azok, akik a szomszédos hentesszobából érkeznek – igen, ebben is rejlik egy vendéglői hagyomány, a házon belüli hentesüzlettel, amely megmaradt, és a legjobb véres hurkáról, valamint az optimális sertéshús-minőségről gondoskodik –, és azok, akik az elegánsabb szobákban (a korábbi különtermekhez hasonlíthatók) várják az asztalukat. Törzsvendégek ők valahogy mind: a munkások és a gazdák ugyanúgy, mint a környékbeli cégek alkalmazottai ebédidőben, és a völgyből vagy a távolabbi régióból érkező uraságok; a régió itt olykor egészen Münchenig ér, de nem telepszik rá öntelten a földhözragadt struktúrára, ahogy azt például Kitzbühelből ismerik.
És a csinos pincérnőket is ugyanúgy kedvelik; a kiszolgálásnál álló csinos lány (végül is profi „Tantris”-képzéssel!) az öreg alpesi pásztortól egy őrangyalt kap ajándékba; a mély hangú úr, az egyik zillertali „betelepült”, megállapítja: „A szem is eszik.” – Hát nem régen is pont abban a vendéglőben ültek a legények, ahol a legszebb pincérnő volt?
Az ebédmenü, amit errefelé előfizetéses ételnek hívnak, egy bérlet a minőségre, feltűnően alacsony áron, és lehet például spenótos gombóc salátával vagy párolt csirkecomb. Az étlap ügyesen egyensúlyoz a csak mérsékelten adaptált földhözragadtság – a pürés fasírt borjúhúsból van és különösen könnyű – és a törzsvendégek változatosság iránti igénye között, ahol a kreatívabb variációk és a tengeri halak sem számítanak ellentmondásnak, végül is a mában élünk, és az elhivatott vendéglős sem akarja magát túlságosan korlátozni. Amikor csak teheti, egy pillanatra kiugrik a konyhából, hogy a vendégek között legyen, és az esti üzletmenetet legfőképpen egy sörrel zárja a bárban, ahol nyitott füllel hallgatja a fontos helyi beszélgetéseket.
A másik városi vendéglő
Egy tiroli vendéglőnek kell faburkolatú szobákkal rendelkeznie, és a konyhájának Schlutzkrapfenből (tiroli töltött tészta) és sült sertéshúsból kell állnia? Nem, ha Walter Lukason múlik, egy vendéglősen, aki ért az újradefiniálásokhoz. Az innsbrucki városháza hetedik emeletén található „Lichtblick”-ből nagy üvegablakokon keresztül nézhetünk közvetlenül az Északi-láncra (Nordkette) vagy a Bergisel síugró sáncára, este pedig a lábaink előtt elterülő város fényeinek csillogására. Számára a vendéglő lényege nem a hagyományokkal terhelt környezetben rejlik, hanem sokkal inkább abban, ahogy vendéglősként megjelenik, ahogy a vendégeivel bánik, és milyen minőséget képes nekik kínálni; a nyitottság és az emberek iránti érzék alapvető feltételek. Még egy újradefiniált vendéglőnek is rendelkeznie kell törzsasztal-minőséggel, a vendégeknek olyan helyet kell találniuk, ahol kifújhatják magukat és bizalommal adhatják át magukat a vendéglős kezeinek. Walter Lukas konyhai jógamesterként tekint magára, aki érzelemmel és szenvedéllyel végzi munkáját: este az üzletben lenni, még egy stresszes nap után is, számára olyan, mint a szabadidő – ott teljesen a vendégeinek szentelheti magát. És semmi sem szebb, mint az érzés, hogy az este folyamán valakit „megfordított”.
A városban a helyzet kissé más, mint a szezonális területeken; itt a vendéglői konyha fazeka elég nagy, sok minden elfér benne, az ősrégi és az új egyaránt. És az újjal a „Lichtblick” él is: egy olyan konyhafőnökkel, aki sajátos módon közelít a termékekhez. Ebédidőben, a gyors, komplikációmentes menühöz ragaszkodik az ismerőshöz, a sebességről, a minőségről és az árról van szó – ezt sok törzsvendég értékeli. Este kezdődik a játék, akkor jönnek a hazai termékek modern köntösben. Ez az a választási szabadság, amelyet a vendéglős és konyhafőnöke közös megegyezéssel vállaltak. Egy kettéosztott konyha és étlap, ahogy az gyakran előfordul, nem lenne őszinte. Pedig az is számít a vendéglőben. Természetesen a város háztetői feletti helyszín is egy nem elhanyagolható pluszpont: itt a „Qi” különösen jónak tűnik.
A vendéglő-hibrid
Valamikor régen a templom melletti vendéglő volt, aztán az évek során kinőtte magát, és ma egy tekintélyes, minden igényt kielégítő létesítményként mutatkozik be: az „Aldranser Hof”, az Innsbruck melletti fennsíkon, meglehetősen idilli helyen fekszik, és azokért a hagyományos házakért áll ki, amelyek mindig megpróbáltak alkalmazkodni az idők követelményeihez anélkül, hogy teljesen elveszítenék identitásukat. Minél vidékibb a környezet, annál könnyebb egy házat hagyományosan vezetni, mondja Klaus Schwemberger, aki most a családi vonalon gondoskodik a szálloda, az étterem és a vendéglő közötti egyensúlyról. A nehéz faragott szobákban itt is él a törzsasztal, rögtön több is: a kerékpárosok szerdán jönnek, mások naponta vagy hetente. De a törzsasztal generációs kérdés – és személyiségfüggő is. Ősaldransiak és betelepült „Zuagroaste”-k egy asztalnál, ott jól megfigyelhető a keveredés és az összekapcsolódás azokkal, akik a faluközösséghez való csatlakozást keresték; a tiroli ugyanis alapvetően zárkózott, és nehezen enged meg nyitást.
A törzsvendégek rendszeressége a ház egyik alapvető pillére: ebédidőben szívesen jönnek az idősebb urak, akik már nem akarnak főzni, este a fiatalabb párok, hétvégén a családok és a városiak, akik kirándulnak, vannak a szállóvendégek, és vasárnap, templom után, természetesen az „igazi” vendéglőbe járók. Szerda a Blattl-nap (hagyományos tésztaétel), csütörtök a gombócnap. És az árak sem szállhatnak el, törekednek az ésszerű árképzésre. A konyha stílusa amúgy is egyre inkább a hagyomány felé tendál, ez különösen nyártól lesz érezhető az új konyhai csapattal. És akkor a teljesen hagyományos vendégkertből élvezheti az ember az Északi-lánc csodálatos panorámáját.
Hová a vendéglővel?
A „Verein Tiroler Wirtshauskultur” kezdeményezés 1992 óta dolgozik ellensúlyként az etno-konyhák megállíthatatlan trendjével szemben, amely a legtávolabbi völgybe is eljutott, és évszázados családi vállalkozások létét fenyegette. Ebben a „tiroli vendégszeretet melletti elköteleződésben” pontos irányelvek léteznek a tagszervezetek számára, és megfelelő marketingintézkedések, hogy új és szélesebb tudatosságot teremtsenek a hazai gasztronómia értékéről és Tirol kulináris önképéről. Fontos megközelítés, éppen a tiroli termékekkel való összefonódásban és a környezet hitelességével kapcsolatban – bár erősen összefonódik a Tirol turisztikai márkával is. A turizmus azonban Otto Bayer szerint átmeneti fázis, már el kell gondolkodni a későbbi időkről, főként az olyan területeken, mint az Inntal-völgy, amelynek az ipari és közlekedési területnél több létjogosultsága van, ahol azonban egy gasztronómiának is életben kell maradnia. Főleg az utódlás kérdéséről van szó: a szülők negatív példája láttán a motiváció, hogy valaki vendéglős legyen, már nem túl nagy.
És így a vendéglősök egyetértenek: ismét a helyi vendégről kell szólnia mindennek. Hannes Ebster, a Stummban található „Zur Linde” falusi vendéglő tulajdonosa legalább 20 év építőmunkára hivatkozik, amivel a régió vendégeit a házhoz kötötte. A hagyomány megőrzése és az egész éves vendégekre való koncentrálás számára elsődleges; a félmegoldások, mint az évi kétszeri tiroli ételek hete, egyébként pedig a kényelmes, cserélhető, általános konyhára való támaszkodás, hasonló ahhoz az uralkodó építészeti trendhez: régi szobákat új tornyokba helyezni.
Kifejezett szolgáltatóként értelmezi magát Günter Eberl a wattensi „Schwan”-ból, aki immár 14 éve mutatja, hogyan működhet ma egy tiroli vendéglő. Rusztikus söntéssel és bájos, felső szinti kis szobákkal rendelkező vidéki házának asztalain kőművesek és menedzserek egyaránt ülnek, és élvezik a már nem annyira nehéz, de mégis összetéveszthetetlen új tiroli konyhát. Az emberek még járnak étterembe, mondja, de pontosan megnézik, mit, ezért az árnak stimmelnie kell, nemcsak az ételnél, hanem a kávénál, a sörnél és a bornál is. Ez tisztesség és illem kérdése.
Mindenekelőtt azonban szükség van a vendéglőt hordozó személyiségre: mert hogy ott van-e egy vendéglős, egy vendéglősné vagy sem, az átjön a vendégek érzéseiben. Ezért egy ügyvezetővel működő étterem, bár a hagyomány minden szabálya szerint vezethetik, soha nem válhat vendéglővé, vagy nem maradhat az. És így csak remélni lehet, hogy a vendéglős hivatás nem marad generációs kérdés: mert egy értelmesen vezetett vendéglő sikeres lehet, még és éppen Tirolban is.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!