A-La-Carte

Egy támogatási álom (2006/1)

A gasztronómiai támogatások értelméről és értelmetlenségéről kiválóan lehet vitatkozni. Egy tény azonban vitathatatlan: az autógumiknak és a rántott húsnak van valami közös vonása.


Egy támogatási álom

Szöveg: Eva Rossmann Illusztráció: Peter Zolly
Természetesen egy habos paszternákleves folyami rákkaviárral egészen más, mint egy videómagnó. Ennek ellenére nem teljesen értem, miért csak az egyiket kellene támogatni. Ott van a már jól ismert történet Toni M.-ről, aki egykor Reinhard Gerer sous-chefje volt, ma pedig egy sor étterem tulajdonosa, az ínyenc templomoktól kezdve a közalkalmazotti étkezdékig terjedő elképesztő skálán.
Miután Alsó-Ausztria tartományi kormányának egyes részei minden bizonnyal értékelik Toni M. munkásságát (állítólag vannak olyanok, akik meglehetősen közel állnak hozzá és a kulináris tevékenységei köré
csoportosuló különféle társaságokhoz), úgymond bürokráciamentesen szerettek volna segíteni neki egy nyilvánvalóan fennálló anyagi nehézségben. Mivel gyorsan kellett mennie (vagy más okokból), megfeledkeztek néhány támogatási irányelvről, ami kitudódott, és az ügyet lefújták. Eddig minden rendben. A közpénzeket bizonyos (legalábbis formailag) átlátható és rögzített kritériumok szerint kell elosztani.
Ami viszont nem világos számomra: úgy tűnik, mintha a harag amiatt, hogy egy vendéglős és szakács – rendben, ebben az esetben inkább gasztronómiai vállalkozó – közpénzt kap, jóval nagyobb, mint az a politikai hiányosságok miatt érzett harag, amely a tervezett támogatás odaítélése során felmerült. Lehet, hogy ebben a felháborodásban, ebben a konkrét esetben irigység és ez-az a politikai intrika is szerepet játszott. Én mindenesetre nem irigylem Toni M.-t (én csak egy egyszerű szakácsnő vagyok, és sokkal jobban szeretek főzni, mintsem hogy ennyi gazdasági apró-cseprő dologgal foglalkozzak).

Nemrégiben az ismerősi körömben a diskurzus az esetről az általánosra terelődött, és egy kulináris szempontból kifejezetten nyitott ember, akit „széles látókörűnek” neveznek, megjegyezte: „Egyszerűen erkölcstelennek tartom egy étterem támogatását, a közpénzeknek szociális intézményekhez kellene kerülniük, vagy felőlem olyan vállalatokhoz, amelyek termelnek valamit. De étteremben enni, főleg drágán enni, az luxus. Azt nem szabad támogatni.
Bevallom, kissé összezavarodtam, és világos, hogy én is azok közé tartozom, akik nem akarják támogatni a gazdagok hobbijait, vagy azokét, akik annak tettetik magukat. De ÁLLJ: Ha pénzt adnak a gasztronómiának – természetesen észszerű és fix kritériumok alapján –, akkor nem a vendégeket támogatják, hanem a vállalkozást. És még több: a gasztronómia – minden változatában – Ausztria imázsának fontos része (ezalatt nemcsak a Mozart-golyós-lipicai lovas csapatot értem, és nem kizárólag azokat az üzemeket, amelyek régimódi tortákról kapták a nevüket). Miért érdemlegesebb támogatni egy videómagnót vagy egy autógumit
, mint egy rózsaszínre sült borjúhúst? Még ha el is tekintünk a gasztronómia és az idegenforgalom nemzetgazdasági tényezőjétől (nem lehetne végre valami jobb szót kitalálni erre? Már csak ez is megérne egy államilag támogatott pályázatot.): Számíthat-e, hogy az egyik termék rövidebb, a másik hosszabb ideig áll el? Nem állítólag a munkahelyek iránti közérdekről szól a támogatás? Pénz egy nemzetközi gumigyárnak, amely aztán néhány év múlva bezárja az osztrák telephelyét, de nincs pénz egy étteremre, amely 10, 20, vagy talán még több munkahelyet teremt és tart meg? Ez aligha lehet így. Szóval egyenlő jogokat mindenkinek. A gasztronómia Ausztria egyik legnagyobb és legállandóbb munkaadója.
Mindazonáltal úgy gondolom, mi szakácsok és étteremtulajdonosok, kiszolgáló személyzet, mosogatók, csúcsszakácsok és gasztronómiai iparosok néha nemcsak anyagi értelemben vett támogatásra szorulhatnánk. Sok további lehetőség lenne, amely túlmutat a WIFI kurzusprogramján, és amelyről (nemcsak saját, mint szakács és élvező érdekében) álmodozom.
Mit szólnának például a tanácsadáshoz? Köztudott, hogy túlságosan is szeretünk a saját levünkben főni (állítólag minden lehetséges ágazatban előfordul). Hasznos lenne, ha hozzáértő emberek látogatnák a vendéglőket és éttermeket, körülnéznének, végigkóstolnák – nem azért, hogy utána értékeljék őket, hanem hogy egyszerűen beszélgessenek a konyhán dolgozókkal arról, min lehetne javítani. Nem az egyenjogúsításról és végképp nem valamilyen mesterséges modern konyhafilozófia ránk erőltetéséről kellene szólnia, hanem úgymond a házilag eltehető dolgokról: Sehol sem kellene pácolatlan salátának lennie – kvázi ehetetlen, részben színes, részben fonnyadt dekorációként –. Ennek sem egy bécsi ötcsillagos szálloda konyhájában, sem az egyik szomszédos községem vendéglőjében nem szabadna előfordulnia. Az ilyen élő támogatók talán megpróbálhatnák megértetni a törekvő szakácsokkal, hogy egy szép, tiszta tányérszél összekenése színes borssal vagy fagyasztva szárított fűszerekkel – elnézést, nagyra becsült fűszergyártók – kulinárisan nélkülözhető lenne. Vagy hogy egy házi rántás elkészítése alig tart tovább, mint a mindenki által kedvelt csomagok felbontása és az anyag szószokba és levesekbe szórása. Arról nem is beszélve, hogy én egy
némi irodalmi támogatás mellett is lennék: Azokat a kreatív elméket, akik valamikor kitalálták, hogy egy filé valamilyen szósz „mellett” fekszik, büntetésből egy hétvégéig egy autópálya-pihenőhelyen kellene sültkrumplit sütni hagyni. Bevallom, a „mellett” valahogy előkelően hangzik, de nem mindegyik „nemesi rangú” az igazán.
És aki látott már akár a legügyesebben tálalt tányért is, megállapíthatja: csak a legritkább esetben simulnak a szósz és a hús egymáshoz anélkül, hogy egymáson vagy egymás alatt lennének.
De tovább akarok álmodozni, és eszembe jut még egy értelmes támogatási lehetőség: Mi lenne a tanoncok és a kimerült munkatársak kezelésével kapcsolatos segítség? Szeretem a tanoncainkat, de néha egyszerűen nem látom át a dolgokat. Kedves legyek, és megpróbáljak mindent megérteni, ami egy tizenhét- vagy tizennyolc évest foglalkoztat (nem mindig a burgonyasaláta az, aminek már rég el kellett volna készülnie), vagy csak adjak egyértelmű parancsokat, és hagyjam figyelmen kívül, hogy ez a fiatal zseni a konyhai idők alatt majdnem alszik, és csak akkor kel életre, amikor átöltözött és a kijárat felé igyekszik? Mit mondjak annak, aki tehetséges, akit legjobb tudásunk szerint képeztünk ki, és aki hirtelen megállapítja, hogy a gasztronómia mégsem való neki, aki önként dolgozik hétvégén, azzal
valami egyszerűen nincs rendben?
És aztán tanácsadás az üzemben azoknak, akik ténylegesen kimerültek a munkaidőtől, a nyomástól és a stressztől, akik betegek és morcosak lesznek, és már nem emlékeznek, miért lettek szakácsok vagy pincérek – ez sem lenne rossz dolog. Konyhapszichológus/konyhapszichológusnő, egy új tevékenységi kör. Állítólag még olyanok is vannak, akik a gasztronómiai üzemeket már amúgy is „intézetnek” nevezik, csak mert az öreg pincér fél a teliholdtól, a fekete macskáktól és a levágott hajtól, a főnök azzal motiválja a tanoncokat a gyorsabb takarításra, hogy hangosan lejátssza nekik az Ö3 karácsonyi CD-jét (horror azoknak, akik a skót punkot szeretik), a sous-chef a rákfű és vegetáriánus hagymás rostélyos mellett telefonon tárgyal az olvasói időpontokról („hétfőtől szerdáig, csütörtöktől vasárnapig főzök” – „Nem értem magát. Olyan hangos önnél.” – „Vasárnap dél van.” – „Miiicsoda?”), és a két Renate stájer humorral és mistelbachi eleganciával higgadtan elnavigálja a főpincért a szívinfarktus szélén.
De vissza a támogatási álmomhoz: Mi lenne a felesleges bürokrácia elkerülését célzó támogatásokkal?
A szokásos könyvelési kurzusok helyett egykori tisztviselők jutnak eszembe (az állam úgy tesz, mintha sokra amúgy sem lenne már szüksége), akik bejönnek a helyiségbe, és végre elárulják nekünk, mit nem kell valójában tennünk, hogyan lehetne kijátszani és elkerülni. Számtalan ital- és árukészlet-kimutatásra gondolok, napi, heti és havi forgalomra, minden lehetséges csoportra és osztályra felosztva. Vagy furcsa előírások a munkaidő-nyilvántartás vezetéséről a tervezett munkaidőhöz képest (amit minden üzem számítógépen olyan egyszerűen meg lehet hamisítani, hogy értelmetlenek). Szerencsére nekem nincs sok közöm ehhez, de a kormány egy anti-időtolvaj programja a gasztronómia számára, az már valami lenne. – Cserébe ezek az anti-bürokraták a gasztronómiai üzemekkel szerzett tapasztalataik után tanácsot adhatnának a közigazgatásnak.
Igen, és mi lenne a nyelvtanfolyamok támogatásával? Nem, itt nemcsak a más országokból érkező megbecsült kollégáink német nyelvtanulására gondolok. A gasztronómiai nyelvtanfolyamok célzott kínálata jut eszembe: angol, francia, olasz, de cseh, lengyel és – nem szabad elfelejteni – orosz is.
Az egyik legmélyebb kívánságom természetesen egy imázskampány lenne a szakács, a szakácsnő csodálatos szakmájáért és annak lehetőségeiért. Van jónéhányan az ágazatban, akik folyamatosan munkavállalásra hajlandó, stressz- és hőtűrő, ha lehet, szakképzett és érdeklődő munkatársakat keresnek. – Bár eszembe jut még egy támogatási lehetőség: Mi lenne a helyszíni képzésekkel az érdeklődő segéderők átképzésére – például a mosogatástól a tűzhelyig? Nálunk ezt mind Jolandának, mind Gruber asszonynak kinézem. És ha elképzelem, hogy Gruber asszony egy ilyen támogatás után a konyhafőnöki helyről a széles weinvierteli akcentusával azt mondja a maga összetéveszthetetlen „Cheeeef, mach’ ma schoooo”-ját, tudom, hogy nálunk a gasztronómiában majdnem semmi sem lehetetlen, de még sokkal több minden lehetséges lenne.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!